Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-08 / 6. szám, péntek

Hol bő a zakó? Sztratiev-bemutató a Magyar Területi Színházban Jegyzetek a IV. országos balettversenyről- Elindul-e az autóbusz, ame- /en hőseit utaztatja?- Megszólal-e a telefon, hogy löse taxit rendeljen?- Megnyírják-e a hőse velúrza- <óját? Három Sztratiev-darab - Az au­tóbusz, Római fürdő, Velúrzakó - expozícióját adják a kérdések, de egyben mutatják a bolgár vígjá­tékszerző hétköznapi történeteit is. Mindhárom darabjában kulcsfi­gurái a kisemberek, akik váratlan helyzetekben válnak a személyte­len hivatalok szenvedő alanyaivá. A kisember az, akivel az arctalan buszsofőr, az arctalan taxitelefon­oszlop és az arctalan hivatal pac­kázni kezd; ő az, aki végül is az egyetlen kiszolgáltatható személy széles e határban. A bolgár drá­maírók középnemzedékéhez tar­tozó Sztaniszlav Sztratiev mind­három - hazánkban is bemutatott - darabjában azt sugallja, hogy a sofőr és a hivatal arcátlansága személytelen, s ráadásul a kisem­ber egyetlen menedéke is olykor a hivataltól függ. A MATESZ komáromi (Komár­no) társulata a Velúrzakót Kon- rád József rendezésében mutatta be A darab hőse Ivan Antonov nyelvész az általánosan elfogad­hatónál is járatlanabb a bürokrácia útvesztőiben. Ez is indokolja, hogy „birkásított” velúrzakójának ere­deti státuszába való visszahelye­zéséért szinte birkatürelemmel baktat az egyik irodából a másik­ba. közben az író jóvoltából a leg­különbözőbb hivatalnok-figurákkal találkozik. Valamennyi megjelenő figura, de Antonov is azt sugallja, hogy közülük bárki ülhet és állhat egyszer-egyszer az íróasztal mö­gött illetve előtt. A groteszkebbnél groteszkebb jelenetek füzéreiből álló darab kí­nálja az olcsó aktualizálás lehető­ségét is. Sajnos Konrád József rendező vette a szerző által kiosz­tott alsóbbrendű lapokat is. Ráa­dásul, hogy továbbra is a kártya­A minap lett volna nyolcvané­ves Alekszandr Fagyejev szovjet­orosz író, a Tizenkilencen, Az ifjú gárda és más regények, elbeszé­lések, tanulmányok, cikkek szer­zője, akik a szocialista realizmus egyik kiemelkedő úttörőjeként és irodalompolitikuskén is egyaránt jelentős szerepet játszott a szovjet irodalom fejlődésében. Harcban telt el az élete, amely nem volt hosszú, ötvenöt éves korában halt meg, tragikus körül­mények között. Harcolt mint kato­na, mint író, mint közéleti ember - a Nagy Október eszméinek győ­zelméért, a hazájáért, a békéért. Már a polgárháború idején részt vett a Kolcsak elleni partizánharc­ban, és ugyancsak fiatalon, tizen­két évesen lett tagja a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Rengeteg élménynek volt már ekkor birtoká­ban, megírásukkal nem is késle­kedik, elbeszélésekben dolgozza fel őket, melyek egy sokszorosí­tott frontlapban jelennek meg, majd 1924-től kezdve nyomtatás­ba is. Ezekben az években már hasonlatnál maradjak, megnézve azt: blöffölni kezdett. Nem tilos a blöff, ha tudjuk mikor célraveze­tő, különben menthetetlenül rajta­vesztünk Nagyobbat mondani, mint amilyet a kezünkben tartunk még akkor sem érdemes, ha be­futtatott és neves drámaíró az osztó játékos. Rálicitálni pedig már végképp rajtavesztéssel jár. Különösen, ha a kiosztott magas számértékű lapokkal sem tudunk mit kezdeni. Sőt, az aktualizálásra törekvő rendezői ötletek is blöffö- léssé válnak, ha csupán a hivatali aktatartóban felhalmozott hiány­cikk mosószerek mutogatására, valamint az alkohollal való meg­vesztegetés kabaréjelenetekből már ismert poentírozására korlá­tozódnak. Kár, hogy a rendező által kigondolt, színházi ügyelővé sikeredett Narrátor (Holocsi Ist­ván) figurája sem tudott újat adni a Sztratiev-darabhoz. Nincs is rá szükség, hiszen jeleneteinek egész sora eredetileg is magában hordozza a groteszk világképet. Sajnos ezek színpadi megfogal­mazásával adós maradt a komá­romi előadás. A mondanivaló za­varosságát az is okozza, hogy az ügyelőszerű Narrátor tevékenysé­ge jelzi: a hivatal körül sincs min­den rendben. Tökéletesnek ható működése itt-ott akadozik. Ennek a sejtetésébe még a tologatható díszlet véletlen megakadása is besegít. Sajnos ez a véletlen is inkább egy ötlet kidolgozatlansá­gára utal. Konrád Józsefet az dicséri, hogy a komáromi társulatnál ismét szokatlan dologgal próbálkozott. Sajnos a némajáték-betétek és a láthatatlan birka elfogyasztásá­nak jelenete azt is megmutatta, hogy a színészek többsége meny­nyire egyoldalúan képzett. Ha ki­veszik kezéből a drámai szöveg mankóját, megbicsaklik játéka, té­tovává és határozatlanná válik ka- rakterizálása. Pedig ez nem csu­pán hanghordozás, hangsúlyok és pártmunkásként és újságíróként tevékenykedik; olvas, tanul a nagy orosz klasszikusoktól, aminek eredménye az, hogy a Tizenkilen­cen című első nagysikerű regé­nyében nem csupán elbeszélője, leírója egy partizáncsapat történe­tének, hanem elemzője is az egyes szereplők jellemének, er­kölcsi magatartásának, érzelmi vi­lágának, az egymás közötti belső kapcsolatoknak, elemzője annak, hogy emberpróbáló konfliktus­helyzetekben ki hogyan állja meg a helyét forradalmárként, vezető­ként. A jelentős művészi színvo­nalon megformált regény, melyre világszerte felfigyeltek, példamu­tatónak is bizonyult egyebek kö­zött olyan szempontból, hogy mi­ként lehet forradalmi témában mély képet adni az emberről. A Ti­zenkilencen ezenkívül - amint azt írótársa, Konsztantyin Fegyin mondja - teljesített egy, az egész irodalmat tekintve fontos feladatot kiejtés kérdése, hanem nagyon is a mimikáé. Pőthe István Ivan Antonov szerepében végre abszolút fősze­repet kapott Ezt a kissé egysíkúra megírt nyelvészt aligha lehet job­ban eljátszani. A társul szegődő barátok Evgeni (Ropog József) és Zoro (Simon Kázmér) a sok karak­ter szerep közül a legtöbbet kínál­ták. Ropog ezúttal a birtokában levő rutinnal élt, tisztességgel. Kucman Eta játékát látva a né­ző mindig kap valamit, ami több a megírt szerepnél. Igaz, színészi alkata ellentmond a következő ál­lításnak, de tény, hogy a külsőség mögül a játékán át kisugárzó erő a társulat nagyasszonyának érté­keit is hordozza. Dermedzsieva az, aki a darabban pandúrból (hi­vatalnokból) betyárrá (ügyféllé) lesz; hivatalnokként szegődik An­tonov mellé abban a harcban, amelyről ő már az elején tudja, hogy csak a hivatal győzelmével ér véget. Véleményem szerint a Liftbe­szorult, A feleség és a lánya sze­rephármas megtalálta színészeit. Boráros Imre, Petrécs Anni és Be­nes Ildikó jelenetei mindig feldob­ták a szunnyadozó nézőteret. Já­tékuk jelezte azt, hogy milyen megoldásokkal tehetők élvezhető­vé Sztratiev esetenként egyoldalú figuráit. Petrécs Anni a férjét leg­szívesebben pokolba kívánó asz- szonyt játszotta anélkül, hogy en­nek egyetlen külső jelét is túlhang­súlyozta volna Úgy volt elege mindenből, hogy egész lénye su­gallta azt. Karakterszerepek tömegétől hemzseg ez a groteszk vígjáték. Turner Zsigmond és Bugár Gás­pár egy-egy Tisztviselője sikerült figura. Konrád József rendezéseinek sajátosságai közé tartozik, hogy széles teret ad a színész teremtő­erejének érvényesítéséhez. Ez több esetben kiváló színészi játé­kot eredményez, sajnos az ellen­kezője is gyakran megesik. Külö­nösen, ha nem érlelik ki szerepei­ket. Ebben az előadásban néhány figuráról a rendező szinte elfeled­kezett, úgy a színészek felfogása sokszor kilógott az amúgy is el­szabott zakóból. Ilyen volt Simon Kázmér Zoroja, Markó Kati Tiszt­viselője és L. Somogyi Anikó ír­nokai?). A komáromi bemutató legszu- verénebb alkotóeleme minden­képpen Platzner T/bor óriásivá nö­vesztett íróasztaldíszlete volt. Sajnos, az univerzális funkciókat szinte tökéletesen ellátó emeletes íróasztalt, mintha nem lakták vol­na be eléggé a hivatalnokok (szí­nészek). Ez azonban semmit sem von le a díszlettervező Sztratiev- hez méltó és szigorúan alkalmaz­kodó groteszk látásnak értékéből. Kár, hogy a rendező tartott a gó- lem-íróasztal kínálta játék-lehető­ségektől és Sztratiev groteszk vi­lágképéhez hasonlóan, az íróasz­talt is csak kerülgette. az elsők között teremtette meg a szovjet pozitív hőst. A regényből három filmváltozat is készült, a le­gutolsó, 1957-ben. És készült film másik híres könyvéből, az 1946-ban először, majd 1951-ben másodszor, de már átdolgozott, illetve bővített változatban megjelent Az ifjú gár­dából, mely e sorok írójának, bizo­nyára sokakkal egyetemben, ugyancsak izgalmas olvasmánya volt annak idején, és hát napokig izgalomba tartó élménye a film Ma már csak egy-egy kép dereng fel bennem a krasznodoni kom- szomolisták hősi küzdelmének és megrendítő halálának felemelő történetéből, helytállásuk, kitartá­suk megannyi mozzanatából. Föl­villan Oleg Kosevoj, Ljuba Sevco- va, Szergej Tyulenyin alakja - inti- mebb, líraibb pillanataikban, bátor cselekedeteik és kegyetlen, testet kínzó, de lelkűket meg nem törő vallatásuk közben, kalandra, ro­Ha eszébe jutott volna valaki­nek, hogy közvéleménykutatást végezzen, a múlt év decemberé­ben Kassán (Košice) megrende­zett IV. csehszlovák országos ba­lettverseny első fordulója után, biztos, hogy a jelenlevők többsé­gétől ugyanazt a választ kapta volna: sok volt a rossz alkatú Csip- kerózsikából. Igaz, láthattunk egész alacsony Albert herceget és cérnavékony Don Quijotét is, így aztán a komikum olyankor is teret kapott a színpadon, amikor a ver­senyzők táncra termettségük mel­lett drámai tehetségüket próbálták bizonyítani. < Az első országos csehszlovák balettveresenyt 1975-ben Prágá­ban rendezték meg, s a kitűzött cél azóta sem változott: emelni a mű­vészi színvonalat, intenzívebben támogatni a pályakezelő táncoso­kat és a fiatal koreográfusokat. Hazánk öt nagyvárosában (Prága, Bratislava, Brno, Ostrava és Kassa) van balettintézet, s ugyanitt önálló balett együttesek is működnek, sőt a plzeňi, az opa- vai és az olomouci színház is tárt karokkal várja a pályakezdőket. A kétévenként megrendezésre ke­rülő országos verseny ezért nem­csak arra jó, hogy számot adjon a hivatásos táncosok felkészültsé­géről, hanem arra is, hogy össze­hasonlíthassuk a balettintézetek tevékenységét. És bár a résztve­vők számából korántsem követ­keztethetünk a verseny színvona­lára, mégis érdemes megjegyezni, hogy mind a hivatásos táncosokat (A kategória 19-27 év), mind a konzervatóriumi növendékeket (B kategória 14-19 év) tekintve a prágaiak képviseltették magukat a legnagyobb számban. A hazai szakmabeliekből ala­kult tizenháromtagú zsűri (élén Karol Tóthtal, a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház balett-társulatá­nak igazgatójával) az értékelés során természetesen nem vette figyelembe a balettintézetek kisebb-nagyobb gondjait, bár a B kategóriában néhány kivételtől eltekintve nem is nagyon láthat­tunk egyértelműen jó táncosokat. Harminchárom versenyző közül heten (öt lány és két fiú) jutottak el a harmadik fordulóig. A legna­gyobb elismerés Marie Hybešovát és Milan Koberát illeti (ők szerez­ték meg a győzelmet is). Arányos alkatuk és vonzó megjelenésük olyan tudással párosult, amely színpadra lépésük első perceiben tetszésre talált Giselle-variáció- jukkal nemcsak pontos felkészült­ségüket, hanem jellemábrázoló tehetségüket is igazolták; iskolás előadásmódnak nyoma sem volt produkciójukban. A többiek telje­sítménye már nem volt hibátlan és ez leginkább a klasszikus táncok­ban volt szembetűnő. Egyedül Šárka Hlásná precízen kidolgozott mantikára éhes kamaszként ol­vastam történetüket, de nem lehe­tett nem megéreznem, hogy itt többről van szó, hogy nem pusz­tán kalandvágy hajtotta ezeket az ifjakat. A hazájukról, hazájuk vé­delméről, az igazságról volt szó. Az ifjú gárdában Fagyejev a szov­jet fiatalok tízezreiről vallott tulaj­donképpen: „ A Krasznodonban megtörtént tények megismétlőd­hettek, és - így vagy úgy - való­ban meg is ismétlődtek száz meg száz szovjet városban, faluban, ahol a komszomolisták a bolsevi­kok példáját követve és hazájukat védelmezve hőstetteket hajtottak végre, nem kímélve vérüket. Jog­gal tartja tehát az ifjúság Fagyejev regényét saját magáról „szóló könyvnek" - mondja Fegyin, aki még azt is kiemeli Fagyejewel kapcsolatban, hogy ,,a művei lé­nyegét meghatározó bolsevik-hő- sök azzal a rendíthetetlen megy- győződéssel töltik be regényeit, hogy a világot valóban az ifjúság szelleme fogja megújítani”. BODNÁR GYULA táncát kell még megemlíteni, saj­nos ez a tehetséges prágai lány csupán azért nem jutott el a har­madik fordulóig, mert olyan mo­dern versenyszámot hozott magá­val, amely bája és spicc-techniká- ja felvillantásán kívül semmi más­ra nem adott lehetőséget. Több hiteles produkcióra szá­mítottunk az A kategóriában is. Harmincegy résztvevő közül tíz (hat férfi és négy nő) került be a harmadik fordulóba, de közöttük is akadt versenyző, aki aligha állt volna helyt egy igényesebb sze­repben. A legnagyobb élményt a győztes Igor Vejsada tánca je­lentette; néhány perces Paquita- variációjában is ráérezhettünk a Petipa-balett stílusára. A nők között Helena Jandová és Ingrid Seidlová tört fel az élvonalba, a sorrendet aztán maga Jandová döntötte el: pompás Giselle-je az utoisó percben leült a színpadon. A legtöbb vitát a koreográfusok versenye kavarta - amelyre a prá­gai és a bratislavai Színház- és Zeneművészeti Főiskola koreog­ráfusképző tagozatának hallgatóin kívül természetesen hivatásos ko­reográfusok is benevezhettek -, de tévedés lenne azt hinni, hogy csupa érdekes produkciónak tap­solhattunk. Az alkotások művészi színvonala szerencsére maga­sabb volt, mint két esztendővel ezelőtt. Kevesebb versenyszám szólt a semmiről, sokrétűbb volt a figurák közötti kapcsolat és több új mozdulatkép született. Voltak, akik végre ráébredtek, hogy a ha­tásos indítás és a még hatáso­sabb befejezés a kompozíció elő­nyére válik. Kevesebb volt a felü­letes és a befejezetlen alkotás, ugyanakkor volt olyan kompozíció is, amelyet a teljes széteséstől kellett féltenünk. Először arról a produkcióról szólunk, amelynek ott lett volna a helye a díjazottak között, de valahogy elkerülte a zsűri figyel­mét. Igaz, Balogh Róbert nem új mondanivalóval állt elő, de ahogy ő beszél a tánc nyelvén, az már igazi művészetnek számít. A Te és én Chick Corea zenéjére szüle­tett és nem szólt másról csak egy összetartozó emberpárról. Plaszti­kus mozdulatok, eredeti ötletek, tökéletes összhang zene és tánc között - ennyi írható a harmadé­ves bratislavai koreográfus-nö- vendék javára és ez bizony, nem kevés. A harmadik díjat Marcela Beno- niovának, és Ivana Kubicovának ítélte oda a zsűri; az előbbi kom­pozícióját, a Menekülést inkább a villogó fények és a szokatlan jelmezek tették érdekessé, az utóbbi munkájában már nagyobb értékek villantak fel, de a Négy fal - amelynek hőse kitörésre, sza­badságra vágyik - közönségsike­rét úgy is Irina Cierniková segítette elő, akinek arcjátéka és mozdula­tai sokat csiszoltak a koreográfián. Jirí Kyselák, a brnói Állami Szín­ház vezető táncosa, a veronai szerelmeseket vitte színpadra, s a zsűri a második díjjal jutalmaz­ta produkcióját. Pedig szembetű­nő szépséghibái voltak a darab­nak, a legnagyobb éppen a záró­képben. Az első díjat (megérde­melten!) Zdenék Prokeš, az ostra- vai Nejedlý Színház koreográfusa szerezte meg, aki Igor Vejsada számára alkotott férfiszólót; Sztra­vinszkij és Iszao Tomita zenéjére így született meg a TÜzmadárból a Kascsej táncának újabb változa­ta. És Vejsada nem okozott csda- lódást, az utolsó percig bízta szusszal, pedig nem volt könnyű dolga. Befejezésül még csak annyit: kár, hogy a táncok bekonferálása során csupán a zeneszerző neve hangzott el. Mert a Csipkerózsíká- nak, a Diótörőnek, A kalóznak... koreográfusa is van. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pőthe István, Bugár Gáspár, Simon Kázmér és Ropog József a színmű egyik jelenetében. (Nagy László felvétele) DUSZA ISTVÁN Az ifjú gárda írója ÚJ szú 6 1982.1.8. A tánc nyelvén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom