Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 12. szám, péntek
A szülőföld vonzásában GERSTNER ISTVÁN TÁRLATA K özhely talán, de mindmáig nélkülözhetetlen tudományos alaptétel, hogy egy jelenség lényegét úgy lehet a legjobban megérteni, ha számba vesszük a vele kapcsolatos korábbi nézeteket, legalábbis a legfontosabbakat, s a jelenség vizsgálatához megteremtjük a legtermészetesebb keretet, a történetiséget, a vizsgált jelenség élet- és fejlődésrajzát. A címben jelzett, tetszetős kiállítású könyv szerzője így járt el, amikor a trópusok lényegét és jelentőségét a legszélesebb összefüggésekben igyekezett feltárni, különös tekintettel a minden retorikák központi figurájára, a metaforára és rokonságára. A „langage figuré“, a képes nyelv fogalmainak alakulását követi nyomon a tudományos nézetek változásának forgatagában, s próbál rendet teremteni a szemléleti és terminológiai zűrzavarban. Munkája - számos vitatható pontja ellenére - jelentős lépés az elementáris tisztázódás irányába egy olyan problémáról, amely évtizedek óta a viták kereszttüzében áll. Különösen a szlovákiai magyar irodalomtudomány fejlődése szempontjából volt már régóta esedékes, hogy valaki tüzetesen szemügyre vegye a költői kép, ill. a metafora, s vele együtt a terminológia problematikáját. Zalabai Zsigmond könyve minden bizonnyal hozzájárul az oly sokat kárhoztatott kritikai irodalmunk módszereinek és szempontjainak felfrissüléséhez, így fejlődésének meggyorsulásához. Hiszen abban még a világméretű vita résztvevői, a trópusokról vagy figurákról a legkülönbözőbb nézeteket valló szakemberek is megegyeznek, hogyegy-egy mű nyelvi- művészi szintjének megítéléséhez, stílusrétegeinek összefogásához a metafora vizsgálata nyújtja a legtöbb és leghasználhatóbb támpontot. Ezért nem lehet a „hézagpótló“ jelzőt nélkülözni - minden elkoptatottsága ellenére sem - Zalabai műve megítélésében, illetve ismertetésében. Nemcsak a hazai magyar irodalomtudomány kimagasló eredménye, de feltehetően igen széles visszhangra talál majd, az egyetemes magyar stilisztikai szakirodalomban is. Hiszen a stilisztika a maA Tvorba politikai, tudományos és kulturális hetilap idei első számának mellékleteként elindult útjára a Cseh Írók Szövetségének új hetilapja, a Kmen. Eddig a cseh írók egyedüli sajtószerve a havonta megjelenő Literárni mésičník volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a cseh írásbeliség mai művelőinek csakis ez a fórum állt rendelkezésére. A csehszlovákiai napi- és hetilapok kulturális rovatai lehetőségeik szerint mindig helyet adtak az írók, költők és kritikusok megnyilvánulásainak. Mindez azonban már kevésnek bizonyul, s a megnövekedett igényeket jelzi a Kmen megjelenése is. A hetilap céljairól, szerkesztési alapelveiről az 1. számban a szerkesztői kör elnökének, Jirí Tauf er nemzeti művésznek a programadó cikkéből szerzünk tudomást. A.neves költő és esszéíró a hetilap indulásával kapcsolatban megállapítja: Kortárs irodalmunk az utóbbi években kétségkívül minőségi fejlődésről tanúskodik - s ez szükségessé teszi a nyilvános minőségi megmérettetés lehetőségének bővítését. Az új hetilap neve - Kmen (magyarul: fatörzs) - nem a véletlen eredménye. Századunk cseh irodalomtörténetében a Kmen nevet viselő egykori irodalmi lap a leghaladóbb törekvésekhez fűződik, azokhoz az eszmékhez, amelyeket a cseh szocialista irodalom büszkén vall magáénak. Az akkori Kment a cseh szocialista kultúra olyan nagyságainak nevei fémjelzik, mint František Xaver Šalda, Stanislav Kostka Neumann és Júgyar tudományosság egyik legnehezebben mozduló területe. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egyetlen magyarországi stilisztikai kézikönyv, A magyar stilisztika vázlata immár 1958 óta jelenik meg szinte változatlanul újabb kiadásokban. A legfrissebb gyakorlati hasznú stilisztikai szintézis romániai magyar írók tollából született (Barta - Szabó: Kis magyar stilisztika). Már ez a körülmény is fontosságot tulajdonít Zalabai Zsigmond munkájának, de különösen jelentőssé növeli az a körülmény, hogy részmonográfiáról van szó, az legvitatottabb, a legproblematikusabb kérdést, a szóképek problémáját dolgozza fel igen eredeti megközelítésben, s olyan terjedelemben, amilyenben ezzel a témával magyar viszonylatban már nagyin régen nem foglalkoztak. A szerző munkáját rendkívüli módon nehezítette a humán tudományokra általában jellemző, de a stilisztikában különösen zavaró fogyatékosság: a megfogalmazás pontatlansága, a terminus technikusok sokszor önkényes és több értelmű használata. A magyar szakterminológia bizonytalansága, archaizmusa, általában a magyar nevezéktan rugalmatlansága és túlterheltsége közismert. Zalabai kénytelen volt elgondolásai megvalósításához új szakkifejezéseket kreálni. A „szókép“ és a „kép“ valóban félrevezető szavak, a szerző által javasolt „kettőskép“ pedig meggyőzően hangzik, talán jobban kifejezi az általa jelölt jelenség lényegét, de elterjedése nyilván a szakmai közvélemény ellenállásába ütközik, hiszen a megszokás a legnehezebben kikezdhető ellenfél. Az angol „imagery“ ajánlott magyar megfelelője, a „képvilág“ már kevésbé szerencsésnek tűnik, az összetétel utótagjának széles asszociációs bázisa és frekventáltsága miatt. A Tűnődés a trópusokon érdemi része a szóképekröl, ill. a szerző terminológiája szerint a kettősképekről szól. A kérdés történeti megközelítése és elemzése után a kettősképeket két fő kategóriába sorolja: az elsőt az érintkezési társításon alapuló kettősképek alkotják, tehát a metonílius Fučík. A Kmen különböző kiadásainak közös jellemzője volt a kritika fontosságának hangsúlyozása, elsősorban az olyan kritikáé, amely a művészet és az élet viszonyának szemszögéből vizsgálja az irodalmi művet. S. K. Neumann szerkesztésében a Kmen az irodalom és a születő forradalmi, kommunista mozgalom egybehangolásának harcosává vált, s ezt az irányt folytatta akkor is, amikor Julius Fučík neve kapcsolódott hozzá. Meggyőződésem, ha a mostani: új Kmenünk következetes folytatója lesz ezeknek a szerkesztési elveknek, s ha ezeket képes a mai történelmi helyzetre alkalmazni, akkor törekvései nemcsak a hagyomány iránti kegyeletet fejezik ki, de teljes mértékben megfelelnek a jelen irodalmi szellemének és igényeinek is - írja Jirí Taufer, majd leszögezi: - A mi Kmenünk tehát a szocializmus nevében ápolja a kritikai szellemet, amelytől idegen a kulturális irányvonal és a gyakorlat közti ellentmondásokat jelző jelenségek leleplezése miatti félelem... Hasonlóképpen szükséges, hogy Lenin értelmezésében legyünk kritikusak a kulturális örökséghez fűződő viszonyunkban is. “ A lap szerkesztésével a kiadó Jaroslav Čejka költőt bízta meg, aki egyben a Tvorba főszerkesztő- helyettesi tisztségéből eredő teendőket is ellátja. Čejka verseivel a cseh olvasó már a hatvanas évek közepétől gyakran találkozik a különböző lapokban, verseskötetekben. A közeljövőben jelenik mia és származékai; a másodikat pedig a hasonlósági társításon alapulók, a metafora és alfajai. Az így áttekinthetővé egyszerűsített trópusrendszer két fő osztályát- nyilván nem függetlenül Ch, s. Peirce munkásságától - jeltudományi műszavakkal indexeknek és ikonoknak nevezi. A szerző gondolatmenete, okfejtése világos és meggyőző. Impozáns apparátussal, szinte minden érdemleges tudományos forrást felhasználva közelíti meg témáját, de főként a legfrissebb angol, magyar és szovjet, de a cseh és szlovák, valamint más szláv nyelvű szak- irodalomra támaszkodik. Vizsgálódásai érintik a legfontosabb szempontokat, de a részletekbe menő kritika igénye nélkül is meg kell jegyeznünk, hogy az általa kettős- képnek nevezett jelenséget nem világítja meg kellő tüzetességgel néprajzi vonatkozásaiban, holott ez az aspektus számos olyan tanulsággal szolgálna, amely az ó gondolatmenetét támasztaná alá. Nem aknázta ki kellőképpen a szinekdoché és a metafora összevetésének lehetőségét, pedig a szinekdoché mechanizmusának tüzetes leírása elvezethet a metafora mechanizmusához. Egyesek szerint a metafora voltaképpen nem jelentések felcserélése, hanem egy terminus szemantikai tartalmának módosítása. S ez a módosulás pedig két alapművelet összekapcsolásának: a szórnák egyidejű betoldásának és elhagyásának eredménye. Azaz- más szavakkal - a metafora két szinekdoché produktuma. A hasonlat és a metafora összevetésénél sem mutatott rá kellő határozottsággal arra a körülményre, hogy - igen elterjedt vélemény szerint - a két említett kettőskép között fejlődési különbség van. A metafora egy magasabb fejlettségi fokozat, a gondolkodás egy fejlettebb szintjének terméke. \ /égelemzésben Zalabai Zsig- V mond könyvét igen alaposnak, tudományos szempontból kellőképpen alátámasztottnak és illusztrálnak mondhatjuk, amely minden bizonnyal nyeresége az egyetemes magyar stilisztikának, hazai magyar tudományosságunk szempontjából pedig felzárkózást jelent a magyarországi filológia jelentősebb eredményeihez, a problémafelvetés eredetisége, a megközelítés korszerűsége pedig szélesebb összefüggésben is jelentőssé teszi. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÁN meg a Kniha pŕání a stížnosti (A panaszkönyv) című válogatása, amelynek kéziratát tavalyelőtt a Tŕebíčben rendezett Nezval Országos Költészeti Versenyen első díjban részesítették. Jaroslav Cejkával az új hetilap 1. számának megjelenése napján beszélgettünk, természetesen elsősorban a Kmenről. Elmondta, hogy a jelenleg még csupán öttagú szerkesztőség fő célja, hogy a Kmen a programadó cikk szellemében legyen méltó folytatója a legnemesebb irodalmi és kritikai hagyományoknak és magas fokú igényességgel járuljon hozzá a cseh irodalmi és kulturális élet felfrissítéséhez. A Kmen nem lesz generációs folyóirat, a művek értéke számít majd, tekintet nélkül arra, hogy szerzőik a fiatalabb vagy az idősebb alkotók közé tartoznak. Az eredeti alkotások mellett a lap figyelemmel fogja kísérni a szocialista országok irodalmi életét és a világ haladó irodalmát is, továbbá az írószövetség nemzetközi kapcsolatait. A Kmen cselekvően ki akarja venni részét az irodalmi élet aktivizálásából. Ehhez nagy ösztönzést nyújtanak majd az idei írószövetségi közgyűlések. A Kmen - hangoztatta Jaroslav Čejka - azon kívül, hogy közli a cseh írók tanácskozásának anyagát, a közgyűlés után, az elfogadott határozatok szellemében kíván munkálkodni az elkötelezett szocialista irodalom céljainak eléréséért. SOMOGYI MÁTYÁS Gerstner István festőművésznek immáron harmadik önálló tárlata nyílt meg kedden Szlovákia fővárosában, a Cyprián Majerník Galériáiban. A méreteiben nem nagy kiállítótermet Gerstner István szülőföldjének, Párkánynak (Štúrovo) és környékének gazdag színvilága, levegője uralja; kertek, mezők hangulata fogja meg a látogatót. A negyven kiállított alkotás olajfestékkel készült tájkép az utóbbi két-három év terméséből. Legtöbbjük a Duna menti tájat ábrázolja az egymást követő évszakok változásaiban (Arany ősz, Tavaszelő, Nyárvég, Első hó). Ennek a tájnak a varázslatos szépsége olyannyira megejtette a festőt, hogy alkotó tevékenysége kimondottan a tájképfestészetre összpontosul. Képein emberi alakokat nem is találunk. Persze, némely képén közvetve az ember is jelen van, munkájának eredménye révén (virágzó gyümölcsös, szénaboglyák, daruk stb). A síkság iránti vonzalmával Gerstner István a Duna menti és a csallóközi táj legjelesebb megjelenítőinek, Lő- rincz Gyulának, Nagy Józsefnek és másoknak a felfogásához csatlakozik. Gerstner István valamennyi festményéből a szülőföld, a természet, a víz, a napfény iránti szeretet árad. Nem más a célja, mint az, hogy vászonra vigye, ami már évek óta arra készteti, hogy festékkel, ecsettel járja a vidéket. Hogy a meglátás frisseségével fogja meg azt, mi lenyűgözte egy adott pillanatban. Ebben a törekvésében lényegében az impresz- szionistákkal rokon, munkái azonban - annak ellenére, hogy valójában impressziók, benyomások rögzítései - mégsem nevezhetők impresszionistáknak. Pasztózus, foltszerű ecsetnyomokat használ ugyan ő is, a színfelületeket azonban nem bontja föl annyira elemeire, mint az impresszionisták. Hozzájuk képest Gerstner István képei jóval az érthetőség, az „olvashatóság“ határán belül mozognak, Alig akad olyan Ferencsik Jánost méltató - főleg külföldi - kritika, amelynek dicsérő jelzői közt fel ne bukkanna az „elegáns“ szó. Kétségtelen, hogy Ferencsik karmesteri tulajdonságai közt szerepel az elegancia is. De lényegesen meghatározó vonásnak aligha tekinthető egy olyan személyiség esetében, akinek sokoldalú tevékenységéről, hatásáról, nevelőmunkájáról tanulmányköteteket lehetne írni, s akinek minden egyes fellépése magát a Szépséget ajándékozza hallgatóinak. Ráadásul az elegancia sok esetben nem zárja ki a belső ürességet, sót annak leplezésére is szolgálhat. S éppen ez az, ami Ferencsiknél egyszerűen elképzelhetetlen. Az ő karmesteri pálcája nyomán maguk a Mesterek szólalnak meg. Egyike azoknak a ritka dirigenseknek, akinek a zene, a mások zenéje nem magamutogatásra szolgáló puszta ürügy; sosem magát akarja láttatni, mindig a szerzőt mutatja meg. Előadásából hiányzik minden túlzó hatáskeltés, sőt gyakran úgy érezzük, a saját személyét szinte már a végletekig háttérbe szorítja, hogy minél tisztábban, érthetőbben szólalhassanak meg maguk a zeneköltők. Mi ez? Művészi alázat? Maximális precizitásra való törekvés? Tökéletes átlényegülés? Bizonyára mindhárom - és még sok minden - együttesen. A pontos választ csak Ferencsik János adhatná meg, ö, aki olyan természetes egyszerűséggel tud beszélni munkájáról, a sokak által titokzatosnak tűnő karmesteri tevékenységről. Szerinte mindössze három dolog szükséges: zenei tudás, manuális adottság és jó pszichológiai érzék. Hogy ebből hogyan áll össze az általa művelt csoda? Hiába, nekünk, kívülállóknak a nagy kara pusztán leíró realizmuson viszont túllépnek. Az európai festészet vezető egyéniségei közül elsősorban Cé- zanne-hoz, Van Gogh-hoz és Mo- net-hez áll közel Gerstner művészi felfogása, a hazai művészek közül pedig leginkább a nyugodt, merengő, illetve balladikus hangvételű tájképek alkotóihoz, többek között Václav Špálához, Václav Rabashoz, Antonín Slavíčekhez, Gustáv Mallýhoz, Miloš Alexander Bazovskýhoz és Ján Mudrochhoz. Gerstner István 1939-ben született. A képzőművészettel tizenöt éves korában kezdett elmélyültebben foglalkozni. Első tanítója Bán- sághi-Steinacher tájképfestő volt. Később a nyitrai Pedagógiai Kar képzőművészeti tanszékén folytatta tanulmányait, ahol művészettörténetet is tanult. Ezután két évet Prágában töltött, itt alkalma volt megismerkedni a cseh képző- művészettel. 1965-1970 között alakult ki a maihoz hasonló, sajátos festői nyelvezete. Bratislavában először 1973- ban, a Život című folyóirat szerkesztőségének Kisgalériájában, majd hat év múlva a Slovnaft kiállítótermében, s még ugyanabban az évben Nyitrán, Dunaszerdahe- lyen (Dunajská Streda), Érsekújvárban (Nové Zámky) láthattuk alkotásait. Gerstner István 1973-1977 között Moszkvában, a Társadalom- tudományi Akadémián művészetelméletet tanult, s kandidátusi címet szerzett. Jeles szovjet teoretikusok voltak a tanárai. Képzőművészeti ismereteit a tizenkilencedik századi nagy orosz realisták, valamint a kortárs szovjet festészet kimagasló képviselőinek a megismerésével bővítette. Bár a művész munkahelye Szlovákia fővárosában van, a hétvégeket rendszerint Párkányban tölti, szenvedélyének szentelve idejét, ami az utóbbi eszendők bő termésében is megnyilvánul. E termés legjobb alkotásait tekinthetik meg a látogatók a január végéig nyitva tartó tárlaton. A.GÁLY TAMARA mesterek mindig egy kicsit mágusok maradna. Ferencsik pedig a legnagyobb máqusnál, magánál Toscanininél segédkezett. Első tanára, Fleischer Antal, a Nemzeti Zenede pedagógusa is kiválóság volt, Kodály zenéjének lelkes propagátora. Tanulmányai befejezése után egész fiatalon, húszévesen került az Operaházhoz mint korrepetitor. A harmincas években századunk legnagyobb karmestergéniusza, Arturo Toscanini mellett korrepeti- toroskodott Bayreuthban és Salzburgban. 1945 után a Magyar Állami Operaház első karmestere, majd főzeneigazgatója lett. Ma vezető karnagya az Állami Hangversenyzenekarnak. Opera- és hangversenykarmesterként beutazta a világot, mindenütt tiszteletet és megbecsülést szerezve a magyar zenének. A zeneirodalom valamennyi területén otthonos. Kiváló oratórium-karmester, mint operadirigens Mozart, Bartók és Kodály, valamint Wagner és Puccini világa áll hozzá a legközelebb. Hangversenyein ugyanazzal a belső tűzzel tolmácsolja a bécsi klasszikusokat, mint Debussy vagy a romantikusok müveit. Legihletettebbek Bartók-interpretációi, mindnyájunk kincsévé tette életművét. Annak idején ő vezényelte Bartók magyarországi búcsúkoncertjét, s az emlékezetes hangverseny után Veres Péter, az író ezt mondta egy ismerősének: „Megnyílt előttem a Cantata profana!“ így nyílik meg minden mű Ferencsik János intésére. Találóan írta róla Nádasdy Kálmán, a felejthetetlen rendező: „...nem elég, ha valaki életcéljául választja a zenét. Nem; a Zenének kell ót választania. Hát ilyen választottja a magyar zenének Ferencsik János. VOJTEK KATALIN TŰNŐDÉS A TRÓPUSOKON Zalabai Zsigmond könyve Nemes hagyományok szellemében A CSEH IRODALOM ÚJ FÓRUMÁRÓL FERENCSIK JÁNOS HETVENÖT ÉVES ÚJ SZÚ 6 1982. I. 15.
