Új Szó, 1982. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1982-03-19 / 66. szám, péntek

Ne csak a Kazinczy-napokon A leegyszerűsített zsenialitás Az Amadeus a bratislavai Új Színpad Stúdiójában örömmel írjuk le, hogy a Ka­zinczy Nyelvművelő Napokon - melyeket az idén immár tizen­harmadik alkalommal rendezett meg Kassán (Košice) a CSEMA­DOK Központi Bizottságának Nyelvi Szakbizottsága, a Szlová­kiai Újságírók Szövetségének nem­zetiségi sajtóbizottsága és a Kerü­leti Pedagógiai Intézetek - a fel­frissülés, a megújulás határozott jeleit tapasztalhattuk. Ezt az ér­dektelenség veszélyével fenyege­tő évek után mindenképpen üdvö­zölnünk kell. Sidó Zoltánnak, a CSEMADOK országos elnöké­nek gondolatgazdag, és serény tevékenykedésre biztató beszéde nemcsak a jó hangulatot teremtet­te meg, hanem arról is meggyőzte az anyanyelv problémái iránt ér­deklődőket, hogy a Kazinczy-na- pok rendezői nemcsak most tettek meg mindent a siker érdekében, hanem a jövőben is gondos házi­gazdákhoz méltóan szándéksza- nak dolgozni. A nyelvi szakbizottságnak az idén, a korábbi évekhez viszonyít­va sikerült olyan programot össze­állítania, amely - főként időszerű­ségével - egyrészt képes volt lé­nyegesen több résztvevőt oda­vonzani a nyelvújítás egykori köz­pontjába, másrészt mindvégig éb­ren tartani az érdeklődést. Az első napon az alap- és kö­zépiskolás ifjúságunk kiejtési ver­senyének országos döntője zajlott le. Amint az idén is bebizonyoso­dott, szerencsés lépés volt, hogy a kiejtési versenyt a szervezők összekötötték a Kazinczy-napok- kal, hiszen a szép magyar be­szédre, kiejtésre való nevelés szerves része a tágabb értelem­ben vett nyelvművelésnek. A kiej­tési versenyről mondjuk el mind­járt a legfontosabbat: évről évre javul a színvonala (mind a szöveg­választást, és a saját szövegalko­tást, mind pedig az előadást, a ki­ejtést illetően), ami iskoláink és A CSEMADOK lévai (Levice) járási konferencián 114 küldött vett részt 46 helyi szervezet képvi­seletében. A megjelenteket kultu­rális műsorral köszöntötte a helyi szervezet éneklőcsoportja és cite- razenekara, majd Pásztor Lajos, a CSEMADOK lévai járási bizott­ságának titkára előterjesztette az elmúlt két évben végzett munkát összegező és a következő idő­szak legfőbb feladatait kijelölő be­számolót. E szerint a járásban működő CSEMADOK-szervezetek sokrétű tevékenységgel járultak hozzá a párthatározatok teljesítéséhez. Az iskolán kívüli általános és vi­lágnézeti nevelést elősegítendő, mintegy 430 előadás hangzott el közel 35 ezer hallgató előtt. Kiszé­lesedett a történelem- és honis­meret gyarapítását célzó tevé­kenység; e téren elsősorban az ipolysági (Šahy), zselizi (Želiezov­ce) és a lévai művelődési klub révén születtek szép eredmények. Az 52 előadás iránt nagy érdeklő­dés nyilvánult meg, a klubvezetők szervezőkészségének is köszön­hetően. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a járásban a legtöbb szervezetnek még nincs ilyen klubja. A beszámoló kiemelte továbbá az irodalom népszerűsítésében és az anyanyelvi kultúra ápolásában elért eredményeket. Az elmúlt két esztendőben mintegy 450 vers- és prózamondó lépett közönség elé. Kár, hogy a felnőttek kategóriájában e járásban is meglehetősen kevés a szereplő. A kisszínpadok közül mindenekelőtt az ipolysági József Attila Irodalmi Színpadot kell ki­emelnünk, mely évek óta orszá­gos fórumokon is jelentős sikere­ket ér el Vas Ottó vezetésével A 17 író-olvasó találkozókon ' 1500-an vettek részt. A legutóbbi járási konferencia óta 13 színjátszó csoport 57 elő­adást tartott. Az esztrádcsoportok i magyar szakos pedagógusaink munkájának eredményességét és tisztes színvonalát is jelzi egyben. Megjegyezzük: ha valahol nem, akkor ebben a versenyben vég­képp nem az a fontos, hogy ki jut a döntőbe és ki nyer díjat, hanem már a verseny egyes fordulóiban való részvétel is eredmény, mert az anyanyelv szeretetére, a szép - egyéniségformáló - beszédre neveli tanulóifjúságunkat. Ami az elhangzott előadásokat illeti, a résztvevők nagy érdeklő­déssel hallgatták S. Forgács Anna Új utakon az anyanyelvi nevelés­ben, dr. Keszler Borbála A magyar helyesírás legújabb szabályozá­sának kérdései, dr. Nagyszentpé- tery Géza A köznyelvi kiejtés vita­tott kérdései, dr. Bertók Imre A tankönyvírás és - fordítás álta­lános nyelvi problémái és Mayer Judit A szlovák-magyar frazeoló­giai szótár elemzése című előadá­sát. Véleményünk szerint dr. Sima Ferenc és Bredár Gyula is nagy szakmai felkészültséggel beszélt a szótárírás elméleti kérdéseiről, illetve a Szlovák-magyar, ma­gyar-szlovák szótárnak a nyelvi normához való viszonyáról. Ez utóbbiról megjegyezzük, hogy az Edita Chrenková és Tankó László által összeállított, 1973-ban kia­dott szótárt, melyet oly sokan for­gatnak, nem lett volna szabad két I évvel ezelőtt javítás nélkül újra megjelentetni. A benne fellelhető számos hiba tovább rontja a hasz­nálók amúgy is eléggé kikezdett nyelvérzékét. Nincs rá helyünk, hogy a Bredár Gyula által felsorolt hibákat idézzük; az előadóval fel­tétlenül egyetértünk abban, hogy „másodállásban ma már nem le­het szótárt írni“. Dr. Bertók Imre és Csuka Gyula mérnök (Az alapiskolai és gimná­ziumi tankönyvek nyelvi bírálata) előadása különösen a pedagógu­sok körében keltett nagy vissz­hangot. Az előadásokból kiderült, fellépéseinek száma 47. A járás­ban több népművészeti csoport működik, ápolja a hagyományo­kat. A következő időszak elsőrendű feladata, hogy minden helyi szer­vezetben javítsák a munka minő­ségét. Ezt hangsúlyozták a vitá­ban felszólalók is. hogy nemcsak az országos érvé­nyű hanem az egyéb (legyenek azok „kísérletiek“ „átmenetiek“ vagy „véglegesek“) tankönyvek körül sok a megoldatlan probléma. Hadd állapítsuk meg: semmivel sem végezhetünk nagyobb rom­bolást tanulóifjúságunk tudatában, mint éppen rosszul szerkesztett vagy túl sok hibával megjelentetett tankönyvekkel. Itt még az időté­nyező és a nem kellően képzett szakfordítók emlegetése sem le­het mentség. Egyetértünk viszont Bertók Imrével, a Szlovák Peda­gógiai Kiadó magyar szerkesztő­ségének vezetőjével abban, hogy a (nem egy szempontból) sikerü­letlen tankönyvekért nem lehet egyedül a kiadót felelősségre von­ni, de úgy véljük, a szakfordítók körültekintőbb és szigorúbb meg- válogatásával maga a kiadó is számos hibát elháríthat. És még valamit: a pedagógusokat is sok­kalta jobban aktivizálni kell a tan­könyvírásban (de a tankönyvek fordításában éppúgy, mint szakbí­rálatukban, hogy legalább új kia­dásban ne jelenjen mea ..számot­tevő hibaarányos“ tankönyv.) Az idei Kazinczy-napok egyik jelentős eseménye S. Forgács An­nának az anyanyelvi neveléssel foglalkozó előadása volt. Számos iskolalátogatós tapasztalata - és ezt több, a témával kapcsolatos hozzászólás is megerősítette -, hogy a csehszlovákiai magyar tan­intézetek az anyanyelvi nevelést- sok más előbbre helyezése kö­vetkeztében - meglehetősen el­hanyagolják. Úgy véljük, ideje vol­na iskoláinkban ezen is elgondol­kodni. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az anyanyelvi nevelés nem egyedül a magyar szakos tanár dolga. E téren jelentősebb ered­mény csakis a tanári karok együt­tes igyekezetével érhető el. A köznyelvi kiejtésről okos és hasznos megállapítások sorát hallhattuk dr. Nagyszentpétery Gézától, aki - példaszerűen szép- előadásában a köznyelvben 1937-től bekövetkezett változá­sokról és a mai problémákról szólt, felvetve a legfontosabb kérdést: Mi rontja ma a köznyelvet? Sokan rohanó életünkben vélik látni az okot. Az előadó szerint inkább a restség és a nem őszinte válasz­adás s más káros jelenség okozza a romlást. Tény, hogy a csehszlovákiai magyarság nyel­ve általánosan romlik. Ezt a fo­lyamatot valamiképpen meg kell ál- lítani. S ez nem lehet csak a Ka- zinczy-napok feladata. KÖVESDI JÁNOS Wolfgang Amadeus Mozartnak- 1781-től 1791-ben bekövetke­zett haláláig - Bécsben töltött tíz esztendejéről szól Peter Shaffer angol drámaíró Amadeus című színmüve. A szerző írói munkás­ságát tájainkon elsősorban az Equus című kommersz ál-lélektani drámája alapján ismerhettük meg. Alkotói képét ez a bratislavai Uj Színpad Stúdiójában bemutatott darab újabb árnyalatokkal egészíti ki. Shaffer ebben a művében is bebizonyítja, mennyire ismeri a színház hatáskeltő eszközeit, a nézői rétegek igényeit. Sőt, jó érzékkel választja ki azt, ami vilá­gunkban égtájakra, éghajlatokra és vérmérsékletre való tekintet nélkül színházba csábítja az em­bereket. A színmű Antonio Salierinek, II. József olasz származású udvari zeneszerzőjének (később kar­mestere is) és Mozartnak a kap­csolatáról szól. Salieri sikerektől elkábulva, idillikus állapotban él a „kalapos király“ udvarában egé­szen addig, amíg Mozart Bécsbe nem érkezik. A középszer bajnoka- Salieri - kegyenc a bécsi udvar­nál, s tudatában van önmaga te- hetségtelenségének, ezért Mozart várható sikereinek megakadályo­zására törekszik. Ebben a darab­ban a hatalom (II. József) és a mű­vészi zsenialitás (Mozart) viszo­nyát is csupán Salieri pozícióféltése határozza meg. Shaffer olyannyira csak a Mozart-Salieri - lángész kontra középszer - kapcsolatra figyel, hogy megfeledkezik a törté­nelmi tabló arcképváltozásairól (II. József halála) is. Az elszegényedett Mozartot Salieri mesterkedései és lelki ter­rorja nyomán egyre inkább az összeomlás fenyegeti. Utolsó operája, amelynek meséje áttéte­lesen a bécsi szabadkőművesek páholyáról is szól, jó ürügy Salieri­nek, hogy halálfélelmet is keltsen a zeneszerzőben Mozart ennek hatása alatt komponálja utolsó nagy művét: a Requiemet. A színpadon legalábbis mindez így kerül tálalásra. Vladimír Strnisko rendezése nyomán az előadásban Salieri alakja kap hangsúlyt. A rendező Salieri belső drámájának láttatja mindazt, amit Shaffer szövege hordoz. Ezt sugallja az udvari ze­nész figurájának narrátorként való szerepeltetése is. Az első jelenet­ben már a bomlott agyú Salierit ismerjük meg, aki ennek ellenére- a shafferi dramaturgiának a né­zők szellemi nívójára lekicsinylőén fittyet hányó „következetességé­vel“ - elmeséli az egész történe­tet. (Megjegyzésként: Az Equus- ban is egy látszólag bomlott tudatú fiú pszichoanalízisének eredmé­nyéből kerekedik ki a lovak meg- vakításának a története. Az Ama- deusban az író már „fölösleges­nek“ ítéli a pszichológust, elegen­dő, ha Salieri a nézőknek gyónja meg bűneit.) Strnisko pontos előa­dást rendezett, szigorúan alkal­mazva minden olyan hatáskeltő eszközt, ami a Shaffer-féle dra­maturgia elengedhetetlen tarto­zéka. A majdnem-erotika, a majd- nem-bírált császári hatalom, a majdnem-órület... Ez a majd- nem-színházművészet „majd­nem“ a hatalmába kerített, pedig néhány évvel ezelőtt is ugyanez történt velem a már eml ített Equus-t látva. Shaffer sikerének a tit­ka: divatos lelkizések; szenvedé­lyesen vad szerelem; a császári hatalmat kiszolgáló középszer és a deviánsnak tekintett zseniális művészet naponkénti ütközései; mindezt már csak az önmagával, munkájával, családi állapotával, feleségével, gyerekével, szerető­jével, főnökével (szabad a válasz­tás) feltételezhetően elégedetlen néző elé kell állítani. Ezek után nem véletlen, ha sokan azt hiszik, hogy ez a drámaírás csúcsa. Ho­lott csupán a langyossá fogalma­zott gondolatok köszönnek vissza a színpadról. A mindennapi tudat könnyedén kielégíthető elvárásai adják a terepet a mindenkori giccs- nek, amely látszólag belső emberi problémákat is felvállal, ráadásul a látszat-alternatívák közvetítésé­vel még megoldási lehetőségeket is kínál. Nem véletlen tehát, hogy időnként azt hisszük, hogy a prob­lémák megoldását találjuk egy- egy Shafferhez hasonló kom­mersz író drámai műveiben. Az igazi drámákban nem a majdnem, a mintha, a látszólagos, a talán, az esetleges a megrendítő erejű. Lu­kács György írja Az esztétikum sajátosságé-ban: ,,A katarzisban tehát a mindennapos világkép, az emberekről, sorsukról, az őket mozgató indítékokról kialakult megszokott gondolatok és érzé­sek rendülnek meg, de ez olyan megrendülés, amely egy jobban megértett világba, egy helyeseb­ben és mélyebben megragadott evilági valóságba vezet vissza.“ De hová vezet ez a Shaffer- darab? Megoldás lehet-e Mozart halála? Választási lehetőség-e Salieri őrületbe torkolló lelkiisme- retfurdalása? S mindezek mögött miért marad a háttérben a közép­szert szolgalelkűségéért bősége­sen jutalmazó, a zsenialitást - a középszer közbenjárására - ala­mizsnákkal megalázó hatalom? Az egyén drámája nem a hátteret adó társadalom drámájában gyö­kerezik? E kérdésekre Shaffer so­ha nem ad választ. Csodálom a három főszerepet alakító színészt. Emil Horváth (Salieri), Milan Kňažko(Mozart) és Zuzana Krónerová (Constanz) tel­jesítménye adja mindazt a többle­tet, amiért ezt a produkciót látni kell. Sajnos ez is Shaffer mesteri csapdája: a figurák foglyul ejtik a színészt, és szinte ugyanazzal a módszerrel, amivel a nézőt. Emil Horváth a lehető legnehezebb fel­adatot oldotta meg: a darab elején már az őrült Salierit kell megjelení­tenie, pedig a történetben még tíz év, a nézőtéren még két óra telik el az öngyilkosjelölt őrületéig. Férfi és nő szenvedélyes kapcsolata ábrázolásának teljes eszköztárát vonultatja fel Milan Kňažko és Zu­zana Krónerová. Érdekes, hogy a rendező II. Józsefet és Creybio-t, Salieri szolgáját ugyanazzal a színésszel - Pavol Mikulík - ját­szatta el. öncélú és tartalmatlan utalás ez az úr-szolga kapcsolat­ra. Ján Kramár (von Swieten bá­ró), Ivan Krivosudský (Orsini-Ro- zenberg gróf), Slávo Drozd (von Strack) Vlado Černý és Marián Zednikovič (Hírhozók) teljesítmé­nye természetszerűen halványabb volt a főszereplők mellett. DUSZA ISTVÁN BENYÁK JÓZSEF Van és mégsincs? Ha fesztivál, akkor a szoká­sos panaszok. Évek óta rend­szeresen járok az amatőr szín­játszók és kisszínpadok külön­böző seregszemléire, s szinte mindenhol tanúja vagyok a megszokott jelenetnek. A bí­ráló bizottság valamelyik tagja -többnyire jogosan- elmarasz­talja a csoportot a rossz darab­választásért. Mire a rendező elmondja azt a szöveget, ame­lyet mindannyian ismerünk: so­kat keresgéltek, senki sem se­gített nekik, sok utánajárás, haj­sza után előkapartak néhány szövegkönyvet, közülük ez tűnt a legmegfelelőbbnek. S aztán következik a szintén ismert zá­rókép: a jelenlevők meg­egyeznek abban, hogy nincs elég magyar szövegkönyv. Ez van... Tényleg ez van? Hívom az Irodalmi Ügynökség, közismer­tebb nevén a LITA illetékeseit. Az eltelt harminc év alatt mint­egy 400 magyar szövegkönyvet adtak ki, felnőtteknek, gyerme­keknek egyaránt. A Népműve­lési Intézet javaslatára az elmúlt években 6-8 művet adtak ki, tavaly például tizenkettőt. Igye­kezett segíteni a CSEMADOK Központi Bizottsága is. Az ügy­nökség raktárán heverő kiadvá­nyokat nemrég megvásárolta és szétküldte a kulturális szö­vetség járási bizottságaira. Hát akkor, kérdezheti bárki joggal, miért nem találnak az amatőr rendezők megfelelő szöveg­könyvet? Igen, a hangsúly ezúttal is a jelzőre teendő... Mert a szá­mokkal manipulálni is lehet, de azért sok jellemző tényt is el­árulnak ezek az adatok. Például azt, hogy több tucatra tehető az olyan szövegkönyvek száma, amelyekhez senki sem nyúlt, magyarán: ezeket teljesen feleslegesen adták ki. Ez a kö­rülmény bizony egyáltalán nem dicséri a szövegkönyvek kiadá­sát javasló bizottságok munká­ját. De el kell marasztalni a járási népművelési központok és a CSEMADOK járási bizottsá­gainak illetékes szakdolgozói közül azokat, akik nem tudnak megfelelő javasló listát kínálni az érdeklődő rendezőknek. A központról, tehát az Irodalmi Ügynökségről, illetve a CSE­MADOK Központi Bizottságáról ugyanis az említett két helyre minden kiadványból több pél­dányt megküldenek. Nemezért, hogy a raktárokon vagy az asztalfiókokban porosodjanak, hanem az amatőr csoport mű­sorválasztási gondjainak enyhí­tése céljából. Itt az ideje, hogy a mind­untalan panaszkodások, az úgynevezett objektív helyzetre való unos-untalan hivatkozá­sok helyett megpróbálnánk előbbre lépni. A rendezők úgy, hogy alaposabban körülnéznek az említett intézményekben, de a könyvesboltokban, könyvtá­rakban is, hiszen az utóbbi években aránylag sok színmű­vet jelentettek meg könyv alak­ban magyarul is. S nem ártana, ha néhány szakember átnézné azt a bizonyos csaknem 400 szövegkönyvet olyan szem­pontból, hogy mi az, ami ma­napság már témaválasztásá­ban, mondanivalójában elavult, s mely darabokat ajánlhatják továbbra is a csoportok figyel­mébe. Természetesen felelős­ségteljesebb munkát várunk a javasló bizottságoktól is. Ne­kik a kultúrpolitikai és szakmai szempontok következetes ér­vényesítésén kívül az eddiginél sokkal jobban figyelembe kell venniük az amatőr csoportok mai igényeit, lehetőségeit. Mert semmi értelme olyan szöveg­könyveket kiadni, amelyek iránt nincs érdeklődés. Ilyen irányban kell, nagyon is szükséges tovább lépni. Hogy ne csak a központi intézmények kimutatásai szerint legyenek jó szövegkönyvek, hanem az amatőr csoportok megítélése alapján is. SZILVÁSSY JÓZSEF Két év negyvenhat szervezetben A CSEMADOK lévai járási konferenciájáról ÚJ SZÚ 6 1982. III. 19.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom