Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-06 / 48. szám
TERPESZÁLLÁSBAN A SARKKÖR FÖLÖTT bányaközpont és kohómű felé - magyarázza a főmérnök. Lefekvés előtt még kiállók a korláthoz. A gyenge fényben alacsony part úszik el mellettünk, egyetlen fa, egyetlen kiemelkedés nélkül. A Jenyiszej itt két- három kilométer széles, erőlködve haladunk felfelé, a sodrással szemben, a sarkkör, Kurejka irányában. Ugyanott, ahol csaknem két évtizede Nansen járt. Nansen különösebb lelkesedés nélkül számolt be a sarkkör átszeléséröl. Én is „visszafelé“, már az északi sarkkörön túlról szelem át ezt a képzeletbeli vonalat, mégis elfog a meghatódottság, amikor reggel a kapitány felhív a fedélzetre és közli:- A sarkkörön állunk. Borongós, szürke az idő, hiányolom a napsugarat, Nyikolaj azonban felvilágosít, hogy itt még délben, tiszta időben sincs olyan világos, mint másutt: a horizont mögött megbúvó tűzgömb fénye megtörik, szétszóródik a légkörben. A hajó a folyó közepén vetett horgonyt, ott, ahol egy kisebb folyótársával találkozik. Ez a Kurejka. Vize a Jenyiszejénél melegebb lehet, mert vastag párába bur- kolódzva ér a találkozás színhelyére. Néhány száz méterrel távolabb azonban már ez a ködfátyol sem jelzi, hogy a Kurejka örökre beleolvadt a Jenyiszejbe, hogy erejét gyarapítva együtt jussanak el az óceánba. A fedélzettől jobbra néhány faház rajzolódik ki, köztük téglalap alakú, oszlopos építmény. Pantheonnak nézem s kiderül, hogy nem sokat tévedtem: a forradalomig itt töltötte száműzetését Sztálin, s eredetileg azt a faházat akarták a márványoszlopok között elhelyezni, amelyben lakott. Az avatásra azonban nem került sor.- A jacht! - kiált az egyik matróz s a Kurejka felöl feltűnik az értünk küldött motorcsónak - mint kiderül, a kurejkai erőmüépítő tröszt vezetőségének szolgálati csónakja, amit a környéken admirális jachtnak becéznek. Kezet szorítunk Mo- locskov kapitánnyal és átszállunk a motorcsónakba, hogy néhány perc múlva kilépjünk a parta. Pontosan azon a helyen, ahol egy tábla az északi sarkkört jelzi. Tréfából szátterpesztem a lábamat. Egyik a 66 fok 33’ innenső, másik a túlsó oldalán helyezkedik el. A vonal itt sem látszik, de mégis más, mint a vízen keresztezni ezt a képzeletbeli szélességi fokot. Tószt helyett a motoros vezetője röviden a tájat jellemzi. A tajga-övezet szélén tartózkodunk, az erdő itt gyenge, vékony vörösfenyöből áll. Ipari kitermelésre ez a fa nem alkalmas, a tajgának inkább védelmi funkciója van, hiszen útját állja az Északi-sark jeges lehelletének és a vízkészletek természetes szabályozója. Az erdőségben rénszarvas, barnamedve, farkas, róka, rozsomák, mókus, pézsma és - délen - coboly él. A klíma szélsőségesen kontinentális, a tél hideg és szeles, a hideg eléri a mínusz 50 fokot. A nyár rövid, de viszonylag meleg. Május 27-tól július 19-ig, tehát most is, állandóan fenn van a Nap, december 10 és január 25 között viszont alkonyati sötét uralja a vidéket. 1981. XII. 6. Lóg az eső lába, meg egyébként is nagy utat kell megtennünk, nem időzünk hát sokat és elindulunk, felfelé a Kurej- kán. Úticélunk egy most épülő erőmű, amelyre fontos szerep vár a táj - hivatalosabban - a norilszki iparterület életében. A „jachtot“ egy nagyobb motorcsónaktól az különbözteti meg, hogy ellátták egy kisebb kabinnal, amelyben két személy összezsugorodva még aludni is tud, más luxusnak, amit a neve sugallna, nyoma sincsen. A kapitány sem valami snájdig hajós, szeplős arcával, pocakjával inkább nyugdíjhoz közeledő barátságos raktárosnak nézném. Hamar megtaláljuk a közös nyelvet, mert kiderül, hogy Magyarországon is járt, egy különleges, Ukrajnából átvezényelt páncélos egységnél teljesített szolgálatot. Uj házigazdámmal politizálunk egyet, de aztán órájára néz és igazi reálpolitikusként inkább az ebéddel kezd törődni. A gyomra is a realitások tisztelője, igyekszem meggyorsítani ezt a műveletet, s ezt nem bánom meg azért sem, mert Szergej Kolenkov az egyik legjobb brigád vezetője közben ellesem egy „igazi“ jenyiszeji halászlé készítési módját. A főzés burgonyával kezdődik: az apróra vágott krumpli hagyma és só kíséretében tétetik a vízbe, s csak miután megfőtt, akkor követi a hal. Ez utóbbiból - így mondták - legalább ötfélét célszerű felhasználni - attól függően, mi akadt a hálóba. Mi folyami sügért, szorogát, pért, kárászt és csukát vágtunk a kondér- ba, azaz dehogy vágtunk: csupán kettészeltük. A kárászt kivéve, mert azt a jobb íz kedvéért pikkelyestül dobtuk a vízbe, s hogy a pénzek ne váljanak le, nem vágtuk fel. Egy többkilós nalim, azaz menyhal is feküdt a csónak aljában, de útitársaim rosszallóan néztek rám, amikor azt is fel akartam szeletelni: „Nem igazi hal ez!" - jegyezte meg a kapitány, talán mert a pikkelytelen, nagyfejű állatnak valóban nincsen hal formája. A mája viszont fontos szerepet kapott a halié Ízesítésében: a többi halat ikrájával együtt villával szétnyomkodták és tálalás előtt keverték bele a zubogó levesbe. Előbb a vízbe természetes bavérlevél, kapor és néhány szem bors került, paprika azonban egy szemernyi sem.- Ebből a készletből én jobbat csinálnék, - gondoltam magamban, de amint a kabinban lekucorodtam a pléhtányérral és megkóstoltam a levest, némileg módosítottam álláspontomon. A paprika és a csípősség ugyan hiányzott, a maksza, azaz az ikra-máj keverék megtette a magáét és hatalmasat ebédeltem a Kurejka folyó vizén. A folyó időközben összeszűkült, a part megemelkedett és oldalából - szép kis nyári kép! - jéglencsék kandikáltak le ránk. Az egyre zordabbá váló táj komor színeit tovább mélyíti, hogy az eget sötét felhcfk borították be; elered az eső, majd hirtelen köd zuhan ránk, amelyen vakon, szirénázva botorkálunk át, csupán a kapitány tapasztalatában és a jószerencsében bízva. Délután van már, amikor kikötünk egy uszály oldalánál s a partra lépek egy olyan településen, amely a térképen nem található; valamikor majd a Szvetlo- gorszk nevet viseli a városok sorában. Zúg, morajlik a köveken a Kurejka, fröcsköl-habzik a víz: ezen a szakaszon két sziklafal közé szorul a folyó. Ezért is döntöttek úgy a szakemberek, hogy itt építik fel a Kurejka első erőművét. Oleg Zajcman főmérnökkel zuhogó esőben beszélgetünk, a helyszíni riportnak azonban számomra megvan a különleges varázsa: a köveket, ahol állunk, hamarosan „tenger“ fedi, az erőmű gátja pontosan itt feszül majd a rohanó víz útjába, hogy munkára fogja a szeszélyes szibériai folyót.- A létesítmény a világ legészakibb energia-rendszerének lesz fontos alkotórésze és az a feladat vár rá, hogy szabá- lyozza-kiegyenlítse a már meglevő két energiaközpont teljesítményét. Hatalmas víztárolót alakítunk ki a gát mögött, s amíg a norilszki hőerőművet karbantartják, illetve a másik vízerőmű feltölti tárolóját, innen megy majd az áram a né- hányszáz kilométernyire fekvő norilszki Nem olcsó mulatság betonkolosszust építeni az erdős tundra mélyén: a fagyott, de nyáron sárrá váló talaj különleges alapozást kíván, utak nincsenek a felvonuláshoz, mindent a négy hónapon át hajózható folyón, vagy végső esetben annak jegén kell a helyszínre szállítani. Ennek ellenére a leendő erőmű melletti Szvetlogorszknak, azaz a Fény Városának több takaros utcája, gerendákból ácsolt, emeletes kultúrháza van, lakásait távfűtés teszi otthonossá. A korábbi tapasztalatokból okulva sátorra, vagy barakra számítok, az éjszakát azonban frissen vetett ágyban töltöm és ízletes meleg ételekből válogatok a közös étkezdében. Amikor gratulálok ehhez a főmérnöknek, ő széttárja a karját:- A hőskorszak elmúlt, ma már nem lehet mínusz 45 fokos hidegekben sátorba kényszeríteni az embereket. A munkásszállások is letúnöben vannak, az építőket és családjukat csak a kényelem és a jó ellátás tudja itt tartani. Bármerre járok, tapasztalatom, hogy a Kurejkán épülő erőműnél merőben megváltozott a korábbi sorrend: az infrastruktúra került az első helyre, és a beruházás lényegi része csak ezután következik. Zalcman főmérnök bízik abban, hogy az így kialakított hátország lehetővé teszi az építkezés meggyorsítását, mert bizony nagy szükség van már a villamosáramra. Csak egyéni gondként teszi hozzá, hogy mint szakember, aggódik: ó erőmüépítő, és attól fél, hogy a sok éven át tartó alapozás közben elfelejti igazi szakmáját. Na persze, szavait nem kell tragikusan venni, az ö tapasztalatai, amelyeket a világ legészakibb erőművének építésén szerzett, aligha avulnak el egyhamar. Magam is jártam annakidején a Viljujon, ahol Zalcman szakmai alapjait megszerezte; tudom, mennyit törték fejüket a szakemberek, míg nekikezdtek a gátépítésnek a kiszámíthatatlan talajon. Láttam, mit kínlódtak két-három hónapig is eltartó mínusz ötvenfokos hidegekben. Az erőmű azonban áll és most ott termelik a legnagyobb szovjet gyémántkombinát energiáját. Amikor felszállók a Igarkába tartó duplaszárnyú repülőgépre, egy szót írok még a noteszomba: Zselannij. A repülőtérre menet tudom meg a taxiként szolgáló terepjáró vezetőjétől, hogy a városka lakói keresztelőre készülnek: azt kérték a tanácstól, hogy Szvetlogorszk nevét Zselannij-ra változtassák. Magyarra nehéz lefordítani, a szó vágyott, kívánt helyet jelent, talán a vágy városának mondhatnám magyarul. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem kaphatnak városatyák. (Folytatjuk) « Hóviha itán a tundrában. Merre tovább? (A szerző felvételei)
