Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-20 / 50. szám
ÚJ szú LE ONYID ILJICS BREZSNYEV: 1981. XII. 20. UI5SZAEMLÉKEZE5EK Nemrég jelentek meg a szovjet sajtóban Leonyid lljics Brezsnyevnek, az SZKP KB főtitkárának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének - aki decemberben tölti be 75-ik életévét - visszaemlékezései. L. I. Brezsnyev írásának ebben a részében gyermekkorának, ifjúságának és férfikora delének élményeit írja le, felvázolja azt a munkáscsaládot és munkáskörnyezetet, amelyből származott, érzékletes képet fest a cári korszak utolsó éveinek viszonyairól, a forradalom, a polgárháború eseményeiről és az utána kibontakozó szovjet építömunkáról. L. I. Brezsnyev visszaemlékezéseit Geilért György fordításában közöljük. AMIKOR A GYÁRI SZIRÉNA SZERINT ÉLTEM 1. Az a szerencse ért, hogy munkáscsaládban, egy nagy munkástelepen születtem, itt nőttem fel, és tettem szert a munkásedzettségre is. Gyermekkorom egyik legkorábbi, legmélyebb benyomása: a gyári sziréna. Emlékszem: alighogy pirkadt, apám már munkaruhában volt, s anyám elbúcsúzott tőle a küszöb előtt. Felzúgott a mély hangú sziréna, amely- nekem legalább úgy tűnt — az egész földkerekségen hallható. A munkásoknak nem volt órájuk rádió sem volt, a gyár hívta őket össze a munkára. Az első figyelmeztető szirénabúgás reggel fél hatkor hangzott fel, azután hatkor a műszakra szólító, azután este fél hatkor a figyelmeztető és hatkor megint a munkára szólító. A mi Kamenszkojénk- ban, a későbbi Dnyeprodzerzsinszk munkásvárosban, akkor huszonötezer ember élt, és az egész időszámítás, az egész életmód, a szokások, az erkölcsök, az emberek munkája is - egyszóval az egész élet a sziréna szerint alakult. Gyorsan felöltöztem, és meg sem reggelizve, mezítláb apám után futottam. Ha kézen fogott, akkor büszkén néztem körül: lám, akartam mondani, milyen nagy vagyok, már a gyárba megyek, pedig akkor csak ötödik évemben jártam. A szomszéd házakból, a kis mellékutcákból és a sikátorokból szintén munkások jötték ki, egyre többen lettünk, majdnem valamennyien kopott, rövid kabátot és durva, sima pamutszövetból készült nadrágot viseltek. Emlékszem, nekem nagyon tetszett, hogy a többiekkel együtt mehetek. Az ezerfönyi tömeg lefelé özönlött a Dnyeper, a Piaclejtő felé. Apám itt elbúcsúzott tőlem, és ellenzős sapkája hamarosan elveszett a tömérdek ellenzés sapka, sportsapka, nemezsapka között - csak messziről láttam, amint a gyár bejáratának fekete nyílása magába szívja az egész áradatot. És körülbelül hétéves lehettem, amikor magam is először léptem be ezen a kapun - kezemben ételhordó volt, amelyben ebédet vittem apámnak. A gyárban műszakban dolgoztak, mindegyik 12 óráig tartott, de előfordultak olyan napok (ha megváltoztatták a műszakrendet), amikor a munkások 18 órán keresztül is termelőmunkát végeztek. Étkezde nem volt, ebédszünet nem járt- sebtében falatoztak ki-ki azt ette, amit hazulról magával hozott. Egyeseknek a feleség, a lánya vagy a nővére hozott ételt, batyuba kötve. Később megtudtam: apám anyámmal nem mulatság alkalmával, nem a városi parkban, nem vendégségben és nem klubban ismerkedett meg - ilyen abban az időben egyébként nem is lehetett - hanem ugyanitt, a Dnyeperi Gyár vashengerlő műhelyében. Apám segédhengerész volt, a melegítőkemencék melletti hegesztő pedig Gyenyisz Mazalov, egy öreg munkás. Jól emlékszem rá: zömök, szűkszavú, igazi orosz gyári munkás volt, Jenakijevóból származott, s előbb Nyikopolban dolgozott. Amikor a mi gyárunkba került, már nagy családja volt, és ebédjét gyakran a felnőtt lánya, Natalija hozta el. Éppen itt, a melegítőkemencék mellett, a „280“- as hengerműnél ismerkedtek meg a fiata' - part menti = pribrezsnij * - berecs = kímélni, oberegaty = óvni lók, egy év múlva pedig összeházasodtak; apám akkor huszonnyolc éves volt, anyám húsz. Mit mondhatok még a származásomról? A munkáscsaládok, mint ismeretes, nem tartották nyilván a családfájukat. Azt tudom, hogy apám, Hja Jakovlevics Brezsnyev, 1900-ban lépett be a gyárba. A kurszki kormányzóságból, a sztrelecki járás Brezsnyevo faluiéiból jött ide. A falu neve, akárcsak a családnevünk, feltehetőleg part menti' (fekvéséből eredt, de az is lehet, hogy a „berecs“, „oberegaty“ ") fogalmakból, ami teljes összhangban van azzal a kíméletes bánásmóddal, amelyet a parasztok tanúsítanak kenyéradójuk, a föld iránt. A földet becsülték, védték, óvták, évszázadokon át vérrel és verejtékkel öntözték. De évszázadok óta a szegénység sem hagyta el az embereket, másként nem kellett volna apámnak szülőhelyéről elmennie, hogy idénymunkát vállaljon. Később egyébként egy lakásban élt Arkagyij bácsi, az ő családneve is Brezsnyev volt, de nem volt apám fivére hanem a földije. Mint mindenki, ő is azért jött ide, hogy idénymunkát vállaljon; apám magához fogadta, kohász lett, és mivel feleségül vette anyám húgát, a rokonunk lett, nekem pedig a nagybátyám. Mint az orosz településeken szokás volt, nyilván a mi falunkban is jó néhány névrokon akadt. így hát én orosz nemzetiségű vagyok, származás tekintetében - tősgyökeres proletár, ősi kohászcsalád sarja. Ez minden, amit a családfámról tudok. Talán éppen itt helyénvaló volna megemlíteni Oroszország munkásosztályának genealógiáját. A viharos fejlődés éppen a XIX-XX. század fordulóján kezdődött, és ez óriási néptömegek átköltözését, az emberek milliói életének hirtelen megváltozását idézte elő. Mindegyikük sorsa, külön-külön, véletlennek tűnhetett, közös sorsuk azonban történelmileg előre kikötött volt, úgyszólván előre eldöntötte az országban végbemenő technikai forradalom. És egyáltalán nem a véletlen hozta a szüléimét éppen Jekatyerinosz- lav vidékére (a jelenlegi dnyepropet- rovszki területre), és késztette arra, hogy éppen Oroszország déli részén telepedjenek le. Ezen a vidéken szerencsés szomszédságban volt egymással a Donyec- medence szene és a Krivoj Rog-i vidék érce. Vasút kötötte őket össze, a Dnyeper vízi főútvonal pedig lehetővé tette, hogy az itt készült fémet elszállítsák a be- zsicai, a brjanszki gépgyártókhoz. Mindez együttvéve, valamint az olcsó munkaerő bevonásának korlátlan lehetősége nemcsak az oroszországi vállalkozókat vonzotta, hanem a külföldi tőkéseket is. A dnyeperi gyárban például belga, lengyel és francia töke egyesült. A gyár rendkívül gyorsan fejlődött: 1887-tól 1896-ig Kamenszkoje lakossága kétezer lélekről 18 ezerre nőtt. Ezeket a számadatokat idézi Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban" című könyvében. Az, ami azelőtt évszázadok során alakult ki, most körülbelül tíz év alatt megvalósul - írta. Sokkal később, főiskolás koromban olvastam ezt a klasz- szikus művet, és felfigyeltem*rá, hogy Vlagyimir lljics milyen alaposan és mélyrehatóan tanulmányozta a déli országrész kohászatának fejlődését. Emlékszem, számomra nagyon fontos volt, hogy amikor a világproletariátus nagy vezére, az egész ország társadalmi-gazdasági fejlődését elemezte, s egész Oroszországot áttekintette, cikkor a mi vidékünket is látta, többek között a volt Kamenszkoje falut, tanulmányozta múltját, ismerte a jelent, előre látta a jövőt. A múlt század nyolcvanas éveiben technikai felszereltség tekintetében a szentpétervári, moszkvai, kijevi, permi, vlagyimiri kormányzóság járt az élen, de már a kilencvenes években a jekatyeri- noszlavi kormányzóság következett a fővárosi után, háttérbe szorítva a régi ipari központokat. Az Líráiban a „gőzerő mennyisége“ tíz év alatt két és félszeresére növekedett, az ország déli részén pedig ugyanezen idő alatt majdnem a hatszorosára. Emellett a déli gyárak, az uráliaktól eltérően, már nem faszenet, hanem kőszenet használtak, a nyersvasat már nem hideg fújtatóval ellátott kemencében olvasztották, és a vasmegmunkálás során elvetették a régi, úgynevezett frissítő eljárást. Amennyire az Urál régi - vonta le a következtetést Lenin és az Urál vidékén szokásos rendet „évszázadok szentelték meg“, annyira fiatal és a kialakulás időszakában van a Dél. A legutóbbi évtizedek alatt itt kifejlődött, teljesen kapitalista ipar sem hagyományokat, sem rendiséget, sem nemzetiséget nem ismer, sem pedig a lakosság bizonyos elzárkózását. Mindezt - ismétlem - később, főiskolás éveimben olvastam és értettem meg. De azt, amiről Lenin írt, én már gyermekéveimben láttam, és emlékezetembe véstem. A különböző kormányzóságokból nálunk egybegyűlt, ijedt parasztok soknyelvű beszéde, tömegei a sebtében összetákolt barakkok, a kohók, martinkemencék, nagy teljesítményű hengersorok építése - mindenre a legapróbb részletekig emlékszem. Abban az időben Oroszország déli részének legnagyobb gyára a mi településünk fölött emelkedett. Nálunk mindenki oda vonzódott, és magam is tudtam, akárcsak más munkásfiúk, hogy apám nyomában én is a műhelybe, az élő tűz mellé kerülök. Másféle sorsra senki sem gondolt a telepen. A gyár hangosan zúgott, emlékeztetve önmagára, és én tudtam: ez a sorsom. A gyár ahhoz az időhöz képest jól felszereltnek számított, de a műhelyben természetesen nem voltak sem görgősorok, sem emelőpadok. A kis kocsikat lapátok segítségével rakták ki, a szenet a tüztérbe szintén lapátokkal dobálták, s egy kókadt fejű ló szállította a fekete öntecseket a hevítőkemencékhez, ahol Gyenyisz nagyapám dolgozott. A fehéren izzó, fél tonna súlyú „darabokat“ innen kampókkal húzták oda a hengersorhoz, azután kézi erővel cipelték át egyik kaliberről a másikra, az utolsó hengerállványból pedig fogókkal megragadva a még forró, de már lehengerelt, vékony szalagot, futva húzták rá a lemezkéregre, ahol a fémnek le kellett hűlnie. Egy magas termetű, vállas, kötényt és zsinegbocskort viselő munkás minduntalan mozdulatlanná dermedten állt a helyén. Jól láttam: egész teste csupa feszültség, a fogót minden pillanatban készenlétben tartotta. Alighogy kitört az utolsó megfékezte, és széles lendülettel átdobta, „feladta“ a többi hengerre. Abban a pillanatban mesebeli vasgyúrónak, óriásnak látszott ez az ember. Ó volt az apám. Amikor apám észrevett, odahívta Arkagyij bácsit vagy szomszédunkat, Lukát, vagy másvalakit a munkások közül, hogy helyettesítsék, majd lemosta a kezét, az arcát, kijött a szabadba, hunyorgott a napfényben, és leült a csenevész fűre ebédelni. Szótlanul evett. Érdes kezével néha megsimogatta a fejemet, megkérdezte, mi újság otthon, hogy van anyám. Az ebéd mindig egyformán végződött, apám ezt mondta:- Eredj játszani! És én, nem tudva, milyen pokoli munka vár rá megint, barátaimmal a füstölgő kémények felé futottan, amelyeken túl véget ért a gyár. Az épületek szélén túl füzes volt, és mi ezen a bozóton keresztül törtünk utat a Dnyeper felé. A part azon a helyen nagyon magas és meredek volt. Fentról lenéztünk, és beláthatatlan messziség tárult elénk. Odalent kéklett a viz, bozóttal benőtt, zöld sziget látszott, távolabb pedig mindent elborított a kékség: a vizet, a réteket, a folyón túli Nyikolajevka és Kurilovka falvakat - számunkra ez már a világ vége volt. A gyermekkor - gyermekkor. Itt, a Dnyeper mellett, számunkra minden örömmé vált: leszaladtunk a meredek lejtőn, fürödtünk, átúsztunk a szigetre. De nem tavasszal. Áradás idején a viz elfedte a sziget fáit, a távoli part alig látszott. Most, Gogolra emlékezve - „a Dnyeper közepére ritkán repül madár...“ - úgy gondolom, a folyónak ez a képe gyermekkori emlékéből alakult ki benne. A gyermekkorra való emlékezés mindig kellemes, de szeretném elkerülni azt a hibát, amelybe gyakran beleesnek a visszaemlékezések szerzői: a múltat már csak azért is rózsaszínűnek festik le, mivel akkor ók maguk is fiatalok voltak. 2. Családunk az „Alsó telep“ nevű munkáskülvárosban lakott, az Ákszjonovszkij utcában. Én itt születtem 1906. december 19-én. Ugyanabban a szobában látta meg a napvilágot Jakov fivérem és Vera nővérem. A lakosok szellemi szükségleteiről való gondoskodás mindössze arra korlátozódott, hogy a Kamenszkoje településen volt két pravoszláv, egy katolikus, egy evangélikus templom és egy zsidó zsinagóga. A többi „kulturális gócpont“ közvetlenül a gyárkapunál kezdődött: Sztri- gulin kocsmája, Szmirnov kocsmája és még temérdek sok más kocsma és kincstári italmérés. A Brezsnyev-család 1930-ban (Folytatjuk)
