Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-19 / 28. szám

r A tudományok fontosságának többé-kevésbé tudatában van minden korunkban élő ember. Mégis, mkor űrhajózásról hall az „utca“ em­bere nemegyszer megkérdezi: Mire való ez, am kor az emberiség nagy része még mindig éhezik, népbeteg­ségek pusztítanak és olyan megol­dásra váró feladatok állanak az em­beriség előtt, melyek inkább megér­demelnék a tudósok figyelmét és az anyagi ráfordítást? Megengedheti-e az emberiség, hogy roppant összege­ket holdexpedíctókra és más, sokszor csak a tudósok szűk körét érintő kuta­tásokra fordítson? Be kell vallanunk, az ilyen és ehhez hasonló kérdések nemcsak a hétköznapi emberekben merülnek fel, hanem sokszor a kultúra képviselőjében, néha még magukban a tudományos kutatókban is. Nem kell különösebb bizonyítás ahhoz, hogy ha így tennénk fel a kérdést egy közvéleménykutatás során, minden bizonnyal adnának a természettudo­mányokra és a technkára nézve ked­vezőtlen, elítélő választ is. Napjaink­ban az „emberiséget romba döntő“ technika és természettudományok távlati hasznát megkérdőjelező viták egyre fokozottabban jelentkeznek. Di­vat a technika szidalmazása. Nem kell az emberiségnek a tudomány? Különösen - sértődés ne essék - az írók és költők vezetik a kórus szóla­mát. Jevtusenko például azt írja, hogy még a telefon működéséhez sem ért, Déry Tibor pedig apokaliptikus láto­másaival örvendeztette olvasóit, me­lyekben a technika gyalázatos pusztí­tásait mutatta be nagy megjelenítő erő­vel. Igaz, ezek az emberek akik erről írtak, vagy csak szóban próféciának ezekről a dolgokról, szükség esetén sosem utasították vissza a szintetikus gyógyszereket, boldogan éltek a technika által kínált lehetőségekkel. Divattá vált - sok mindent félreértve, félig megértve, és rossz helyre címez­ve - a természettudományok vívmá­nyával fenyegetni, a racionális meg­ismerés olykor fáradságos munkája elől a miszticizmus nirvánájába me­nekülni, és mindezekért a természet- tudományokat (egyedül) felelősnek kkiáltani. Hirosima és Nagasaki óta él az emberekben bizonyos félelem. A technika embertelen bemutatkozá­sával ráébresztette az emberiséget arra, hogy bolygónk és lakosai el- pusztíthatók. Az ember tevékenysége és létrehozott eszközeinek színvona­la elérte azt a mértéket, mellyel ma még nem varázsolhatjuk Földünket paradicsommá - de sivataggá igen. Az ember kiverekedte magának a ter­mészettől a hatalmat, hogy a világot elpusztítsa vagy felvirágoztassa. En­nek a hatalomnak a tudatában mun­kálkodó embernek viszont rá kell döb­bennie: Nincs gonoszság az atom­ban, csak az emberi lelkekben. Föl­dünk élőlényei közül az ember emel­kedett fölül, ma már viszont kezében véin minden ismert élőlény jövőbeli sorsa. Megérdemelten használjuk a homo sapiens - értelmes ember - megnevezést? Hovatovább, annál inkább rájövünk, hogy módosítani kel­lene eme megnevezés értelmén, va­lahogy így: „eszes ember“. Az érte­lem még valahol messzi hátul kullog. Bárhova nézünk a földön, nyilvánvaló, hogy nem haladunk elég gyorsan az elért észhez szükséges értelemmel, bölcsességgel. De mindezekért a ter­mészettudományok és a technika a felelős? Hiszen mindezek nélkül nem lenne emberi kultúra. A hatalom fokozatosan jött: először a tűz, a pri­mitív eszközök, majd a gépek, ma pedig ott tartunk, hogy felhasználja az anyag legparányibb részeibe zárt erő­ket is. Ez a folyamat százezer eszten­dőkkel indult el. Boldogabb lenne az emberiség tudás és hatalom nélkül a neander-völgyi sötétségben? Elké­sett sóhajtozás. A törzsfejlődés során talán a delfinek útját kellett volna választanunk... . .akori vitákra ad alkalmat 'jy a természettudományi és humán műveltség szembeállítása, az emberiség számára való fontosságuk vagy elsőbbségük rangsorolása. Mondanom sem kell, hogy az ilyen s ehhez hasonló viták mennyire feles­legesek, mennyire alkalmasak egy helytelen kép kialakításához. Minden, amit az emberiség létrehozott - tekin­tet nélkül a művészi vagy technikai rangsorolásukra - az emberi kultúra egyenrangú építőköve. Valamennyi­nek egy célt, az emberiség felemelke­dését kell szolgálnia. Minden embernek a Földön azon kell fáradoznia - legyen az tudós vagy művész -, hogy ne a technikai eszkö­zöket, hanem a háborút, a fegyverke­zést óhajtó militarista erőket próbálja megfékezni. Kell-e hát a tudomány? Minden­képpen igennel kell válaszolnunk. Igaz, feltehetjük úgy is a kérdést, hogy meg lehet-e élni anélkül, hogy tudnánk milyen Összetétele van a holdkózeteknek, vagy milyen folya­matok játszódnak le a sejtmagban, de akkor jogos az a kérdés is, vajon szükség van-e költészetre vagy festé­szetre? Megélni, vagyis az életet fenntartani ugyanis nemcsak műélve­zet és tudományos ismeretek nélkül lehet, hanem ehhez nincs szükség sem szép ruhára, sem színházra. Mindezeket nélkülözhetjük, de nyil­vánvaló, hogy ez az életforma nem emberi. Lehet tehát, de nem érde­mes. Az emberi természethez alapve­tően hozzátartozik az igény, a törek­vés a szépre, a kíváncsiság a még ismeretlen felfedezésére és annak megértésére. Enélkül az élet üres és értelmetlen lenne. „Oly nemzet, mely a lelki műveltség pályáján előre nem halad, mely az ősei által elfoglalt tes- pedó helyzet s avult nézetek, káros előítéletek, a makacs elfogultság sze- retetétöl megválni, s jobb és üdvösb eszméknek helyt adni nem akar, mely a haladás múlhatatlan szükséges vol­tát át nem látván, veszteglésben éleng, s a tudományokat nem ápolja, az mondjon le jogáról, a művelt nem­zetek sorába neveztetni...“ (Almási Balogh Pál - 1841) „Nekünk meggyőződésünk, hogy amely nemzetnél a természettudomá­nyok nem élesztik a termesztő kézi munkáját, a gyártó, a kézműves mű­helyeit, annak sorsa örökös pangás, örökös babona, örökös tévedés, örö­kös nyomor. A természet ama rejtett tudomány, ama varázsszó, mely a sárkányokat elűzve megnyitja a ki­meríthetetlen kincsek raktárát...“ (Kossuth Lajos) Az emberi társadalom - éppen azért mert emberi - kell, hogy áldoz­zon a tudományos kutatásra. Ered­ményei azután az oktatás és ismeret- terjesztés különböző csatornáin át el­jutnak a nép széles rétegeihez, köz­kinccsé válnak, és hozzájárulnak az ember legősibb, legalapvetőbb vá­gyai, igényei kielégítéséhez. Az em­beriség megszerzett tudásából - min­den precizitásával és hatalmával - napjainkig ugyanannyi rossz, ké­nyelmetlenség és veszély szárma­zott, mint ésszerűség és haszon. A tudomány csak egyik összetevője annak a bölcsességnek, mely nélkü­lözhetetlen a kiegyensúlyozott emberi célok megállapításához. K orunk fogyatékossága abban mutatkozik meg, hogy nem képes megteremteni külső és belső gazdaságunk összhangját. Nélkülöz­zük az érzések mélységét, az érzé­kenységnek azt a skáláját, amely szükséges ahhoz, hogy megtarthas­suk azokat a javakat, amelyeket a tu­domány és technika megfogható kö­zelségbe hozott. Azok az ábrázolás- módok és jelképek, melyeknek segít­ségével otthonossá tehetjük szá­munkra a természet újonnah látható­vá vált vonásait, csak akkor fejleszt­hetők ki, ha minden képességünket a teljesség igényével aknázzuk ki, egyaránt magunkévá téve a tudós agyát, a költő szívét és a festő sze­mét“ (Kepes György). Gyakran hangzanak el olyan véle­mények is, hogy a krízisek nem egy­szerűen a tudományok alkalmazásá­nak módjából származnak, hanem magának a tudománynak elválaszt­hatatlan jellemzői is. Ezek a vélemé­nyek helytelen és következményei károsak lehetnek. A technika ugyan létrehozott nehéz és fenyegető társa­dalmi és környezeti problémákat, de ezek megoldásához nem kevesebb, hanem több tudományra van szük­ség. Nem a tudomány jó vagy rossz, hanem a cél, amelyek érdekében fel­használják. A tudomány semleges, a tudós vagy az kinek hatalmában áll felhasználnia - nem semleges. „... Nem az elemi ügyeket, a struktúrákat kell orvosolni.. (Bolyai János) Századunk második felében a Szovjetunió, a többi szocialista or­szág tudósai, valamint más haladó gondolkodású szakemberek kima­gasló tettekkel igazolják, hogy a tudo­mány vívmányait az emberiség bol­dogulása ' érdekében lehet kihasz­nálni. BÖDÓK ZSIGMOND M inden ember életében vannak felejthetetlen pillanatok, ame­lyek azután hosszú-hosszú éveken át táplálják eszét, leikét, emlékezetét. Számomra ilyen esemény volt rész­vételem'az SZKP XXVI. kongresszu­sán. „A huszadik század több válto­zást hozott, mint bármely ezt megelő­ző évszázad - mondotta beszámoló­jában Leonyid Brezsnyev - És egy ország sem járult hozzá nagyobb mértékben, mint a Szovjetunió, Októ­ber hazája, a győztes szocializmus első országa." Igen, a mi szovjet időnknek saját mozgási sebessége van. És ezen belül mintegy él és mozog egy szu­pergyors idő: a szibériai. Figyelmesen hallgattam Leonyid Brezsnyev beszé­dét, igyekeztem egyetlen szót, egyet­len számot sem elmulasztani, ami Szibériára vonatkozik. Hiszen minden ilyen szám, minden tény mögött a zord északi vidékeket meghódító emberek kolosszális munkája áll, ál­matlan éjszakái és forró lelkesedése azoknak, akik hittek az értelem győ­zelmében a természet fölött és akik végül is kiharcolták ezt a győzelmet. Róluk, akik a leggazdagabb erőforrá­sokat állították a népgazdaság szol­gálatába, így szól a beszámoló: ,,Amit ók tettek, igazi hőstett, hőstett a né­pén, a nép nevében!" Szibéria meghódítása régen kez­dődött. Negyedszázaddal ezelőtt ko­runk kiemelkedő költője. Alekszandr Tvardovszkij itt járt és lenyűgözték a vidék lehetőségei, valamint az erőt gyűjtő teremtök lendülete. „Az állam üzeme és éléstára, bányája és fegy­verraktára" - ezt látta Szibériában. A mai Szibéria előőrs népünk teremtő csatájának gigantikus frontján. Meg­előzni - ezzel a jelszóval, fejlődött és fejlődik itt a gazdaság, ezzel a jelszó­val dolgoztak és dolgoznak a szibé­riaiak. Beláthatatlan hazánk minden részéből érkeznek ide az emberek. Ha­talmas vizi erőmüvek, olajkutak, a második transzsziberiai vasútvonal - a BAM - mindez a legutóbbi évtize­dekben jelent meg. És mindezt a tíz, húsz, harminc éve ideérkezett embe­rek hozták létre. Szibéria mai napjai, emberei, gaz­daságának és kultúrájának viharos fejlődése nemcsak örömmel töltenek el minket, szibériai írókat, de sok mindenre köteleznek is. A kötelességünk: megénekelni az emberek, az új Szibéria létrehozóinak, hősiességét. A munkakörülmények őszintén szólva nehezek: lakatlan te­rületek, úttalan utak, zord éghajlat... De csodálatos is ez a vidék. Kemény, férfias szépsége mindenkit lenyűgöz. A forró hétköznapok az alkotókö­zösség új formáit hívják életre. A novoszibirszki írók régóta barát­koznak a vidék dolgozóival. Nemrég nálunk, Novoszibirszkben tartottunk egy szemináriumot a fiatal íróknak, ahol az irodalomról folytatott beszél­getést a novoszibirszki metróépítök meglátogatásával kezdtük. A szemi­nárium keretei mintegy kitágultak. A fiatalok, de még a veteránok is égtek a vágytól, hogy esszésorozatot írjanak az itteni első metró keszon- munkásairól. Négy év múlva, az első vonal indításakor - határoztuk el - az első utasoknak átnyújtjuk a kötetet Állandó kapcsolatban állunk az or- dinszkojei kerület Bolsevik kolhozá­nak falusi dolgozóival is. A Bolsevik dolgozóiról megjelent egy elbeszélés, vers- és esszékötet, amit az írók és a falusiak írtak: Címünk Bolsevik kol­hoz. Szerkesztő bizottságában írók és koihoztagok voltak. Igen, sok problémáról kell írniuk a szibériai íróknak. Például a környe­zetvédelemről. A legfontosabb szem­pont az erkölcsi volt és marad. Az íróknak az Embert kell nevelniük az emberben, azokat a magasrendü ide­álokat kell propagálniuk, amelyek megvalósítására felszólított a párt. LEONYID RESETNYIKOV Upcsey György: Cantata profana

Next

/
Oldalképek
Tartalom