Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-27 / 51. szám
A klasszikusokkal, a színháztörténet és -elmélet ismert egyéniségeivel kell kezdenem. Ók - követtek bár esetenként egymástól különböző színházeszményt - a néző szerepének megítélésében szinte azonos véleményen voltak. Mielőtt közreadnám az örök párbeszéd egy töredékét, amely a MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ székhelyén Komáromban (Komámo) hangzott el, őket idézem. Senke József, egy régi magyar színházi ember: ,,Sokat nyer pedig az előadás kivált akkor, ha számos a gyülekezet. Még Bacon és utána Sulzer megjegyezték azt, hogy az ember számos gyülekezetben sokkal könnyebben megilletődik, gerjed, mintha magánosán volna; ennek oka a szimpátia, az érzés visszhangja, mely azt teszi, hogy mennél több embert látunk egyformán velünk érezni, annál nagyobb a történetből való részvétel, mert az a vélekedésünkben megerősít." Hont Ferenc, a magyar színháztudományi szókincs megteremtője: „Az együtt jelentkező drámát és előadásformát, szöveget és játékot, az összefüggő alkotóelemek szétválaszthatatlan egységét, tehát azt a teljes színjátékalakzatot, amely egy bizonyos meghatározott előadásformában valósult meg, színjátékegésznek nevezzük." Hermann István, filozófus: ,,A dráma maga a legtöbb esetben múköltészeti termék. A színjáték viszont népi játék, éppen azért, mert személyesen egy bizonyos közösséghez szól. Ha van valami, ami megőrzi a népművészeti elemet, akkor ez éppen a művészetnek ez az ága... A színpadi játéknak tehát megvan az a sajátos kettőssége... hogy az egész előadás nem más, mint a műköltészet népmúvésziesítése." Romain Rolland francia író: „Azok, akik népi színházat akarnak alapítani, ne feledjék, hogy egyik fő feladatuk: tanulmányozni annak a környéknek a szellemét, ahol sátrat vernek és annak a színháznak a rendes közönségét, ahol játszani akarnak... Nem mintha azt hinném, hogy a közönséget nem lehet átformálni: ellenkezőleg, véleményem szerint ez a célja minden valamire való művészetnek..." Sztanyiszlavszkij, a Moszkvai Művész Színház megalapítója: „A színház új küldetést kapott: ki kellett tárnia kapuját a nézők legszélesebb rétegei, azon milliók előtt, akiknek addig nem volt lehetőségük a kultúra örömeinek élvezésére... Ezek érdekes előadások voltak, mert sok mindenre megtanítottak bennünket, s megéreztették velünk a nézőtér teljesen új légkörét. Megértettük, hogy ezek az emberek nem szórakozás végett jönnek a színházba, hanem azért, hogy tanuljanak...“ Max Reinhardt rendező: „... Mi ez? Színház, az eszményi színház. És az eszményi színjátszás. És mindamellett ott a tiszta, mindig jelenlévő tudat, hogy mindez csak játék. Játék, szent komolysággal kell játszani, nézőkre van szükség, nézőkre, akik némán átadják magukat a játéknak, és áhitatosan együtt játszanak. Ugyanaz a helyzet a színésznél. Mese csak, hogy a színész egyszer is elfelejtené azt, hogy a közönségnek játszik." Peter Brook rendező: „Az előadás pillanatához két folyosó vezet - az egyik az előcsarnokon át a nézőtérre, a másik pedig a színészbejárón át a színpadra. Jelképesen szólva: ez a két folyosó vajon a kapocs vagy az elkülönülés szimbóluma? Ha a színpad és a nézőtér egyaránt kapcsolatban áll az élettel, akkor a bejáratoknak szabadnak kellene lenniük, és a nyitott folyosóknak könnyed átmenetet kellene biztosítaniok a külső életből a találkozás színhelye felé. De ha a színház lényegében mesterkélt, akkor a színészbejáró arra emlékezteti a színészt, hogy ott olyan különös helyre lép, amely kosztümöt, sminket, jelmezt és átlényegülést kíván, a közönség is kiöltözik, hogy a vörös szőnyegen haladva maga mögött hagyja a mindennapok világát, s valami kiváltságos helyre érkezzen meg. “ A színházművészet kiválóságai után olvassuk a párbeszédet, amely Pap Ernő növényvédő technikus, a színház állandó látogatója és Holocsi István színművész, a MATESZ művészeti vezetője között folyt. Holocsi István: Hadd kezdjem azzal, hogy nagyon érdekesnek és fontosnak tartom ezt a kezdeményezést, persze én - gondolom a partnerem sem - nem várom ettől színházunk helyzetének megoldását. Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy színházunk nézőinek tábora - mert gondolom ennél kell kezdenünk - a társadalom szinte valamennyi rétegének képviselőit magába foglalja. Ebben a közönség-tömegben kisebbségben vannak a humán értelmiségiek, többségben a munkások, parasztok, műszakiak. Ezt messzemenően tudatosítva állítja össze színházunk a repertoárját, amely mindenekelőtt a népművelő színház eszményét és a szórakoztatást követi. Pap Ernő: Az mindenképpen vitathatatlan, hogy figyelembe kell venni a délszlovákiai nézők rétegződését és igényeit, de nem olyan mértékben, hogy az az egyes előadások kivitelezésekor a minőség rovására menjen. Holocsi István: Azt hiszem erről a problémáról leginkább mint színész tudok szólni. Bárhová érkezünk, mindenütt úgy lépünk színpadra, hogy igyekszünk felmérni a közönség hangulatát, a várható reagálásait, s nemegyszer a játékot is ehhez igazítjuk. Természetesen a darab és a rendezés keretein belül. Pap Ernő: Ezt nem tudom elfogadni. Mert elképzeléseim szerint, ha mindazt, amit eddig elmondtunk figyelembe veszi a rendező, akkor hogy lehet a közönség hangulata szerint rögtönözni? Ez az oka annak, hogy néha a színház előadásai a bemutatók színvonala alá esnek. Szerintem, ha a színház vezetése, a rendező, a színészek tudják kinek játszanak, miért kell egy-egy adott helyszín közönségének reagálása szerint játszani? Holocsi István: Ez nem egészen így van, hiszen mondtam, hogy a meglévő rendezés keretein belül tesszük ezt ... Pap Ernő: Miből ítélheti meg a színész, hogy a kereten, a stíluson belül maradt? Előadás után már késő felismerni, hogy hibázott: a néző már látta a produkciót. Holocsi István: A darabnak kell hatnia a közönségre, amelyet a rendezés és a színészi játék tölt meg élettel, hús-vér figurákkal. Mindenképpen arra törekszünk, hogy mi hassunk a közönségre és ne ő miránk. Erre a kölcsönhatásra, mert tény, hogy ez mindenképpen kölcsönhatás néző és színész között, egyetlen példát: A most nagysikerrel játszott darab, a Szélestenyerú Fejenagy és a többi tisztességesek-ben van egy jelenetünk Boráros Imrével, amely közben egyik helyen bejön a közönség reagálása, másik helyen nem. Nos, ilyen az a szituáció, amelyben a színész kénytelen átlépni a rendező elképzelésén, ha nem jön be a feltételezett nevetés, taps. Nem tarthatunk hatásszünetet, közben gesztusokat is kihagyunk, mert különben megtörne a darab íve. Sok olyan helyzet van, amelyet elsősorban a közönség intellektusa hív életre, sokszor ezért forró hangulatúak a bemutatók, hiszen ezekre leginkább a tapasztalt nézők ülnek be. Pap Ernő: Szerintem ennyire megkülönböztetni a nézőt mégsem kellene, hiszen bármennyire szeretünk is negatív értelemben a televízió hatására hivatkozni, van a tévének egy sokszor figyelmen kívül hagyott eredménye: a népművelés. S ebben még a színházi közvetítései is közrejátszanak, nem is beszélve arról, hogy a színészi játék, a mimika, a gesztus oly közel kerül a nézőhöz, hogyha nem is tudatosan, de ösztönösen értőjévé válik. Nos, a színháznak ezzel is szembe kell nézni, sót ezt is figyelembe kellene venni akkor, amikor a stílus, a dramaturgia kialakításán dolgozik. Egy- mondatban: Igényesebb nézők előtt játszanak, mint azt feltételezik. Holocsi István: Más szempontok is vannak, amelyek meghatározzák színházunk művészi céljait: a tájolással járó körülmények. Ezek sokszor annyira hatnak a színészek közérzetére, hogy megmutatkoznak egy-egy előadáson is. Egyre gyakrabban találkozunk fútetlen termekben a közönséggel. Nem hiszem, hogy ilyen „fagyos légkörben“ bármilyen magas színvonalú játékkal felmelegíthetnénk a nézőket. Feltéve, ha ehhez egyáltalán beülnek az ilyen színháztermekbe. Másik kérdés az öltözőké. Sokszor piszkos, kitakarítatlan helységekben kell a jelmezeket és a civil ruháinkat lerakni. Amellett, hogy egyre gyakoribb a duna- szerdahelyi, somorjai kultúrházakhoz hasonló kiváló körülmény, mégis az elfogadhatónál többször kell az említett rossz körülmények között játszanunk. Ezt a néző legtöbbször nem érzékeli, csupán azt látja, hogy ott vagyunk, játszunk. Pap Ernő: Ezt mindenképpen a befogadó művelődési házaknak és a színház vezetőinek egymás között kell tisztázniuk. A közönség az ilyen körülményeknek a színészekkel együtt vesztese, persze helyzeti előnyben van, mert bármikor hazamehet, vagy be pem ül a nézőtérre, ha érdektelennek ítéli meg a darabot. Erről az érdektelenségről is beszéljünk. Azt hiszem kevesebb helyen lenne tapasztalható, ha a színház olyan mértékben igyekezne küldetését tartalommal megtölteni, hogy a hazafiság, a helyzettudat és a nemzetiség életének szolgálatát ne formálisan, a darabválasztás dirrekt módjával oldaná meg. Azzal, hogy cseh vagy szlovák szerző művét játszák, nem kell feltétlenül hazafiasnak is lennie a színháznak. Ugyanígy lehet kozmopolita egy csehszlovákiai magyar szerző darabjának a bemutatója is. Itt a rendezői felfogás és mondanivaló a döntő. Holocsi István: A színház népművelést szolgáló céljainak hatékonysága, eredményessége sok esetben függ ezektől az említett problémáktól is. Mindezzel együtt nem hiszem, hogy a mi helyzetünkhöz hasonló helyzetben dolgozó színházak bármelyike is megengedhetné magának, hogy előreszaladjon és figyelmen kívül hagyja a nézőt. Ez aligha lenne modern és tudatformáló. Persze ennek a kérdésnek van más összetevője is. Egyike ezeknek a csehszlovákiai magyar színkritika célja, módszere és minősége. Mert úgy szeretnénk, ha a kritika a színház szándékait megértetné a közönséggel, tehát nem csak szakmai felkészültségét bizonygatná, hanem népművelői feladatokat is vállalna. Nemcsak a színházat, de a kritikát is közelebb kellene hozni a nézőhöz. Nem is szólva arról, amikor a kritikus alapvető dolgokkal sincs tisztában. Pap Ernő: Egy tény, ahogy a színháznak fel kell mérnie a reális igényeket azzal együtt, hogy nevelnie is kell, ezt a kritikának is fel kell vállalnia. Azért is, hogy a kritikát olvasó néző egyre színházértőbbé váljon. Holocsi István: Mindenképpen úgy kellene tevékenykednie a kritikának, hogy ne ártson a színház ügyének, annak a színházénak, amelynek elsődleges küldetése és célja a szocialista társadalmunkban élő magyar nemzetiség szolgálata és nevelése. Pap Ernő: Ezt nem feltételezném egyetlen kritikusról sem, sót nagyon is értem egyeseknek az elvárásait, amelyek nem ellenkeznek a színház hosszútávú törekvéseivel. Csak sokszor a maguk tájékozottságát összetévesztik az olvasó tájékozottságával. Holocsi István: Tényleg napokon át folytathatnánk ezt a vitát színházról, nézőről, kritikáról, egymás kölcsönhatásairól. Én ma este is elsősorban színészként szólok hozzá, ugyanis fél óra múlva indulunk egy tájelőadásra... A beszélgetés így szakadt félbe, s azt hiszem ebben Holocsi Istvánnak igaza van, mindenki a maga helyén tegyen meg mindent azért, hogy a MATESZ egyre színvonalasabb, egyetemes hazai színházkultúránkhoz méltó előadásokat produkáljon. Vitatkozni számos elmondott dologgal lehet. Eggyel semmiképpen sem: a jószándékkal és a figyelemmel. DUSZA ISTVÁN Meseszegény világban élünk, olvastam valahol. Sajnos. Az unalomig ismételgetjük, hogy nincs időnk semmire, senkire. Rohanunk munkába és munkából, megrohamozzuk az üzleteket, sokan a még nagyobb kereset érdekében hajszolódnak. Idegőrlő körforgás sok ember élete. E feszített munkatempó legnagyobb áldozata a gyermek, ciki nem érti - nem értheti apu anyu, miért ideges reggel, este, hétköznap és ünnepnapon, miért nincs ideje, hogy játsszon vele, miért nem válaszol kérdéseire, miért parancsolja vissza minduntalan a tévé elé akkor is, amikor az nem sugároz semmi érdekeset. Rohanás közben vagy a mind ritkább családi együttlét során sokunkban még felsejlik anyánk, apánk, nagyszülőink meséinek melengető élménye. Azok a meghitt percek, amikor odaültek ágyunk mellé és csodás történeteket meséltek, mind szélesebbre tárták előttünk az élet, a világ kapuját, volt türelmük válaszolni a mérhetetlenül sok kíváncsiskodó miértünkre. A mai gyerkőcök közül, bizony, elég kevésnek adatik meg ez a jellemacélozó, emberi tartást formáló, erkölcsi értékrendszert alakító élmény. Gyermekeink nagy része rrié- seszegény világban nő fel. Mindez a Magyar Televízió bűbájos sorozatának, a Magyar népmeséknek nézése közben jutott az eszembe. Ritkán látni ilyen szívet-lelket gyönyörködtető, gyermeket, felnőttet egyaránt gazdagító sorozatot. Bálint Ágnes különböző vidékek legszebb meséit gyűjtötte egy csokorba, meghagyva az ízes tájnyelvet, a mese egészséges életszemléletét és többrétegúségét. Ókos ötletnek tartom azt is, hogy hetenként este nyolckor sugározzák ezt a sorozatot, amikor a gyermekek még nem alszanak, s talán a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy a család együtt van. Mert csodás élmény hétről hétre megnézni a szép mesét, amely a gyemneket a történet és a fantasztikum, a jóság és a gonoszság örök harca és az igazság diadala révén bilincseli le elsősorban, a felnőttet pedig gondolkodásra készteti a fabula filozófiai rétege, sarkí- tásaiban is bölcs jellemábrázoló ereje. Csodás világ tárul elénk hétről hétre, amely gondolkodásra is tanítja a gyermekeket, hiszen itt nincsenek közhelyek. Ezekben a mesékben például a róka jószívű is, a szegény ember pedig furfangos, sőt olykor ravaszkodó, például meg akar gazdagodni, akár társa kárán is. Nincs tehát - miként az életben sem - csak jó vagy csak rossz figura, következésképpen helytelen - figyelmeztet erre is a mese - ha előregyártott közhelyekben, sémákban gondolkodunk és értékelünk a mélyreható elemzés helyett. S ugyanilyen rossz, ha gyermekeink ezt a felületes gondolkodást tanulják meg tőlünk. Sokat lehetne írni a rajzok esztétikumáról, az ötletes megoldásokról, a színek funkciójáról, Molnár Piroska és Szabó Gyula ízes szövegmondásáról, mert ezek az erények e felfigyeltető sorozat pillérei. Hiszem, nálunk is sokan ültek és ülnek a tévé előtt csütörtökön vagy szombaton délelőtt. Titkon abban is bízom, hogy sokan - felnőttek, - ismét felfedezik a mesét, megízlelik utánozhatatlan varázslatát, s a sok rohanásban találnak majd időt, hogy kezükbe vegyék a polcon árválkodó könyveket és leüljenek a gyermekeikhez - mesélni. SZILVÁSSY JÓZSEF 1981. XII. 27. N 73 Könözsi István felvétele EGY SZÍNÉSZ ÉS EGY NÉZÓ DIALÓGUSA
