Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-30 / 52. szám
A kiinduló és a végállomás - Galánta. Az uticél - Európa valamelyik nagyvárosa, kikötője, sót nemegyszer a Közel- Kelet. S akik Galántáról rendszeresen a nagyvilágba indulnak, azok a kamionok gépkocsivezetői. Sokak által irigyelt emberek. Elsősorban az utazás, a világjárás lehetőségét, a tetemesnek hitt keresetet irigylik tőlük a szakavatatlanok. Arra már kevesen gondolnak közülük, hogy nem is olyan aranyélet a kamionos élete.- 1967-től foglalkozunk nemzetközi teherfuvarozással- mondja Panyik Ernő, a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat galántai üzeme nemzetközi szállítási részlegének vezetője. - Kicsiben kezdtük, ma 35 kamionunk van 74 szakképzett gépkocsivezetővel. Leggyakoribb uticéljuk Anglia, Olaszország, Ausztria, Hollandia, Belgium, Nyu- gat-Németország, Görögország, újabban Irak és természetesen a szocialista országok. Sokan szeretnének e nagy testű járművek pilótáivá lenni, de a jelentkezők közül kevesen gondolják végig, mi mindennel jár ez a foglalkozás. A követelmények alaposak: az ötéves autóbusz-, vagy teherautó-vezetői gyakorlat alapvető igény, a karbantartás és az autószerelői tudás is elengedhetetlen, el kell sajátítani a külföldi közlekedési szokásokat, vámtudnivalókat és seregnyi más dolgot, aminek ismerete híján sok meglepetés érheti a gépkocsivezetőt. Az ismeretek számonkérése ugyancsak szigorú. A legkisebb hibáért komoly büntetés jár, például 3-6 hónapos útelvonás.- Az utakat, illetve a szerződéseket a ÖESMAD- a Csehszlovák Nemzetközi Gépkocsifuvarozási Társulás köti le számunkra - folytatja Panyik Ernő. - Kirendeltségei Budapesten, Moszkvában, Bécsben, Kölnben, Hamburgban, Rotterdamban, Fiúméban működnek. Itt jelentkeznek a gépkocsivezetők a szállítmányok átadása után, újabb szállítási parancsot kapnak s baj esetén segítséget is. Ahol pedig nincs a társulásnak képviselete, ott külföldi támaszpontokat, speditőröket vesznek igénybe. Mindig kiszámíthatatlan, mi történhet, mi adódik egy több ezer kilométer hosszú úton. Akik irigylik a gépkocsivezetőinket, azok a nehézségekre nemigen gondolnak, s arra sem, hogy a sofőröknek többnyire maguknak kell úrrá lenni minden helyzeten. Hallaná, mi mindent mesélnek - akkor már humorosan nézve a történtekre -, amikor egy-egy út után összefut a parti. Egyszerre találkozni mind a 74 gépkocsivezetővel talán lehetetlen lenne. Kettőjükkel, két sokéves társsal azonban ezúttal sikerült összejönnünk. Mindketten a legrégibb pilóták közé tartoznak. Hrotko Lajos tizennégy, Farkas Ferenc tizenhárom éve rója az európai országutakat. Ez év áprilisáig, több mint tíz éven át, többnyire együtt ültek a vezetőfülkében. (Áprilistól ugyanis, a legújabb rendszabályok értelmében, csak akkor „jár“ két sofőr egy gépkocsira, ha a távolság Csehszlovákia területén kívül egy irányban több mint 400 kilométer). Panyik Ernő róluk is azt mondta, mint általában a kamionos párosokról - jobban ismerik egymást, mint a saját feleségüket? Mosolyognak, de egyet is értenek a megjegyzéssel.- Azt szoktuk meg a legnehezebben, hogy az ember szombat, vasárnap nincs otthon - kezdi csendesen Hrotko Lajos. - Mert bizony, nekünk háromféle a hétvégénk: útra készülünk, útról érkezünk, vagy éppen úton vagyunk.- Mégis megszoktuk - néz a társára Farkas Ferenc. - Mindketten úgy gondoltuk, egy-két évig csináljuk, aztán abbahagyjuk. De valami nem engedi az embert - forgatja gondolkodva a sapkáját. - Megszoktuk, megismertük a kocsit, szeretjük a kormányt, nehéz lenne tőle megválni. Mostanában, amikor egyedül indulnak útnak, hiányolják egymást. A megbízható társat az idegen környezetben. Közös élményeikből így is kitelnék egy vaskos regény. „Emlékszel, amikor Mínszk és Moszkva között elromlott a vízpumpánk és a pótpumpa nem illett a helyére?“ „Hát amikor Angliában eltörött a csapágy és majdnem elvesztettük az egyik kereket?“ ,,S amikor az NDK-ban nem váltották be a valuta-csekket, készpénzünk meg nem volt a hajójegyre Svédországba...“ - elevenednek fel sorra a régi emlékek. Ma ezek már színes élmények, munkájuk velejárói, de sokszor bizony számos nehéz percet szereztek átélóiknek.- Soha nem felejtem el azt, amikor Svájcban szilvesztereztem - meséli Farkas Ferenc. - Még az óév utolsó óráiban haza kellett volna érnünk, de nem vették át tőlünk a szállítmányt, így meg kellett várnunk január másodikát. Külföldön voltunk, mégsem élveztük a szilvesztert. A gondolataink itthon jártak. Sokaknak az is hihetetlen, hogy bár a kamionosok járják a világot, mégis keveset látnak belőle.- Nekünk mindig a legrövidebb úton kell célba érnünk. A lerakodóhelyek a külvárosokban, a városközponttól néha több tíz kilométerre vannak. Sót, ma már a teherforgalmat szándékosan a városokon kívülre irányítják. így a látnivalókból mi nem sokat élvezhetünk. A turistásko- dásra se módunk, se időnk nincs. Amíg az áru a kocsin van, arra kell ügyelnünk, ha kirakodtunk, indulni kell vissza -> mondja Hrotko Lajos. A kamionok minden alkalommal legkevesebb egymillió korona értékű árut szállítanak. Hogy a legrövidebb idő alatt, a legrövidebb úton célba érjen a szállítmány, azért is a gépkocsivezető felel. De állandó ellenőre is van útközben. Ahogy ők nevezik a „kisrendőr“, hivatalosan tachog- raf. Ez a kis szerkezet pontosan rögzíti - köralakú grafikonokra - milyen sebességgel halad, mikor startol, mennyit állt a kocsi stb. ■ - E nélkül is igyekeznénk, hiszen tudjuk, a megrendelők várják az árut, minket pedig vár a család. Hrotko Lajost otthon, a családi házban, a Galántával összeépült Taksonyban (Matúskovo) ma már csak a felesége. Három lánya időközben „kirepült“ a házból, fia pedig éppen katonai szolgálatát tölti. Farkas Ferenc hazajöttét azonban Nagymácsédon még minden alkalommal 12 éves fia és 16 éves lánya is lesi, várja. Bármilyen hosszú volt az út, nem sokáig bírják a tétlen pihenést. Ottjártunkkor szabadnapos volt mindkettőjük, mégis a kocsijuk körül tettek-vettek, már a következő útra készültek. Hrotko Lajosné meg is lepődött, hogy a férje, nekünk köszönhetően, olyan hamar hazaért aznap.- A kamionos feleségek sorsa a várakozás - mondja amíg a konyhában kávét készít a váratlan vendégeknek. - Tudom, percre nem lehet azt kiszámítani, mikor ér haza. Mégis, annyi év után még ma is összeszorul a gyomrom, ha már itt kellene lennie és még nem nyílik a kapu. Most ugyan annyival könnyebb, hogy felnőttek a gyerekek. Kevesebb a probléma, a gond. Még így is sokszor előfordul, hogy hirtelen kettőnk helyett kell magamnak döntenem, nem várhatom meg, amíg hazatér. De az én uram már a kocsija nélkül meg sem tudna élni. Ha akarnám se sikerülne más foglalkozásra rábeszélni. Az igazság, hogy nem is akarom soha. Mert ha ezt szereti csinálni, tegye. „Szíwel-lélekkel szakmájuk rabjai. Ókét már nem érheti olyan meglepetés az úton, amelyet le ne győznének." Ezt mondta róluk a kornak és a munkában szerzett tapasztalatnak, becsületnek járó sok-sok tisztelettel a fői ökük, a két gépkocsivezetőnél jóval fiatalabb Panyik Ernő. S ezt igazolja Hrotko Lajos 1 millió 250 ezer, Farkas Ferenc 1 millió, az autóóriások kormánykereke mögött baleset nélkül megtett kilométere. FLÓRIÁN MÁRTA Több mint tíz éve utitárs a vezetőfülkében Hrotko Lajos és Farkas Ferenc (a kormánynál) (Gyökeres György felvételei) sport s Egészség N em egy népszerű sportágban a nézők azt tapasztalhatják, hogy a sportolók félnek a sérülésektől. Általában azok kerülik az ütközéseket, kerülik a kockázatos, nehéz gyakorlatokat, védik kezüket vagy lábukat, akik a korábbiak során már végigjárták a komolyabb sérülés utáni hosszas gyógykezelést, műtétet, rehabilitációt. A különböző sérülések kapcsán - sokan még szakmai körökben is - hajlamosak az alkat, testi felépítés, fizikum kérdésével magyarázni a jelenséget. Pedig nem csupán erről van szó! A mai követelmények - legalábbis a versenysport szintjén - már olyan nagyok, hogy sokszor bizony csak a végsőkig fokozot edzésmunkával teljesíthetők. A túlhajtott szervezet ellenállóképessége pedig köztudottan csökken; a merev izmok, a megterhelt csontrendszer, a megkopott porcok egyre gyakrabban mondják fel a szolgálatot. Az ideális, mint az orvostudomány sok más területén - itt is a megelőzés lenne. Csakhát, hol van ettől ma a gyakorlat? Sokszor még az élsport szintjén is csupán a gyógykezelés, a rehabilitáció marad. Az igazsághoz tartozik, hogy ma még egyáltalán nem mindegy, hogy a sérült sportoló hol, s kivel kezelteti magát. Mert van rá példa, hogy az orvos visszaadta reménytelennek látszó esetben is a korlátlan mozgáskészséget, egészséget. Szlovákiában csupán néhány igazán elismert szaktekintély van a nálunk bizony kissé mostohán kezelt sportorvosi szakterületnek. Dr. Ján Gáli ortopédsebész főorvos e kevesek közé tartozik. Martinban alig akad ember, aki legalább hírből ne ismerné a professzort. A belváros lüktető, zajos központjától alig ötpercnyi autóút után érkezem a jóval csendesebb környezetben levő egyetemi kórház bejáratáig. Nem kis meglepetésemre ajtó, kapu tárva, s attól tartva, hogy valaki csak rendre utasít, bátortalanul közeledem a hármas számú pavilon földszinti bejáratához. A főorvos rendelője előtt - bár az idő már dél körül jár - legalább tizen, tizenketten várakoznak. Szerencsém van, rövidesen a fóorvos nyit ajtót:- Ki várakozik még kivizsgálásra? - kérdi jó hangosan, s közben tekintetét végigpásztázza az eleven embergyűrűn. Úgy hatodik lehetek a sorban, aki elmondhatja jövetele célját.- Na jó, de várnia kell, még megvizsgálok néhány berendelt beteget, aztán elbeszélgethetünk. - Közben fehér kötényének zsebéből kulcsot vesz elő, s kinyitja közeli dolgozószobája ajtaját. - Tessék, addig helyezze magát kényelembe! Tíz percet sem várakozom a sportzászlókkal, jelvényekkel, dedikált futballabdákkal ékesített picinyke szobában, amikor betoppan, s leül a mellettem lévő puha karosszékbe.- Elnézést, hogy megvárakoztattam, tudja rengeteg a betegem, sokan messziről érkeznek, nincs szívem őket elutasítani.- Doktor úr, annakidején hogyan került kapcsolatba a sporttal, s később - mint sebész - a sportolókkal?- Gyermekkorom óta a sport megszállottja vagyok. Már szőkébb hazámban, Árvában eljegyeztem magam a labdarúgással, később főiskolásként pedig több más labdajátékkal is próbálkoztam. Ezt akkor még megtehettem, hiszen nem voltak egy-egy sportágon belül akkora követelmények, mint manapság. A sportot mi még az élsport szintjén is csupán passzióból űztük. Később, gyakorló orvosként is sportoltam még egy ideig, majd edzósködni kezdtem. A negyvenes évek végén kerültem Rimaszombatról Kassára, ahol mellékfoglalkozásként az akkori híres futballcsapat, a Jednota sportorvosi teendőit is elláttam. Ekkor, a gyakorlati munka közben határoztam el, hogy behatóbban foglalkozom majd az orvostudománynak ezzel az ágával. A lehetőség erre később, itt a martini egyetemi kórház1 ÚJ SZÚ 8 1981. XII. 30 ij 11 .Irt il! H! Ii ill [*r aMKaCS.. __ill A I M ^ .A. AtMt I ■ . . J __1 .. . V
