Új Szó, 1982. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1982-02-01 / 26. szám, hétfő

Az ember - önmaga ellen? Földünkről a szélrózsa minden irányában az atmoszférát áttörve energiahullámok szóródnak szét az űrbe. Fotonok, elektromágne­ses sugárzás kvantumjai, termo­nukleáris folyamatok termékeként keletkező neutrínók és az atomvi­lág sok más részecskéi viszik az üzenetet, információkat keletkezé­sük helyéről a Naprendszer hatá­rain túlra, a mindenség régióiba. Talán egy tőlünk szinte végte­len távolságban levő égitesten számunkra ismeretlen lények rádió­távcsöveik antennarendszereivel felfogják bolygónk jeleit. Bizonyá­ra boldog örömmel ünnepük a vá­ratlan tudományos eredményüket, tudományuk és technikájuk újabb csodáját. Persze ettől félelem- és gyúlöletmentes életük nem válto­zik meg. Nyugodt álmaikban to­vábbra sem kísért olyan lidércnyo­más, amit a távoli ember rémképe okoz. Műszereik közvetítésével je­leket fognak fel, de nem láthatják a megcsonkított testek torzóiból keletkezett hullahegyeket, a fo­lyammá duzzadt vérpatakokat, a könnyek árját, amit az ember erőszakossága a Föld története során termelt. Nem hallhatják a haldoklók halálhörgését és a kétségbeesettek jajszavát, amit évszázadok visszhangoznak, mert ez nem tartozik a mindenség szimfóniái sorába. Ez csak a Földön hallható, ahol háborúk dúlnak. Nem azért, mert az ember vérszomjas lény, hanem azért, mert mindig voltak olyan egyének vagy embercsoportok, akik hajlan­dók mások életét feláldozni saját hasznuk vagy céljaik elérése ér­dekében. A Földről érkező jelzések vizs­gálata közben a távoli lények egy napon különös jelenségre figyel­nek fel. Műszereik óriási energia- mennyiség kitörését jelzik. A me­redek energiahullám azonban las­san lecsillapodik - ,,lecseng", ahogy ők mondani szokták - és elhalását döbbenetes némaság követi. A műszerek többszöri ala­pos ellenőrzése azt mutatja, hogy nem az ő készülékeikben van a hi­ba. Most már felfokozott érdeklő­déssel folytatják további megfi­gyeléseiket a Föld koordinátáinak irányában, de soha többé nem tapasztalnak semmit. Megdöb- benten állnak az észlelt tünemény felett és szerényen beismerik, hogy megértése meghaladja szel­lemi képességeiket. Egy ideig még elmélkednek, vi­tatkoznak, konferenciákat rendez­nek, elméleteket alkotnak és dön­tenek meg, majd „ÉRTHETET­LENmegjegyzéssel félreteszik az ügy anyagát. Nem sejthetik, hogy a magukat értelmes embereknek (homo sapi­ens) nevező lények őrültségének és végvonaglásának, egy civilizá­ció összeomlásának és az ember eltűnésének voltak távoli tanúi. Az életet el lehet tehát törölni a Föld színéről, anélkül, hogy az nagyobb zavart okozna a világe­gyetemben. A legalapvetőbb dolog lenne, ha az ember csodálatos képessé­geit saját hasznára fordítaná és javítaná élete minőségét, ahelyett, hogy az atomkutatás eredményeit önmaga, a földi élet megsemmisí­tésére próbálja felhasználni. A fenti fanti (sci-fi), amely az atomtudósok bulletinjében (The Bulletin of the Atomio Scientist) jelent meg, szintén erre kíván a tu­dósok felelősségérzetével figyel­meztetni. KOVÁCS ZOLTÁN A Dosztojevszkij-emlékház Sztaraja Russza egybeforrott Fjodor Dosztojevszkij nevével, az író itt töltötte életének utolsó éveit. A Pereribica folyócska partján levő házához jobb gyalog elmenni. Azon az árnyas fasoron keresztül, ahol olyan szívesen kószált Dosz­tojevszkij, gondolataiba merülve... Az író sokáig nem talált magá­nak menedéket. Pétervárott körül­belül hússzor változtatott lakást. Beteg volt, de anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy külföldi gyógyhelyre utazzék. Barátai fel­hívták figyelmét a Sztaraja Rusz- sza-i gyógyfürdőre. Dosztojevszkij családjával együtt ideutazott, nya­ralót bérelt, ez 1872-ben történt. A hivatalos, zajos Pétervár után Sztaraja Russza egy csapásra nyugalmat adott. Dosztojevszki- jéknek megtetszett a barátságos kisváros. ,,Sztaraja Russzában az éghaj­lat kellemesebb, itt a gyerekeknek is jobb, és fele annyiba kerül... Az anyagin kívül a legnagyobb előny azonban az, hogy itt inkább elvo­nulhatok, hogy dolgozni tudjak, meg a gyerekeknek itt egészsége­sebb az éghajiat, és a szabadsá­guk is nagyobb" - írta Doszto­jevszkij. Hogy ne kelljen minden évben nyaralót bérelniük, Dosztojevszki- jék elhatározták, hogy egy kis há­zat vásárolnak. ,,E vétel következ­tében - emlékezett vissza az író felesége - saját fészkünk lett, az első és egyetlen saját ház az örök­ké bolyongó, nyughatatlan Dosz­tojevszkij életében". A Múzeum számára az anyag- gyűjtés már régen megkezdődött, jóval az erre vonatkozó határozat megszületése előtt. Kezdeménye­zője a Sztaraja Russzából szár­mazó Georgij Szmirnov volt.- Ha nem ismeri Dosztojevszkijt - mondták nekem -, akkor inkább ne is keresse fel Szmirnovot. Hi­szen ő még a feleségétől is elvált, mert az asszony nem értette meg Dosztojevszkij művészetét. Végzettségére nézve művé­szettörténész, de elhivatottsága révén irodalomtörténész lett, s eb­ben valamilyen végzetes eleve- elrendelést lát: hiszen ő közvetle­nül Dosztojevszkij háza mellett született. Az író munkássága iránti lelkesedése mindent elemésztő szenvedéllyé vált. Sok száz oldalt tud kívülről müveiből. Úgy beszél Dosztojevszkijről, mint közeli ro­konáról, aki mindjárt belép a szomszéd szoba ajtaján- Mi is az író múzeuma?- mondja Georgij Szmirnov.- A múzeum nemcsak a ház falai, bútorok és a tárgyak, amelyek ránk maradtak. A folyó is, amelyet Dosztojevszkij az ablakból látott, a rakpart kövei, amelyen olyan sokszor átment, mely az óriási bojtorján, ami a kerítés mentén nő, akárcsak száz esztendővel eze­lőtt. .. Ezzel feltétlenül egyet kell érte­ni. Leningrádban nemegyszer kó­száltam a Gribojedov-csatorna partja mentén, a Szennaja tér kör­nyékén, az író pétervári hőseinek címét keresve. Sztaraja Russza megőrizte a „Karamazov-testvé- reknek“ - Dosztojevszkij utolsó regényének - földrajzi viszonyait. A könyv tizenkét fejezete közül hét ebben a Sztaraja Russza-i házban íródott, a kerületi város élete be­nyomásainak jegyében. Szmirnov sok éven át tanulmányozta ezt a regényt, s mivel tudta, hogy Dosztojevszkij milyen pontosan reprodukálta az élet apró részlete­it, hőseinek útvonalait is felvázol­ta. A könyv végén a kisfiúk egy óriási kő mellett megesküsznek arra, hogy életük becsületes és boldog lesz. Tehát valahol itt kell lennie ennek a kőnek - hiszen még a háború tűzvészében sem éghetett el. Georgij Szmirnov gya­logszerrel végigjárta a város vala­mennyi sikátorát, követte az író összes sétájának útvonalát. És megtalálta a követ. Igaz ugyan, a város szélére vitték ki, mert akadályozta az autóforgalmat. A múzeum őre azonban meggyőz­te a helyi hatóságokat arról, hogy ezt a követ vissza kell vinni a régi helyére. Pontosan meghatározta azt a környéket, ahol a regény cselek­ménye lejátszódott. Sértetlenül meg kell őrizni ezeket a becses utcákat - hiszen ez az író leg­szebb emlékműve, ez Szmirnov álláspontja. De nem volt könnyű a városi tanáccsal is elfogadtatni. Hiszen mindegyik utcában és mindegyik házban mai emberek élnek Szmirnov pedig azt akarta, hogy az idő megálljon a múlt szá­zadban. Nem akarja megengedni, hogy aszfalttal borítsák az utcákat, új épületeket emeljenek, a televí­zióantennák „álcázását“ követeli Meg azt, hogy kis fahidakat épít­senek azokon a patakokon ke­resztül, ahol a regény hősei jártak... Végeredményben határozatot hoztak arról, hogy védett területet létesítenek. A regényben leírt 16 utca került ebbe. Szmirnov fegyvere: a történelmi és a kulturális emlékek védelméről szóló törvény, amelyet a Szovjet­unió Legfelső Tanácsának ülés­szakán fogadtak el. A szövegét a zsebében őrzi. Egy sort piros ceruzával aláhúzott: „a kulturális' emlék nemzeti vagyon...“ ALLA BELJAKOVA Kritikusok; díja ’3i A Magyar Rádió díjnyertes hangjátékairól Ernesto Garda Pena (Kuba): Pil­lanatok Az elmúlt év vége a Magyar Rádiószínházban is a számvetés jegyében zajlott le. Folytatva az előző évek már jól bevált gyakor­latát, mérlegre került az 1981-es év hangjátéktermése, pontosab­ban az év folyamán a Magyar Rádióban elhangzott 33 új rádiójá­tékot értékelte egy - rádiókritiku­sokból összeállított - bizottság. A Kritikusok díjának már rangja van mind a szakemberek, mind a rádióhallgatók körében, amihez minden bizonnyal jelentős mérték­ben hozzájárult az is, hogy az elmúlt évek során a Kritikusok dí­jával jutalmazott hangjátékok kö­zül néhány a különféle nemzetközi rádióversenyeken is sikerrel kép­viselte a magyar rádiószínházat. Az 1981-es év hangjátéktermé- sével kapcsolatban az volt a szak­emberek általános véleménye, hogy - bár a bemutatott 33 darab között akadtak kiemelkedő alkotá­sok is - az összképet tekintve valamivel egyenetlenebb színvo­nalról lehet beszélni, mint 1980- ban. A bizottság öt hangjátékot tartott érdemesnek a díjazásra, s díjazott néhány kimagasló szí­nészi és rendezői teljesítményt is. A hangjáték kategóriában a dí­jat egy - rádiójátékszerzőnek - új író, Galsai Pongrác Szamárfül a Kaszásnak című darabja kapta. Egy hipochonder emlékiratai című - saját bevallása szerint - önélet­rajzi esszéregénye képezi az alapját a hangjátéknak, amelyben a lét és a nemlét nagy kérdéseit veti fel a szerző, keresve (keres­tetve) a választ arra, hogyan is éljünk, hogy szamárfület tudjunk (és merjünk) mutatni a „Kaszás­nak“, vagyis, hogy valóban szem­be tudjunk és merjünk nézni a ha­lállal. A darab rendezéséért Bozó Lászlót rendezői-, a darabban nyújtott alakításáért pedig Béres Ilonát előadói díjjal jutalmazták. A kishangjáték kategóriában Mándy Iván lírai hangvételű da­rabja, a Szivarfüst-keringő nyerte el a díjat. A szerző Trafik című kisregényének egyik motívumára épülő darab alaphangját a vissza­vonhatatlanul tovatűnő emlékek, a visszavonhatatlanul tovatűnő múlt iránt érzett nosztalgia adja meg, amely mögött azonban na­gyon is ott érezteti a szerző a múlttal lassan szintén tovatűnő emberi jó kapcsolatok hiányát, e kapcsolatok egyre ridegebbé vá­lásának ijesztő rémét is. Varga Géza rendezői, Pártos Erzsi előa­dói díjat kapott a darab rendezé­séért, illetve a darabban nyújtott alakításért. A dokumentumjáték kategóriá­ban két darabot talált díjazásra alkalmasnak a bizottság, mégpe­dig Kósa Judit örökség című - ér­dekfeszítő, a jellemek ábrázolása révén a szokásos dokumentumjá­ték keretein már szinte túlnövő - darabját, valamint Erdős Ágnes Bűnös vagy áldozat? című doku­mentumjátékát, melyben arra ke­resi (és adja meg saját állásfogla­lásával) a választ, hogy valóban egy gyilkossággal vádolt fiú-e a bűnös apja haláláért, vagy csak áldozata ő is gonosz és álnok, emberi (és szülői) mivoltából szin­te teljesen kivetkőzött anyjának. A bizottság különdíjjal jutalmaz­ta Kubinyi Ferenc Késő névsorol­vasás című dokumentumösszeál­lítását, melyben a szerző a ma­gyar történelem eddig - sajnos - kevéssé ismert fejezetének, az 1943 augusztusa és 1944 márciu­sa közötti időszak magyar antifa­siszta ellenállásának állít emléket. Az ellenállás személyes résztve­vőinek visszaemlékezései felleb- bentik a fátylat az alig ismert eseményekről, megcáfolva az ezen időszakról felületesen kiala­kult általános és téves nézeteket, megcáfolva a „bűnös nemzet“ egyértelmű, hamis és veszedel­mes bélyeget. Ebben a kategóriában Török Tamás kapott rendezői díjat Mary György Hegyet küldjél című doku­mentumjátékának rendezéséért, és az előbbiekben már említette­ken kívül a színészi alakításért díjat kapott még Tomanek Nándor és Feleki Kamill is. A díjazott darabokat - ahogy erről Maráz László, a Rádiószín­ház helyettes vezetője tájékozta­tott - január második felében is­mételten műsorra tűzte a Magyar Rádió. NÉMETH GYULA Szellemi utazások Könyvek az erdélyi tudományosságról A tudományos könyvek ma már ugyanúgy hozzátartoznak az er­délyi magyar szellemi élet gazdag terméséhez, mfnt a költők és elbe­szélők művei. A nemzetiségi tudo­mányosságnak nemcsak a nem­zetiségi kultúra számára van mon­danivalója: gazdagítja az egyete­mes magyar, sőt a kelet-közép- európai tudományosságot is. Egyetemes szerepet tölt be Szabó T. Attila, a kiváló kolozsvári nyelvtudós is, akinek legnagyobb tudományos vállalkozása: az Er­délyi Magyar Szótörténeti Tár nemcsak a kutatók között népsze­rű. Mindenkinek érdemes fella­poznia, aki érdeklődik nyelvünk múltja vagy a régi erdélyi magyar élet iránt. Hasonló érdeklődésre tarthatnak számot tanulmányai, ki­sebb cikkei is, amelyeket négy terjedelmes kötetben adott ki a bu­karesti Kriterion Kiadó. Az Anya­nyelvűnk életéből, a Szó és az ember, valamint Nyelv és múlt című kötetek után most jelent meg a Nép és nyelv című gyűjtemény, amely a kolozsvári tudós név- és helynévtörténeti kutatásainak eredményeit, illetve néprajzi vo­natkozású írásait foglalja magába. Mint minden helynév, az erdélyi magyar helynevek is a történelem tanúi, s a tudós kezében beszédes vallomást tesznek annak a népnek az életéről, amely egykor felruház­ta velük a hegyeket, a patakokat és az emberi településeket. Szabó T. Attila kutató munkája a nyelv­nek ezt a rejtett vallomását bírja szóra: fejtegetései kultúrtönténeti folyamatokat mutatnak be, éppen ezért nemcsak a nyelvészek szű- kebb köre számára járnak tanul­sággal, hanem a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasókö­zönség számára is. A tudományossággal jár karölt­ve az a valóságismeret, amely az erdélyi magyar szociográfiai iro­dalomból bontakozik ki. A szoci­ográfiai riport valamiképpen a tu­dományos kutatás, a szépiroda­lom és az újságírás határterületén foglal helyet: a kutatástól megbíz­hatóságot, a szépirodalomtól sze­mélyes előadásmódot, az újságí­rástól közvetlenséget és frissesé­get kapott. Különösképpen vonat­kozik mindez a kolozsvári Beke György népszerű munkásságára, amely a romániai magyarság mai életéről ad képet, rámutatva a nemzetiségi közösség szociális és kulturális gondjaira, a megma­radás és a fejlődés feladataira. Beke nagy vállalkozásba fogott a közelmúltban: az erdélyi megyék sorrendjében akarja bemutatni a magyar nemzetiségi területek, illetve a szórványokban élő ma­gyarság jelenkori életét. A terve­zett riportkönyv-sorozatnak eddig három kötete látott napvilágot: a partiumi vidékkel foglalkozó Szi­lágysági hepe-hupa, a Fehér me­gyei képet adó Nyomjelző rokon­ság és most a Búvópatakok című kötet, amely Beszterce-Naszód megye magyarságának helyzetét és kultúráját méri fel A kolozsvári író egy egész esztendőt töltött az­zal, hogy felkeresse a megye ma­gyar falvait és szórványait, s be­számoljon az emberek és emberi közösségek múltjáról és törekvé­seiről, eredményeiről és gondjai­ról. Nemcsak képet rajzol, tenni­valókat is megjelöl, így elsősorban az anyanyelvi iskoláztatás, az ön­tevékeny kulturális mozgalmak fejlődését sürgeti. Hatalmas élet­ismerete, felelősségtudata s nem utolsósorban eleven íráskészsége ígéri, hogy bizonyára ezt a köny­vet is szeretni fogják az olvasók. A valóságismeret körébe tarto­zik az útibeszámoló is, amely gon­doljunk csak Bölöni Farkas Sán­dor vagy Wesselényi Miklós útiraj­zaira, egyszersmind értékes erdé­lyi hagyományt is jelent. Az utazás növeli meg a nemzetiségi viszo­nyok között élő írástudó gondol­kodásának távlatát, az idegen or­szágokban szerzett tapasztalat segíti őt eligazodni a hazai élet dolgaiban. Ilyen módon használja ki az utazásban rejlő előnyöket a kolozsvári irodalomtörténész és -kritikus. Kántor Lajos is, akinek korábbi, Utazás a gyökerek körül című útirajzkötete a modern mű­vészetek kelet-európai térhódítá­sát és jelenlétét mérte fel, új köny­ve, a Szárny és gyökér pedig ábé­cérendben, városok szerint cso­portosítva számol be az utazás tapasztalatairól, otthon is haszno­sítható eredményeiről. Kántor La­jos, akár a múlt század erdélyi utazói, tudatos és módszeres vi­lágjáró, aki Amszterdamban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Leningrádban, Londonban, Pá­rizsban és Zürichben azt keresi, aminek a nemzetiségi kultúra is hasznát veheti. Az elutazásban mindig ott van a visszatérés távla­ta: a szellemi kalandozásnak a szülőföld iránt érzett hűség ad erkölcsi fedezetet. POMOGÁTS BÉLA ÚJ szó 4 1982. II. 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom