Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-04 / 2. szám, hétfő
két, mert én emberi kezet nem éreztem hozzám érni, csak ha az ütött.“ A nap szinte minden órájában rettegett apjától, aki áztatott kötéllel verte, ha rosszhiszemű mostohaanyja bármit is panaszkodott rá. Szavakkal szinte lehetetlen ecsetelni megpróbáltatásait, pedig már hatéves korában, első iskolai vizsgáján az egyik elöljárótól hallja: Das Kind hat Talent.“ Csak felnőtt korában érti meg a mondatot, és csak akkor csodálkozik rá arra, hogy őt valójában így élt Jászai Mari Földes Anna új könyvéről Babits Mihály megrendülten kérdezte halálakor: „... Hol a mozgógép, amely megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes hangjának? Elszállt a sugár. Ki hozza vissza? Ki hozza vissza? Jászai Mari 1913-ban felvevőgép elé állt, de a mozgófényképnek, a Bánk bán filmnek nyoma veszett a háború vérzivatarában. Hangját egyetlen fonográf sem őrizte meg. Mi marad meg a színész alakításából, tehetségéből, tehetjük fel megszámlálhatatlanul sokadszor a kérdést. Erre kereste a választ Földes Anna is, aki régenvolt színházi előadások halványuló vagy egykori újságok bekötött évfolyamaiban sárguló emlékei után, néhány még élő szemtanút vallatva, majd a rendelkezésre álló írásbeliségeket átolvasva Jászai Marit akarta emberközelbe hozni a mai nemzedék számára. Az így élt... sorozat elsősorban a fiataloknak készül, az ő tájékozódásukat és művelődésüket szolgálja, s ez a tény minden kötet hangvételét is megszabja. Földes Anna azonban nagyszerűen él a tudományos-népszerűsítő stílus lehetőségeivel. Tényekhez ragaszkodik, dokumentumokat idéz, igyekszik eligazítani az olvasókat a legendák és különféle visszaemlékezések útvesztőiben, s mindezt érdekesen teszi: szinte meseszerűen eleveníti fel Jászai Mari megpróbáltatásokkal és emlékezetes sikerekkel teli életútját. Az egyik legnagyobb magyar színésznő a Komárom-megyei Ászáron született, Krippel Marjaként. A mai napig senki sem tudja bizonyosan, mikor vette fel a Jászai nevet. Emlékiratában megrendítő sorokban számol be gyermekkoráról: ,,Kevesebb szeretettel még nem neveltek föl gyermemár hatéves korában „felfedezték“. Továbbra is rögös út vezet a színészi hivatáshoz. Először egy cirkuszos családnál szolgál, majd markotányosnóként részt vesz a königgrätzi csatában, sebesült katonákat ápol. Ezután Hubay vándortársulatához szegődik, ahol fizetés nélkül, sokszor az éhségtől elcsigázva játszik néhány mondatos szerepet. Ezután a Budai Népszínházba kerül, ahol A cigányban osztanak rá egymondatos szerepet. ,,Tudjuk, a piros kendőt a kilincsen“ - ennyi a szerepe. Kétezerszer, kétezerféleképpen próbálja el, s amikor a színpadon kellett elmondania, elfeketedett előtte a világ - más mondta el helyette a szerepet. Jászai Mari ezúttal sem adta fel. Sok szenvedés és kudarc után Kolozsvárra kerül, ahol a Bánk bán Gertrudisaként, Zrínyi Ilonaként és az Ármány és szerelem Lady Milfordjaként arat olyan sikert, hogy a budapesti Nemzeti Színház szerződteti. Itt is Gertrudisként mutatkozik be, majd a Szentivánéji álom Hyppolitája és a III. Richárd Margit királynője következik. S aztán Paulay Ede igazgatósága alatt a csúcspont: 1883-ban a Tragédia Évája, a Vízkereszt Oliviája, majd az Antigoné címszerepe, azután a Csongor és Tünde Mirigye s végül a legendás Elektra. Élete több mint háromszáz alakítása közül a legzseniálisabb. Földes Anna a kritikusok egykorú beszámolói alapján írja: ,,Félelmes lehetett a palásthoz szokott deli termet a kirívóan viselt fekete göncökben: Jászai sápadt arcából kivilágló, égő szeme vádlóan meredt a világra. Ez nem játék volt, hanem maga a valóság. Jászai egy megelevenedett szobor méltóságával mozgott, nemcsak lépéseit, de kar- és kézmozdulatait is a színpadkép egészébe illesztve tervezte meg. És mindez mégsem csak a színpadi kép szépségét szolgálta, hanem a sértett, elszánt görög királylány jellemének kifejezését is.“ A boldogság nem a lángelmék osztályrésze, tartja a mondás, Jászai Mari is ritkán volt az. Művészete csúcsán az általa képviselt - pátosszal, nagy ívű gesztusokkal teli - színházi stílus leáldozóban van, a Vígszínházban és később Hevesi Sándor Tháliájában az élethez közelibb, természetesebb előadásmód honosodik meg, s ez a tény Jászai életpályájára is kihat. Kárpáti Aurél szépen fogalmaz: „A modem színjátszás győzött, de ó egyedül életben tartott egy egész kort, egy egész stílust. “ Lebilincselő olvasmány nyomon követni a színésznő életét. Amikor 1913-ban elhamarkodottan lebontják a Nemzetit, Jászai Mari a színházépület gránitoszlopából faragtat magának még életében síremléket. A Nemzeti Színház szemétre került tégláiból készíttette el sírhelyét. Az első világháború alatt szenvedélyes hangon emel szót az értelmetlen gyilkolás ellen: „A világ kilódult a sarkaiból... Most a gyilkolás az élet rendes folytatása: az emberek napi foglalkozása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra..." 1926-ban, halálakor egy ország siratta. Földes Anna könyvének legnagyobb erénye, hogy nemcsak azt követi nyomon, hogyan élt Jászai Mari, hanem megpróbál felelni arra is: ki volt ez az ünnepelt színésznő: „A magyar színjátszás egy hősi korszakának legnagyobb alakja, a magyar és világirodalom klasszikus szerepeinek leghivatottabb tolmácsa. Királynőként viselte a palástot, koronát. De fennséges volt korona nélkül is. Színész, aki úgy tudott belépni a színpadra, hogy a nézőtéren megállt a levegő.“ Földes Anna könyvét minden bizonnyal hazánkban is sokan elolvassák, hiszen minden sorából sugárzik, hogy napjainkban is mennyire jelentős és élő Jászai Mari művészete. Illik őt alaposabban ismernünk. SZILVÁSSY JÓZSEF Bölcsöm, koporsóm Buchenwald Vincent Šikula: Vilma A szlovák prózaírók középnemzedékéhez tartozó Vincent Šikula regénytrilógiájának első két kötete után (Mesterek, 1979, Muskátli, 1980) most a harmadik, záró kötetet tartja kezében az olvasó. Az első kötetben a dolgos, ügyes kezű Guldán családot állítja elénk az író, a másodikban a Felkelésben részt vevő Imrich szenvedéseit mondja el; a harmadik kötetben a feleség sorsa bontakozik ki előttünk, az a türelmes, önfeláldozó asszonyi küzdelem, amelyet Vilma a „háborúba“ belerokkant férje egészségéért, életéért folytat. Nem a nagy szavak, a nagy tettek, hanem a tiszta, igaz emberség könyve ez, melyben ismét teljes fényében ragyog šikula írásművészetének minden szépsége. Az Út 1931 - 1936 Fábry Zoltán kultúrpolitikai folyóiratának válogatott cikkeit és szemelvényeit tartalmazza a kötet. A monografikus igénnyel összeállított kiadvány évtizedes adóságokat törleszt. Fábry munkásságának legértékesebb részéhez tartozó szerkesztői tevékenység mind ez ideig szélesebb körökben ismeretlen volt. A csehszlovákiai magyar irodalom két háború közötti időszakának leghaladóbb fejezeteit adta a maga idejében Az Út. Kommunista beállítottságához európai látóhatárt is teremtett. Auschwitz, Buchenwald, Dachau... (a sort tovább lehetne folytatni) olyan nevek, melyek megtalálhatók a világ bármely nyelvén kiadott valamirevaló lexikonban. Míg azonban az esetek többségében a lexikonokba való bekerülés bizonyos rangot és dicsőséget jelent (legyen szó helységről, személyiségről vagy bármiről), a fentiekben felsorolt címszavakat - melyek a közelmúlt történelmének gyászos fejezeteit idézik - az emberiség döntő többsége szívesen kihagyná a világ lexikonjaiból. Csakhogy a történelemben másként rendeltetett. Buchenwald egyike a felsorolt címszavaknak. Az Új Magyar Lexikonban a következőket találjuk a címszó alatt: „Hitlerista koncentrációs tábor Weimariól 7 km-re. Német politikai foglyok számára készítették 1934-ben. Több mint 55 000 embert öltek itt meg, köztük E. Thälmant, a német kommunista mozgalom kiváló vezetőjét. A hitleri Németország összeomlásakor a szövetséges csapatok közeledésének hírére a tábor foglyai kommunista vezetés alatt fellázadtak és felszabadították magukat. Az NDK kormányának határozata Buchenwaldot nemzeti emlékhellyé nyilvánította, ahol több nemzet... együttesen emelt emlékművet.“ Több mint 55 000 ember, s micsoda kegyetlensége a sorsnak: pár kilométerre Goethe és Schiller városától. S e számhalmaz a ma élő idősebb nemzedék családtagjait, rokonait, szomszédait, ismerőseit, elvtársait takarja. A háború után született nemzedék számára is „élőbbé“ teszi a szám (és ember) halmazt ha ideírom: az ötvenötezerből valamelyik szám Steiner Gábor a csehszlovákiai magyar munkásmozgalom egyik élharcosát és mártírját takarja. Kroó László a „szerencsésebbek“ közé sorolhatja magát. Ö nem része a halmaznak. Neki megadatott, hogy túlélje a poklok poklát, melynek egyes stációit - most, évtizedek múltán - az olvasó elé tárta, okulásként, és az emberi magatartás példájaként Bölcsőm, koporsóm Buchenwald című könyvében. Aki olvasta Nyiszli Miklós Men- gele boncolóorvosa voltam című könyvét, abban bizonyára felmerült a gondolat, hogy az emberi agy nem is lehet képes több és változatosabb borzalom és embertelenség kigondolására, mint ami Nyiszli könyvében olvasható. Pedig igen. Azóta, több ilyen visz- szaemlékezést olvasva (filmet látva) az ember rádöbben, hogy az elvakult ösztönöktől vezérelt emberi agy ez irányú „alkotóképessége“ is végtelen. Ezt a meggyőződésünket erősíti meg Kroó László regénye is. Pedig nem is az az elsődleges célja, hogy az embertelenség borzalmait láttassa az olvasóval, s nem is a borzalmak „látványos“ ábrázolásának leíró módszerét választotta könyve megírásakor. Elsődleges célja az volt, hogy az események szemtanújaként és részeseként megismertesse az olvasóval a koncentrációs tábor soknemzetiségű kommunistáinak - s itt a jelző sokszoros érvényű - illegális mozgalmát, amely embertelen körülmények között is olyan szervezettséget ért el, hogy vezetése mellett a tábor foglyai önmagukat szabadíthatták fel a szövetséges csapatok közeledésének hírére. (Ezt azonban a szerző, illetve Gadó György a regény főhőse, már egy másik táborba „menekülve“ éri meg.) Ennek az illegális mozgalomnak egy-egy részletében kapunk bepillantást a regényben, egy úgynevezett „vöröskeresztes éjszaka“ dicsőséges, ám mindamellett rettenetes emlékeinek visszaidézése folyamán. Kroó regénye megélt hitelességgel tárja elénk ezeket az eseményeket... Úgy ahogy megesett, semmit hozzá nem adva, semmit el nem hallgatva. A teljes valóságot.“ S az olvasó érzi, hogy a megszokott jelzőkkel - hősiesség, bátorság, az élet kockáztatása - való méltatás nem tükrözheti eléggé hűen a regény megnevezett és névtelen szereplőinek a történelem szabta körülmények közti magatartását és cselekedeteit. Többet mond róluk, ha azt írom ide, hogy a kilátástalan, embertelen idők és körülmények közepette is tették azt, amit embernek és kommunistának tennie lehetett. A szerző nem a koncentrációs tábor borzalmainak „látványos“ leírására törekedett regénye megírásakor. Ennek ellenére azonban (s lehetne-e másként!) az események leírásában mindenütt ott érezhető e gyászos korszak minden borzalma, embertelensége és rettenete. Minderről számtalan könyv íródott, számtalan film készült az azóta eltelt évtizedekben. Vannak, akik úgy vélik, nem lehet újat mondani már a témáról. Pedig igen. Kroó László regénye is bizonyítja, hogy lehet. Napjaink eseményei pedig igazolják, hogy kell is! Mert a fasizmus hétfejű sárkányának még nincs levágva mind a hét feje. Kroó regénye pedig, amely méltó emléke egy embertelen világ kjörülményei között kifejtett emberi magatartásnak. Bizonyítéka annak, hogy az oly csodálatos dolgokra képes ember, elszabadult, hamis ösztöneitől vezérelve micsoda borzalmak végrehajtására is képes. Arra pedig a józan és gondolkodó-alkotó emberiségnek semmi szüksége, hogy újabb, rettenetet és borzalmat felidéző címszavakkal gazdagodjanak lexikonjai. (Kossuth, 1981) NEMETH GYULA Felold, tanít, megnyugtat... Olvasni tanítani, eligazodni az egyre szaporodó könyvek labirintusában, érzékennyé lenni olyan gondolatok iránt, amelyek hasznosak és gyönyörködtetnek, szükségesek és feloldanak, tanítanak és megnyugtatnak. 2200 tizennégy éven aluli fiatal, ízlésének formálásáért éreznek felelősséget a komáromi (Komárno) Ifjúsági Könyvtár dolgozói, összekötőként működnek író és olvasó között. Céljuk egy erős, az irodalmi alkotásokat tartalmi szempontból átszűrni képes, saját tapasztalataival egyeztető, hősökkel s rajtuk keresztül az íróval vitába is száló olvasónemzedék felnevelése, amely képes a kezébe kerülő pa- pírtömbbel az aktív kapcsolatteremtésre. így az elolvasott művekhez hozzákerül az a többlet is, ami teljesebbé teszi az irodalmi alkotás élvezetét az egyén számára. Törekvéseik eredményességének egyik biztosítéka az a felismerés, hogy az irodalom és a művészet szeretetére való nevelést célszerű már az óvodában elkezdeni. Meghívásukra gyakran fordulnak meg a Szakszervezetek Házában a komáromi óvodások, ahol a mesedélutánokon, a bábelőadásokon igazi a gyermekvigasság. „Az egész osztály olvas“ elnevezésű, kötetlen hangulatú rendezvény keretében a nagyobbak, az iskolások vitatják meg egy-egy elolvasott könyv tanulságait. Izgalmasak az író-olvasó találkozók, járt itt Rácz Olivér, Ludo Ondrejov, Mária Juričková, megfordult itt Batta György és meghívásuknak Jozef Pavlovič is eleget tett. Aki tevékenységük behatárolására vállalkozik, nagy fába vágja fejszéjét. A lélektan szakembereivel együttműködve például a legalkalmasabb szakma kiválasztásához is segítséget nyújtanak a nyolcadikosoknak, kilencedikeseknek. A kényszerűségtől mentes, családias jellegű Bartók és Lehár em- lékműsor is sokak számára első lehetőség volt a zene birodalmának megismeréséhez. Rendszeresen segítenek a napköziseknek is, összekötni a kellemest a hasznossal. Munkájuk eredményességének titka az a felelősségérzet, amellyel a gyerekek elvasóvá nevelését végzik, végzik. KUCSORA IBOLYA ÚJ szó 4 1982.1.4. Új könyvek
