Új Szó, 1982. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1982-02-12 / 36. szám, péntek

Minden jegy elkelt - de hol a közönség? MARAD A VÁRAKOZÁS Bereck József: Vereség és kilenc más elbeszélés r avaly az év végén a Magyar Területi Színház vezetősége íz egyik előadás belső, társulat ílőtti értékelésére kért fel. Az em- ékezetes decemberi hóvihar miatt nem juthattam el a bemutatóra, azért két januári tájoló előadást választottam ki az előzetes műsor­tervből. (melyen, a korszerű mű­velődési otthonban egy órával az előadás előtt csak a takarítónőt találtam meg. Ő aztán megkereste az igazgatót is, aki közölte: - Elő­vételben tizenhét jegyet vettek meg, ezért telefonáltunk Komá­romba, hogy ne utazzanak. Elma­rad az előadás. Másnap Udvardon (Dvory nad Žitavou) ugyanezzel a lehangoló hírrel fogadtak. Kelle­metlen meglepetés volt, annyi biz­tos. Hazafele utazva, már rakos­gattam össze a leendő glossza mondatait arról, vajon nincs-e ér­deklődés egyetlen hivatásos szín­házunk előadásai iránt. Néhány nap múlva aztán rádöbbentem, hogy először egészen másról kell írni. Megtudtam ugyanis, hogy pa­píron mind a két este volt előadás. A művelődési otthon vezetői kifi­zették a szerződésben rögzített összeg nagyobbik részét. Úgy lát­szik, volt miből. A sors úgy hozta, hogy még azon a héten a bratislavai operába akartam elvinni egyik ismerősö­met. A jegypénztárban az ismerős tábla fogadott: Ma estére minden jegy elkelt. Nem segített a szoká­sos „puhító“ szöveg sem. - Tény­leg nincs egy jegyem sem, tárta szét a karját a pénztárosnő, de sokat sejtetően jelezte, várjak egy kicsit. Amikor kevesebben voltak a teremben, odahívott, és diszkré­ten ezt súgta:- A mai előadást a Slovnaft szakszervezete vette meg. Nyu­godtan jöhet, a színház titkára majd beviszi magukat. Oda ülhet, ahova akar. Az már ünnep lesz, ha félig megtelik a nézőtér. Az egyik kisváros művelődési házának igazgatóját kérdem az egyik színházi előadás után:- Ma este hány fizető néző volt?- Négyszáznyolc.- Hányán ültek a nézőtéren?- Maximum ötvenen. Ez csupán néhány friss példa napjaink egyik szemfényvesztésé­nek illusztrálására. K ezdetben volt a jó szándék, a nemes elgondolás. A szö­vetkezetek és az ipari üzemek az úgynevezett kulturális alapból töb­bek között belépőjegyeket vásárol­hattak alkalmazottjaik számára. Színházba, kiállításokra, különbö­A II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konfe­rencián 1980. szeptember 30-a és október 2-a között került sor, a Szovjetunióból, a Német Demo­kratikus Köztársaságból, Lengyel- országból, Jugoszláviából, Ro­mániából, Ausztriából, Finnor­szágból, Norvégiából, a Német Szövetségi Köztársaságból, Olasz­országból és természetesen Csehszlovákiából érkezett szak­emberek részvételével. Az euró­pai viszonylatban is egyedülálló kezdeményezés azt célozta, hogy elsősorban a közép- és délkelet­európai szocialista országokban élő etnikai csoportok, nemzetisé­gek néprajzi kutatásának elvi és gyakorlati kérdéseire hívja föl a fi­gyelmet az alábbi témakörökben: az együttélö népek kétnyelvűsé­gének problémái, az interetnikus jelenségek, a műveltségáramlás kérdései, a nemzetiségek és a né­pi kultúra viszonya, egy-egy nem­zetiség, etnikai csoport néprajzi vizsgálatának eddigi eredményei. A 68 előadásból kiszűrhető lénye­ges jegyek alapján a konferencia megállapította, hogy az anyanyelv mellett a nemzetiségi mibenlétet meghatározó másik alapvető elem a népi hagyományrendszer, nem­ző kulturális rendezvényekre. Ha­sonló célokra volt és van pénze az üzemi szakszervezeti bizottság­nak, meg az ifjúsági szövetség helyi szervezetének. Az ötvenes években még nagy szó volt, ha a falusi dolgozó eljutott a városba színházba, vagy lakóhelyén meg­tekinthette a hivatásos társulatok műsorát. Ma merőben más a helyzet. Az elmúlt években Dél-Szlová- kia ugrásszerű gazdasági fejlődé­sen ment keresztül. Korszerű csa­ládi házak, személygépkocsik és modern művelődési házak is ezt az előrehaladást igénylik. Ez a gazdasági fejlődés természet­szerűen megváltoztatta a lakos­ság életmódját, életszemléletét, részben az igényeit is. Mindez bonyolult és ellentmondásoktól sem mentes téma. Olyan, amelyről hosszas tanulmányokat lehet, kell írni. Annyi tény, hogy az ingyen jegynek ma már nincs varázsa, és különösebb funkciója.- Az elmúlt években kétszer tolongtak a szakszervezet ingyen jegyeiért. Amikor az érsekújváriak itt játszották a Dankó Pistát s má­sodszor, amikor Bratislavában szerepelt egy neves jégrevü. Kü­lönben sokszor itt maradnak a je­gyek. Nem kell senkinek, sem. Érdektelen előadásokra ma már ingyen sem ülpek be az emberek - summázza tapasztalatait az egyik nagyüzem szakszervezeti bizottságának kulturális megbí­zottja. A jóhírű dél-szlovákiai művelő­dési ház igazgatójával beszél­getek:- Nézze, évről-évre csökkentik a dotációt, egyre inkább rászoru­lunk a bevételre. Az emberek egy része valahogy nem szívesen mozdul ki a lakásából. Másokat csak az úgynevezett kosztümös darabok érdekelik. Nem kevés azoknak a száma, akik azt mond­ják, hogy az egész napi hajsza után szórakozni szeretnének Más nem vonzza őket. Őszintén szól­va, színházaink repertoárjában kevés a vígjáték, olyan, amely szórakoztatva nevel. Mai tárgyú drámákra elég kevesen ülnek be, talán azért is, mert kevés kivételtől eltekintve, bizony eléggé halvá­nyok ezek az előadások. Én pedig nemigen fizethetek rá több elő­adásra. Ezért támaszkodom a helyi meg a környékbeli üzemekre. Ha vesznek jegyeket nyolc-tíz ren­dezvényünkre, akkor kapnak belé­pőket neves beategyüttesek kon­certjeire is, ahol senkit sem érde­kel, hogy negyven-ötven korona a belépő. Ha tízszer nagyobb len­zetiségek esetében a feltárt népi műveltség kulturális életbe való visszajuttatásának, elevenen tar­tásának nagyobb szerepe van, mint a többségi nemzetek eseté­ben; a nemzetiségek tudományos vizsgálatához az eddiginél haté­konyabb együttműködésre van szükség az érintett országok tudo­mányos intézetei között. A II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konfe­rencia előadásai című háromköte­tes kiadványt (melyet a Művelődé­si Minisztérium Nemzetiségi önál­ló Osztálya jelentetett meg, Buda­pest-Békéscsaba, 1981-es jelzet­tel) mindazok haszonnal forgat­hatják, akik érdeklődnek a nemze­tiségiét és -kultúra jellegadó, meg­különböztető vonásai iránt. Szo­ciálpszichológusok érdeklődésére ugyanúgy számot tarthat, mint iro­dalmárokéra. Az utóbbi vonatko­zásban két tanulmányt hozunk fel példaként: Kiss Gy. Csabáét (Nemzetiségi identitás a legújabb magyarországi szlovák irodalom­ban), amely a magyarországi szlo­vák, illetőleg a szlovákiai magyar irodalom bizonyos közös - mind­két esetben az adott irodalom nemzetiségi helyzetéből követke­ző - témakatalógusához, a közös­ne a termünk, az is megtelne. Hát így ügyeskedünk. A hangversenyiroda képviselő­je is anyagi szempontokat em­leget:- Mi nem kapunk anyagi támo­gatást, abból élünk, amit rendez­vényeinkkel megkeresünk. Mi is kegyes csalásokhoz folyamodunk. Például ha egy művelődési ház átvesz tőlünk egy-egy komolyze­nei műsort vagy fogad nem túlsá­gosan neves külföldi énekkart vagy más csoportot, akkor ismert hazai vagy külföldi beatcsoportot is felléptetünk náluk. Itt behoz­hatják azt, amit ráfizettek az előző rendezvényeken. B ekopogtam ebben az ügyben több színházi igazgatóhoz is.- Mondja, melyik színész szeret üres nézőtér előtt játszani? Igazán lehangoló látvány, ha húsz-har­minc nézőnek játszunk, de bizo­nyos vonatkozásban kiszolgálta­tottak vagyunk. Ha panaszt te­szünk valamelyik művelődési ház vezetőjére, hogy nem propagálta kellőképpen az előadásainkat, ezernyi alkalmat talál, hogy tör­lesszen. Például legközelebb nem köt velünk szerződést. Nekünk pe­dig terveink vannak, évente hány előadást kell tartanunk. A másik igazgató véleménye:- A munkásművelődés valóban komoly, felemelő feladat. Öröm­mel és előnyösen juttatunk jegye­ket ipari és mezőgazdasági üze­mek dolgozóinak. De ez a szép elgondolás bizony elszürkül, ha az előadáson ötvenen lézengenek a nézőtéren.- Akadnak persze jó példák is. Amikor egy-egy üzemben lelkiis­meretes szervezéssel elérik, hogy akik jegyet kaptak el is jönnek az előadásra. Sajnos, ma még nem­csak ilyen pozitív példákról be­szélhetünk. Az ellenkezője gyako­ribb. Az újságíró ezúttal csak a mind inkább elharapódzó jelenség ér­zékeltetésére vállalkozhat. A meg­oldás sok ember a mainál jóval felelősségteljesebb munkáját fel­tételezi. A színháziakét, a művelő­dési otthonok és más kulturális intézmények illetékeseiét egy­aránt Akik nem elégszenek meg azzal, hogy papíron telt házat mu­tathatnak ki. Akik szívügyüknek tekintik, hogy tényleg megteljenek a széksorok. Akik nemcsak be­szélnek a szocialista közművelő­désről, hanem megpróbálnak ten­ni is szép céljaink valóra váltása érdekében. Mindez manapság nem könnyű, de nem is lehetetlen. SZILVÁSSY JÓZSEF ségi szempontból fontos írói üze­netek tipológiájának kidolgozásá­hoz nyújthat ösztönzést. A másik tanulmány G. R. Schroubeké. A Negatív etnikai sztereotípiák a szépirodalomban arra a veszély­re figyelmeztet, amely a szomszé­dos népekről előítéleteket, negatív előjelű kliséelképzeléseket ter­jesztő regényekből, a nyelvszom­szédot következetesen a negatív hős szerepkörébe utaló elbészélé- sekből, színművekből, versekből árad. Persze a kiadványt legtöbb ha­szonnal mégiscsak a néprajzosok forgathatják. Köztük a hazaiak is, legyenek bár szlovák vagy magyar kutatók. Hozzájuk elsősorban az alábbi tanulmányok szólnak: Ján Botík: Az alföldi szlovákság etno- kulturális továbbélésének folya­matai és tényezői; Kosa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás; Milán Leščák: A Csehszlovákiá­ban élő magyar nemzetiség nép­rajzkutatásának távlatai (amely többek között leszögezi, hogy ,,A csehszlovákiai magyar nemzeti­ség rendszeres és koordinált nép­rajzkutatása feltételeinek megte­remtése érdekében gondolkodni kell egy központi muzeológiai inté­zet létrehozásán (a Svidníkben Ha a kötet címével szabadon játszanék azért, hogy az közöljön is valamint az olvasóval, és ne csak alkalmilag kösse össze a kü­lönböző indítékkal egymás mellé került szövegeket, akkor így is próbálkoznék: Három elbeszélés és hét más szöveg. E lehetséges címvariáns mindenképpen többet közölne a kötetről, mint a fülszöve­gek megtévesztő kincstári opti­mizmusa. A három általam, kiemelt elbe­szélés (Haszontalanok, Vereség, Pásztorórák) adja kezembe a kö­tetre és írójára alkalmazható mér­cét. Hiszen ha valaki a Pásztoró­rák című novella megírására ké­pes, azt joggal nevezhetjük író­nak. Jelzőként ehhez mindenkép­pen dukál az „érett“ szó is, ami okfejtésem bonyolultságát egy­szerű következtetéssel zárja le: Bereck József éreti író. Csakhogy ennek az érettségnek végiggon­dolásra érdemes kötelességei és kötelezettségei vannak. A tehetség mellett megszülető érettség ön­magában nem jelentheti a szöveg­termelés kritikai védettségét; nem jelentheti a mindenkori műfaji fel­mentést a tisztességgel megírt, de sem elbeszélésnek, sem novellá­nak nem nevezhető szövegekre, ami egy kötet egyenetlenségét okozhatja. Hazai magyar kisprózánk gyé­ren folydogáló erecskéje időnként produkál egy-egy „kötetnyi“ ár­hullámot, amely mind a mai napig nem szélesítette patakká ezt a szekérkeréknyomnyi medret. S ennek, már agyér novellatermés okozta türelmetlenség is okozója lett. Bereck József harmadik köte­te is áldozatául esett a sürgető hiánynak. Meggyőződésem, hogy például az Eldöntetlen évek négy története az általánosságból a tipi- kusságba fordult volna, ha a szer­ző novellává írja őket. S ez az olvasmányosságával, hangulatá­val is egybeolvadó további hat írásra is érvényes. Ezekben a szö­vegekben érezhető leginkább Be­reck hangulatteremtő ereje, ame­lyet novelláiban is' kamatoztat, amire legjobb példa a Pásztoró­rák, ebben az öregek, mint mai Philemon és Baucis jelennek meg. Háttérbe nemcsak a vidéki szállo­da kávéházának világával, de a két öregember körül élő hús- és székelő Ukrán Kultúra Múzeumá­hoz hasonlóan)“, továbbá, hogy „a Madách Könyvkiadóban önálló sorozatot kell megjelentetni a Csehszlovákiában élő magyar etnikum népi kultúrájáról“). Az itt és most időszerű, hazai szerzőktől származó tanulmányok további sora: Michal Markuš: A nemzeti­ségi néprajzkutatás elvi és mód­szertani kérdései a Kárpátok tér­ségében; Zita Škovierová - Marta Sigmundová: Egy etnikailag ve­gyes falusi közösség társadalmi viszonyai - százdi (Sazdice) és nagypeszeki (Veľký Pesek) adalé­kokkal -; Méryné Tóth Margit: A csehszlovákiai magyarság nép­rajzi kutatásának eddigi eredmé­nyei a CSEMADOK Központi Bi­zottságán; Ľudovít Neufeld: Nem­zetiségi kutatások a Kassai Kelet- Szlovákiai Múzeumban és a regio­nális múzeumokban; Magdaléna Paríková: A földművelés néprajzi vizsgálata a népi kultúra szlovák -magyar viszonyának tükrében; Rényi Katalin: A magyar etnikum dokumentációs anyaga a lévai Barsi Múzeumban. A hazai ma­gyar néprajzi kutatásokban hasz­nosítható tanulmányok mellett számtalan olyan dolgozat is olvas­ható a kiadványban, amelynek tár­gya a magyarországi szlovákság népi kultúrája, s amely így első­sorban a szlovák kutatók ismere­teit gyarapíthatja. ZALABAI ZSIGMOND vérszagú közönnyel együtt. Amiről más írásaiban az igényes és érte­lemre, érzelemre hatni akaró pub­licisztika szintjén szól Bereck (a gyökerek, a felbomló falusi zárt közösségek, a társadalmi lét után kullogó tudat stb.), ebben az elbe- sžélésben esztétikai értéket hor­dozó, megrázó erejűvé változik. Hangulatteremtésének sajnos van egy felhangja, amely ugyan mindennapjaink divatos lelkiálla­pota (jómagam inkább a lelkigör­csöt használom), ami ha az iroda­lomban is jelentkezik fel kell rá figyelni. Ez a nosztalgia, ami akkor válik veszélyessé, ha el akarja magáról hitetni, hogy (a követke­zőket a pontosság kedvéért a kö­tet fülszövegéből idézem) „témáit - jellemzően és híven - továbbra is a Csallóköz társadalmából min­denekelőtt a mai falu változó vilá­gából meríti, melynek forrongásá­ban érzékeny lelkű emberek kerül­nek összeütközésbe a környeze­tükkel - nemzedéki, családi, sze­relmi, erkölcsi kérdésekre keresve a helyes, igaz választ.“ Ezzel szemben nem vállalja azt, ami: a visszahozhatatlanul elmúlt dol­gok utáni sóvárgást. A pontosság kedvéért: Bereck vitathatatlanul és öntörvényűén elkülönülő három elbeszélését is beleszámítva, mindegyik szövegében valamit el­vesztenek, valami múltbaveszőt keresnek. Ezekről a dolgokról (a faluba érkezett cseh villanyszere­lők, n-számú szerelmi kaland, a szép özvegyasszony, a halálból visszahozhatatlan anya, a bom- basztikusan képzelgő iskolapad, „aki“ még szociográfusnak is fel­csap, a képzelt fociország, a Sze­relem Fájáról lehulló bimbó) azon­ban rendszerint kiderül, hogy megvoltak, léteztek így az író en­nek a ténynek a megállapításán kívül mást nem tesz. Természete­sen sokszor ez is elég, hogy gon­dolatokat ébresszen az olvasó­ban. De az általam kifogásolt hét írás a nosztalgikus kellemetessé­geken kívül, belenyugvást is su­gall: Volt (van) ami elmúlik, van (lesz) ami helyébe lép. Bereck hőseinek többsége ezért lenne passzív, sorsába beletörődő? Tet­tei ezért egy látszólagos aktivitás (álcselekvés) eredményei? Ezek­kel szemben a Haszontalanok csonkakezű fiúja sorsával meg nem békélő felnőtt ember kezde­ménye. A Vereség, férfija fiatalsá­gának múló erejét érezve is tuda­tosan nyugtalan. A Pásztorórák két öregéről nem is szólva, hiszen az ő haláluk ebben az esetben nem passzív életérzés, hanem környezetükkel, körülményeikkel szembeni lázadás... Bereck József két előző köteté­hez (Vihar elótt, 1974; öregem az utolsó, 1976) képest témaválasz­tásában, nyelvi stílusában nem lé­pett előre. Ami előrelépést jelent, az a formában észlelhető, de kitel­jesedni éppen a téma és a stílus állandósulása miatt nem tudott. Ha általánosan az a vélemény, hogy Bereck hősei mai „csallóközi emberek“, akkor ennek egyetlen oka van: egyedül ő ír csallóközi fogantatású szépprózát... Kisepi- kánk egyre inkább mutatkozó hiá­nyait aligha lehet egyetlen kötettel pótolni - egyetlen kritikában felvá­zolni. Bereck József kötetének kapcsán mégis fontosnak érzem még elmondani a következőket: A hiány és az igény egyszerre érezhető, de még ez sem indokol­ja, hogy az írók az erőlködés jeleit hordozó kötetekkel jelentkezze­nek. Különösen akkor nem, ha ezekben a kötetekben rendszerint olvashatunk két-három novella­remeket is. A várakozási idő (nem a kiadói átfutásra értem), amely az újbor érlelődéséhez is kell, nem­zetiségi irodalmunk gyarapodásá­hoz teremthet alapot; mert a jó novella akár egy pohár tüzes bor, az ember szomját oltja és felforró- sítja gondolatait. DUSZA ISTVÁN (Madách) Felfigyeltető tanulmányok A Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai - három kötetben ÚJ SZÚ 6 1982. II. 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom