Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-06 / 48. szám
Kezdenek a sértést, ülitek egy- ;sak afféle ... Halljuk ra készíti- rvényesük... egy dekát iá is egy hajlamait: .. No még nutatsz jó használsz i tudta egy mint aki előszobá- sszepakol ralágyultat gyintézet- mert több és itthon- !ge, hogy lyi szögle- zo^fcgtak Ián, de az Egész nap g a köhé- alig evett larék gyü- tte. Hetek ruhájában lyü csontállt szét szitakötő i mozgás amint ide- ejtegetett ä elővette, ta Epikté- Ics tanáI rá, hogy camodjék j, hogy ne Nemében, ondolunk, ához »ántalmaz it, hanem tanak. Ha sak a sa- mindenek gadjon el idsz ural- rászánsz lolgokban tsanak.“ ) éjszaka, . Ilyenkor alighogy őnyegen, tt feküdt, pihegve. Arca, keze csupa vérző karcolás volt, csupa eleven seb, öltönye csupa szakadás, mocskos pecsét, bajuszán, szemöldökén széna, jDókháló, pincék kék penésze, padlások gipszes-cementes pora akadt fenn. Hol járhatott, merre kószálhatott éjszaka? ... Irén néha odahullott melléje és zokogva csókolta a vágások, horzsolások nyomait, összekulcsolt kézzel rimánkodott, hogy maradjon idehaza, hiszen lezuhan valahonnan és halálra zúzza magát, esetleg betörőnek nézik és agyonütik; van mit ennie, van mit innia, van tiszta fekhelye, mit óhajt még, hogy azt is megtegye érte? És más ruhát keresett elő neki és friss fehérneműt és vasalás szagú tiszta zsebkendőt, csak ne mozduljon ki a házból. Miklós üvöltött és fenyegetőzött, hogy sintérekkel fogatja el az öreget, ha furcsa kószálásaival szégyent hoz rá és elakasztja a pályáján, egy Ízben ö maga zárta be a szobába, de kora reggel megdöbbenve tapasztalta, hogy a zárt ajtó mögött nincs senki, mintha apósa a kulcslyukon át távozott volna, akár a szellemek; még az ágy is érintetlen volt. Egy hajnalon ott találták ismét az öreget a szőnyegen; homlokán fölszakadt a bőr, egyik szemére mint kis domb, ránőtt a daganat, alig látszott emelkedni a mellkasa de ép szemének keskeny réséből figyelem és erős közlésvágy fénylett elő; nyöszörögve megmozdult, s hatalmas rőfeszítéssel ennyit mondott: i „Halálom előtt még bele akartam pillantani az életbe... Orvost már ne is hívjatok, csak papot.“ És mindjárt végképp elernyedt, zsebéből kihullott a kulcs, amellyel az ajtót kinyitotta éjszakánként; arcán nyugodt mosoly derengett fel, de talán csak a jelenlévőknek tűnt így. A számtantanárnót még mindig nyugtalanította az elmaradt válasz, s megismételte:- De igazán, Miklós, ne bolondozzék: mibe halt bele az öreg? Göncz egy kis kanna kaviárt bontott ki, s vigyorogva megismételte:- De hiszen mondtam, hogy beleesett fejjel a meszesgödörbe!.,. Mint ahogy mi is bele fogunk esni, kedves Emese!... Én is, magácska is - mi mind!... Mert aki feketeikrát eszik, bűnt és szklerózist von magára! - folytatta prédikáló hangon - és fölfordul!... No de ne búsuljon, addig még van egy kicsi!... A kapatos férfiak ismét megörültek, hogy Miklós félrekanyarodott a szomorú téma elől.- És addig még van egy kicsi piánk is! - Egy kis skót krámpámpuli!- Ha whiskytől rúgok be, ki visz ki?!- Én nem tágítok Napóleon mellől! Vive l’Empereur! Mikor Irén visszatért egy tálca lazacos szendviccsel, oly nagy volt már a zaj és a füst, hogy észre sem vették... a a a m a aztán elindulnék a gép felé, az ezüstösen szikrázó, karcsú lökhaj- tásos felé, poggyászom föladva, kézitáskám dugig megtömve dedikált verskötetekkel és regényekkel, mindenféle fajta fehér és barna színű rumokkal, melyekkel az utolsó percben megajándékoztak a barátaim, akiknek, mielőtt a lépcsőről a gépbe belépnék, hátrafordulva púcsút intenék, s máris visszamosolyognék a fekete hajú, fekete szemű légikisasszonyra, aki szívélyesen így üdvözölne: Sea bienvénido, Senor, s én visszaköszönnék: buenas tardes, Senorita, ö pedig elvenné kabátomat és a felszállás előtt még egyszer odajönne a kiváltságos utashoz, hogy saját kezűleg rám csatolja a biztonsági övét, majd később, egy lecsapható asztalkán elémbe rakná a vacsorát, narancslét töltene a poharamba, feketét a kávéscsészémbe, minden alkalommal egy külön csak nekem szóló mosolyt pazarolva rám, s miután eltakarítaná az üres tálcát, újra megjelenne, egy egész tolókocsi Baccardi-rummal, whiskyvel, Cointreau-val és még egy tucat pálinkával és likőrrel, és kérésemre egy pohárka Calva- dost töltene ki nekem. Amikor pedig besötétednék, ülésemet fekhellyé alakítaná, fejem alá párnát dugna, térdemre plédet terítene, s mielőtt jó éjszakát kívánna, megkínálna egy enyhe nyugtatóval, amire azt mondanám, hogy senorita, az én koromban az ember már nem nyugtatóval, hanem altatóval alszik, s én már Calvadosszal bevettem az esti porciót. El is nyomna hamarosan az álom, s mire a szememet kinyitnám, már lefelé köröznénk, s az ablakomból távoli párák fátylán keresztül az Eiffel-tornyot és a Sacré- Coeurt látnám átderengeni. Odalent csak egy kis szalutálással jelezné a vámtisztviselő, hogy köszöni, nem kell a poggyászomat kinyitni, én pedig egy óriási Chevrolet-taxi- val, amilyennel nálunk csak miniszterek járnak, áthajtanék a Gare de l’Estre. Útközben a sofőr megkérdezné, akarnám-e, hogy egy kicsit körülfurikázzunk, vagy vigyen ki egyenest a vasútra. Csak egyenest mondanám neki, mert huszonnégy éves koromban már megjártam Párizst, bár akkoriban nem nagyon akadt pénzem taxira. És már'mennék is tovább, mert ha nem mennék, akkor kézről kézre adogatnának, a sofőr a hordárnak, a hordár az Orient Expressz algériai hálókocsi kalauzának, aki ugyan nem fogadna akkora cécóval, mint a fekete légikisasszony, de azért tört franciasággal, megkérdezné, tudok-e franciául, s aztán, unalmam elűzendő behozná a friss párizsi újságokat és képeslapokat. Ezeket lapozgatnám, miközben süvítve száguldanánk, szebbnél szebb országok szebbnél szebb tájain át, váltott kalauzokkal, mindig más étkezőkocsikkal, míg csak Salzburg és Bécs között át nem mennék vacsorázni, s asztalomhoz nem ülne egy ismeretlen úr, és meg nem kérdezné: „Uraságod, ha nem tévedek, ugyebár magyar?“ Az már aztán gyorsan kiderülne, hogy nemcsak honfitársak vagyunk, hanem mindketten a pesti piaristákhoz jártunk gimnáziumba, aminek örömére bort hozatnánk, és a negyedik félliter után olyan ramazurit csapnánk, hogy a pincér egy tányéron elénk rakná a számlát, és fagyos arccal közölné, hogy ő még meglett embereknél nem tapasztalt ilyen éretlen viselkedést, mire mi fizetnénk, szégyenszemre visszadülöngélnénk a hálókocsiba, a folyosón összelölel- keznénk, örökre búcsút vennénk, én pedig Hegyeshalomnál arra ébrednék, hogy kemény tapadón alszom, de a vámos felrázna álmomból, hogy fenékig feltúrja ütött-kopott vulkánkofferemet. Aztán újra elaludnék, míg csak be nem futnánk a nyugatira, ahol is fognám vulkántáskámat, átpréselódnék a tömegen, hiszen hordárt fogadni eszembe se jutna, mert pont annyi pénz lenne a zsebemben, amennyiért hazavinne egy taxi. Az érkezési oldalon sorban állva várnám, míg csak oda nem kanyarodna az én taxim, mely nemcsak rozoga, hanem erősen hányadék szagú is lenne, mert a sofőr éjféltől mostanáig egy Varga Lajos illusztrációja hullarészeg postást fuvarozott az egyik kocsmából a másikba, de amikor le akarnám csavarni az ablakot, azt mondaná, hagyja csak, fiatalúf, bedöglött a nyitó, egyébként kint még büdösebb van, mint bent. De addigra meg is érkeznénk a Kisfaludy közbe, ahel huszonnégy éves koromban egy kétszobás idvari lakásban laktam, jobban mondva, laktunk, az egyik szobában én, a másikban Oravecz Lajos géppuskás hadnagy, testi-lelki barátom, aki már a kulcszörgésre elém szaladna, hiszen tudná, hogy a lift nem működik, s én koffer a kézben kutyagoltam fel a hatodik emeletre, ahol ő ordítozva fogadna, kitépné kezemből a vulkánt, miközben hátba püfölne és fenékbe rúgna, hogy minél gyorsabban belökdössön a szobámba, ahol mellesleg ugyanolyan orrfacsaró illat fogadna, mint a taxiban; az alagsorban működő bőrcserző műhelyből ugyanis fölszállt, és mindenbe beleette magát a bűz. Ráadásul a falnál egy mosóteknö állna, s ha megkérdezném, te, Lajos, mire kell nekünk teknő, Oravecz nagyot röhögne, amiért Párizsban még azt is elrejtettem, hogy idehaza beázik és cseperész a plafon. Az asztalon viszont, újságpapírra szépen kikészítve, már várna a szokásos vacsora, egy vekni kenyér, egy üveg cseresznyepálinka meg egy jókora darab füstölt szalonna, mert pénz dolgában permanens szorultságban éltünk, minthogy Oravecz tiszti járandóságát, és az én első novelláim honoráriumát ahogy kézhez vettük, el is pucoltuk kocsmá- zásra és mindenféle nőügyekre, aminek folytán a nem fizető napokon kenyéren és avas szalonnán éltünk; avason azért, mert Oravecz szerint a szalonna csak akkor szalonna, ha avas. És mire én mindezt újra fölidézném, és megemészteném, és belélegezném, Oravecz levágná magát egy rozzant thonetszók- be, mégpedig lovagolvást, lábát szétterpesztve, s tetőtől talpig végignézve rajtam, megkérdezné; „No mi az, hát megjöttél?“ Én pedig akkor már a nyikorgó rézágyamon ülnék, és azt válaszolnám Oravecz Lajosnak: „Hát meg.“ ÖRKÉNY ISTVÁN nélküled, valaki. Aki vagy aki: hiányzó, hiányzol. A jövö, az eljövö harmatában ázol - szárítson föl a nap. Igen rossz lenni nélküled, bárki. Aki vagy akárki: hatalmas hiányzó. A jövö, az elmúló harmatában ázol - valaki, hiányzol. Hat év telt el, amióta a fővárosból vidékre költöztem. Ez idó alatt rendkívüli országos eseményeknek voítam szem- és fültanúja, de ezek semmi nyomot nem hagytak bennem, csak a kedvem lett rosszabb, s őszintén szólva egyre kevésbé tiszteltem az embereket. Egy kis baleset azonban olyan jelentőségűvé vált számomra, hogy elűzte a rossz kedvemet. Még most sem tudom elfeledni azt a téli napot. Dühöngött az északi szél. Kora reggel kellett munkahelyemre, az S-Kapu felé mennem. Alig járt ember az utcán, s csak hosszas keresgélés után sikerült riksát bérelnem. Kis idő múlva megenyhült a szél, még egy porszem sem maradt a nyomában. Szép, tiszta, fehér volt az utca. A kuli gyorsabban szaladt. Szinte elértük már az S-. Kaput, amikor valaki belékapaszkodott a kocsi rúdjába és lassan a földre esett. Ószhajú, rongyos öregasszony volt. Az út szélén baktatott és hirtelen át akart menni a túlsó oldalra, éppen a riksa előtt. Bár az én ★ Klasszikus kínai elbeszélő kulim megpróbálta kikerülni az öregasz- szonyt, de hiába, mert szél lengette, szakadt vattamellénye beleakadt a kocsirúdba. Szerencsére a kuli már lelassított, különben az asszony súlyosan megsérült volna. A kuli megállt. Az asszony arccal a földre borulva feküdt az úton. Bizonyos voltam, hogy nem sérült meg. Egyébként a balesetet senki sem látta, így hát bosszankodtam, mert a kulinak nem kellett volna megállnia, hogy esetleg bajba keverje magát, aztán meg az én utamat is meghosszabbította ezzel.- Semmi baja - mondtam. - Eredj tovább! Rám se hederített, vagy csak nem hallotta a szavaimat, leengedte a kocsirudat, udvariasan fölsegítette az öregasszonyt karjánál fogva s megkérdezte tőle:- Hogy érzi magát?- Megsérültem. Nem sérülhetett meg, gondoltam, hiszen láttam őt lassan leesni. Akkor csak teszi magát. Igazán utálatos vénasszony. A kuli az öregasszony válaszát hallva, egy pillanatig sem habozott, hanem még mindig annak karját tartva, lassan elindult vele előre. Elcsodálkoztam. Nem messzire tőlünk a rendőrség épületét pillantottam meg. Senki sem állt előtte. A kuli az öregasszonyt támogatva arrafelé tartott. Furcsa érzésem támadt. Úgy tűnt, mintha porlepte alakja hirtelen nőni kezdett volna, s ahogy távolodott, úgy vált egyre nagyobbá, már-már óriásivá, föl kellett emelnem a fejem, hogy tekintetemmel követni tudjam öt. Tiszteletet éreztem iránta, de valahogy nyomasztó is volt ez az egész. Közben mintha az élniakarás is megszűnt volna bennem. Mozdulatlanul és gondtalanul ültem. Csak akkor szálltam ki a riksából, amikor a rendőr kilépett a kapun.- Béreljen egy másik riksát - mondta a közeledő rendőr. - Ez már nem viheti tovább magát. Egy teli marék rézpénzt vettem ki a zsebemből, és átnyújtottam a rendőrnek.- Kérem, adja át neki. A szél teljesen elállt. Az utcán még mindig csönd volt. Mentem, csak mentem előre, és próbáltam elhessegetni a gondolataimat. De hát miért nem tudom? Miért nem hagynak nyugton az előbb történtek? És mit jelent egy marék aprópénz? Talán jutalomként adtam neki? Vagy a lelkem mélyén tulajdonképpen elítélem a riksakulit? Nem tudtam magamnak válaszolni. Gyakran eszembejut ez a baleset. Az utóbbi évek plolitikai és katonai eseményeiről egy fél mondatot sem tudok felidézni, ahogy a gyermekkoromban tanult klasszikus könyvek szövegeiből sem. Ez a kis baleset viszont állandóan a szemem előtt, lebeg néha egészen tisztán, megszégyenítően, megújhodásomat sürgetve és talán növelve bátorságomat és reményemet a jövőre nézve. LU SZHÜN*
