Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-13 / 49. szám
* 1981. XII. 13. Város a 69. szélességi fokon „Az egészséghez vezető legjobb út a gyalogút“ - hirdeti a felirat az ajtó fölött és csak akkor értem meg e szavak értelmét, amikor már a nyolcadik emeletet tesszük meg lefelé a föld alatt. Pedig még van kilenc. A Hantajka folyón épült vízerőmű egyik jellegzetessége, hogy gépterme egy hatalmas szikla belsejében helyezkedik el. A másik, hogy tudomásom szerint ennél északabbra nincs ilyen kategóriájú áramfejlesztő sehol a világon. Egyébként - amennyiben a jenyiszeji óriásokhoz hasonlítjuk - teljesítménye viszonylag szerény: „mindössze“ 441 megawatt. A Hantajka, pontosabban a partján fekvő Sznyezsgorod (magyarul talán hóvárosnak lehetne mondani) félúton van Igarka és következő úticélom, Noríiszk között, de nem csupán ezért kértem meg az oxigénpalackokat szállító helikopter vezetőjét, hogy tegyen ki benne: Sznyezsgorod Norilszknak köszönheti születését s mint energiaszolgáltató, része a norilszki iparterületnek. A helikopterről jól lehetett látni, milyen is a táj, ahol ez az alig tizenháromezres település magányosan megkapaszkodott. A tundra itt szinte minden arcát bemutatja: a tavak és a semmibevesző patakok füzérét nagy zsombékokra emlékeztető pogácsák váltják fel. A talajragyák helyenként sárgászöld színűek, másutt olyanok, mint az akvarellfestő képén egybefuttatott ecsetnyomok - a citromsárga barnába, a zöld narancssárgába mosódik. Néhány perc elteltével az elvonuló táj tiszta zölddé válik, s a rengeteg csillogó vízfolt úgy fest, mint amikor egy zöld szőnyegre üvegcserepeket szórtak. Fa nincsen, csak itt-ott csoportosul néhány csenevósz mocsári nyír, fehér kupacokban őrizve a tél emlékét. A legmegdöbbentőbb azonban a leszállás előtti kép: a gép a Hantajka folyó felduzzasztott szakasza fölött ereszkedik az apró repülőtérre, s hiába van nyár, a víztárolót teljes terjedelmében jég fedi. A városka is a „Hantajka-tenger“ partján áll: fele faház, a másik fele pedig többemeletes, zárkózott téglaépületek- egybeépített szalagja. Egy kótyagosan ferdetartású, szinte dülöngélő faházikó előtt állunk meg, ebben lakik a település illetve az erőmű párttitkára, Nyikolaj Tur- kulec. Európai fejjel csodabogárnak mondanánk ezt a tömzsi, kicsit pocakosodó, mindig mosolygó ötvenegynéhány éves embert. Az erőmű és a város építője, pontosabban az építkezés egyik vezetője volt, aki a hősi korszak elmúltával itt maradt, nem költözött be komfortos bérházba, ragaszkodik első, magaépítette gerenda-otthonához és a jelenlegi, kevésbé megerőltető beosztásban élvezi az Észak-adta örömöket.- Volt már igazi orosz gőzfürdőben? - kérdezi az erőműlátogatás után.- Voltam és nagyon szeretem.- Akkor azt is tudja, hogy mondják ezt nálunk: „Jöjjön, elmegyünk a gőzfürdőbe! Egyúttal meg is mosakszunk.“ Szóval, örülök, hogy beleegyezik. Saját házi fürdőnkbe megyünk, jól elbeszélgetünk, iszunk és: „egyúttal meg is mosakszunk“. A gőz előtt azonban még egy emlékezetes program várt. Házigazdám felültetett ütött-kopott dzsippjére és kamaszfiával kivitt a tundrába. A víztároló egyik öble mellett telepedtünk le, egy partrave- tett fatörzs mellett. A Turkulec-fiú utasításra nem várva, rutinosan szedte elő a kocsiból az otthoncsomagolt elemózsiát, a fokhagymalevélbe csavart sósszalonnát és a sózótt halakat. Éhségverőnek bekaptunk néhány falatot, aztán megkezdődött Turkulec mester szertartása. Tüzet raktunk, parazsat csináltunk. Utóbbira házigazdám egy ajtóval ellátott fémládát helyezett - amolyan gázsütöféle szekrénykét, amelyben rács feküdt keresztben. A rostra frissen fogott, megtisztított, sózott maréna került, a láda aljába magunkkal hozott keményfa forgács (ki tudja, mióta őrizgette az idősebb Turkulec, hiszen ilyen fa errefelé nem terem), s az egész felkerült a parázsra. Az ajtócskát pontosan fél óra múlva nyitottuk ki s ekkor csodálatosan aranyló, illatos füstölt halak ragyogtak elénk, a zsírtól fényesen. A maréna íze is felséges volt, s az ilyenkor hagyományos vodka helyett Nyikolaj Turkulec meglepetésével öblítettük le a finom falatokat: magyar Nemes kadarkával! A bor ugyan szállítás közben valahol megfagyhatott, bukéja letompult, színe sem egyezett az eredetivel, de hát ki figyel ilyen részletekre, amikor a sarkkörön túl magyar borral kínálják. Azt már a nyirfaillatú, családi fürdőben mondta el vendéglátóm, hogy ennek a bornak az értéke - ha az útiköltséget kiszámítjuk - megközelíti az aranyét. Sznyezsno- gorszk ugyan alig 160 kilométerre esik Norilszktól, vasút és út azonban nem köti össze a külvilággal, május 20 és október 1 között a környéken csak helikopterrel lehet közlekedni. Esetleg terepjárón, de csak feltöretlen területen: ha a lánctalpas végigmegy a fagyott, felületén kissé megereszkedett talajon, nyomában víz tör fel és hosszú évekre állandósul a mocsár. Szúnyogokkal hadakozva búcsúzom másnap a hóvárostól. Az ígért repülőgép késik, a döngölt kifutópálya melletti deszkabódéban üldögélek, amikor csepegni kezd az eső. Az éjjeliöri és forgalomirányítói feladatot ellátó házaspár megsajnál és ad egy darab kenyeret az ajándékba kapott sózott halaik mellé, ezzel kihúzom délutánig. Az esőszünetekben azzal ütöm el az időt, hogy a mező fölött vadászó sarki baglyot figyelem. És lepergetem magam előtt korábbi találkozásaimat Norilszkkal. Május utolsó hete volt. Hófúvás és mínusz 12. S noha számításom szerint éjszakának kellett Norilszkban lennie, a látóhatár szélén hatalmas, vörös korong ült, a szélkavarta hóködön keresztül sejtelmesen világítva meg a tájat. Mintha a fotólabor sötétkamrájában néztem volna egy felnagyított téli tájképet... Ez a felvétel tökéletesen megmaradt emlékezetem archívumában. A következő képkocka a vonatraszállásról már elmozdult, homályos, ám a harmadikon ismét élesen látszanak a részletek: egy furcsa kis vasúti kocsiban férfiak gubbasztanak egy vaskályha - itt burzsujkának hívják - körül; az egyik gubbasztó alak én vagyok. A repülőgépről leszállva helyiér• Noríiszk - mínusz 50° alatt dekű villanyvonaton, elektricskán érkeztem először Norilszkba. Ez 1967 májusában volt, „örök nap“ idején. tíz évvel később „örök éjszaka" fogadott. Griskoékhoz metsző szélben, húsmaró februári hidegben gyalogoltam a Sze- vasztopolszkaja utcán. Délután, koromsötétben. Fehér asztal mellett ülünk. A tizenkét esztendős Oleg kéri, szoruljunk összébb, hogy emlékül lefényképezhessen bennünket. A háttér előnyös. A kétszobás, jólberendezett otthonból nem hiányzik a jólét egyetlen jele sem: a szekrényekben könyvek és kristálypoharak, lemezjátszó és állandóan bekapcsolt tévé... Mindemellett, úgy tetszik, Griskoék szabályos norilszki család. Igor Petrovics olvasztár, felesége másológép-kezelő; mindketten a kombinát dolgozói, akárcsak a norilsz- kiak többsége. A sarkkörön túlra is „szabályosan“ kerültek: vállalkozókedvű ismerőseik csalogatták el őket Ukrajnából, oda, ahol zord az éghajlat, de jó a kereset és érdekes a munka. Ismét régi kép, 1967-ből; rajta darabos, vállas munkás, dús ősz hajjal. Magáról mesél: „Én Norilszkról csak annyit tudtam, hogy itt kell majd átszállnom egyik hajóról a másikra. Az arany érdekelt. Annak kedvéért indultam útnak, a Kolima-folyó- hoz. A gőzös azonban megkésve érkezett velem Igarkába, lekéstem a csatlakozást és több hónapot kellett vámom, hogy ismét meginduljon a hajózás az Északi-átjárón. Valamiből meg kellett élnem: elszegődtem anyagmozgatónak a kombinátba. S amikor azt tapasztaltam, hogy itt nemcsak rezet olvasztanak, hanem aranyat meg platinát is, gondoltam, talán itt is szerencsém lesz. No, meg félév alatt az is bebizonyosodott, hogy itt, az örökös fagy és a hóviharok birodalmában legalább olyan izgalmas az élet, mint a Kolima vidékén.“ 1977: Igor Grisko névtelen segédolvasztárból Norilszkban lett a szakma elismert mestere, s a szakmai előmenetellel együtt nőtt a társbérleti szoba is önálló lakássá. Most a központban laknak, a közelben megtalálható minden bolt, így aztán a család „feje“ is szívesen veszi kézbe a bevásárlókosarat. Újabb képváltás: „Én már itt voltam, amikor 1942 júliusában átadták az első soklakásos ház első lépcsőházát. Sokáig emlegettük, mert ez volt az első ház - minden kényelmetlenséggel. Nem érkeztek ugyanis bekapcsolni időben sem a víz- sem a hővezetéket és villany sem volt. De azért roppant örültünk..." Griskoék betétkönyvében hónapról- hónapra telnek a rubrikák. Kisinyovban, az öregeknél kocsi áll a garázsban, a korkedvezményes nyugdíj is esedékes már.- Maradnak még? - kérdezem. Az asszony férjére néz és azt mondja, hogy bútort már nem akarnak venni. Igor Grisko hallgat, aztán lassan, akadozva, majd egyre nagyobb átéléssel a nikkelgyártásról kezd beszélni. Arról a kemencéről, amelyben a nikkelkoncentrátum oxidálódik... a kombinátról, amelyben most újabb rekonstrukció kezdődött, meg a következő évi egyéni vállalástól, ami 6 százalékkal több az idei normánál. .. Vajon ott találom még Griskoékat? És a többi, régi ismerőst? Ezzel a kérdéssel ülök fel a duplaszárnyú „Annuskára“ s indulok el - megcsalva a folyami hajózást - a levegőn át Noríiszk felé. (Folytatjuk) (A szerző felvételei) • Igor Grisko olvasztár - műszak után
