Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-29 / 47. szám
vöt rendezett. Most először. Hogyhogy korábban erre nem gondolt? Van ennek valamilyen oka?- Úgy hiszem, Csehovhoz minden rendező nehezen fog hozzá. Különösnek vélik a dramaturgiáját és ez éppen elég ahhoz, hogy a kelleténél ritkábban vigyék színre az alkotásait. Bevallom, én is hasonlóképpen voltam. Hosszú ideig tartott, amíg megalkudtam magammal és hozzáfogtam a Három nővérhez. Nem akármilyen találkozás volt, mondhatom. Először is megszűnt a lelkiismeret-furda- lásom, mert korábban zavart, hogy egyszerűen mellőztem a müveit. Aztán rájöttem, hogy az a keret tartott távol Csehovtól, amelybe erőszakosan belegyömöszölték őt. Mert szerte a világon adott egy recept, hogyan kell Csehovot játszani.- De hiszen Shakespeare-re és Brechtre is van recept. • Ljubimov: „A látvány kifejezési eszköz“ Majdnem fél órával jöttem korábban, mint megbeszéltük, így legalább a főpróbából is elcsíphetek még valamit. Talán hárman lehetünk a sötét nézőtéren; Jurij Petrovics Ljubimov- ból mást sem látok, csak a dús őszülő haját. De a színpad fényben úszik. Aztán pontosan kettőkor felgyullad Ljubimov előtt az asztali lámpa, és rövid megbeszéléssel véget ér a próba. Mélyen meghajol a budapesti Nemzeti Színház társulata előtt, s még ugyanabban a percben megtalál tekintetével, s int, hogy készen van, kezdhetjük.- Nyikolaj Ohlopkov, a jeles színházi szakember megállapítása szerint a rendező a darab kiválasztásánál kezdődik, ön milyen tényezők alapján dönti el, hogy melyik darabot viszi színre? Például a Háromgarasos opera megrendezését miért vállalta el a Nemzetiben?- A Háromgarasos operát felajánlották és én boldogan mondtam igent, mert szeretem Brechtet és minden darabját érdekesnek találom. Egyébként van egy belső megérzésem, amely elvezet a darabválasztáshoz. A legfontosabbnak mindig azt tartom, hogy az adott műnek van-e vihart kavaró ereje, vagy sem. Ha igen, érdemesnek találom a színpadra vitelét. Persze, az elakadások csak ezután jönnek. Ha ismeri a Taganka Színház repertoárját, biztosan tudja azt is, hogy egy-egy rendezésemmel olyan vihart kavartam, amelynek szele nem egyszer engem is felkapott.- Jurij Petrovics, ön színészként kezdte pályafutását. Rendezői pályafutása 1963-ban kezdődött, amikor a Tagankán megrendezte Brecht A szecsuáni jólélek című darabját. Tulajdonképpen mi kényszerítette arra, hogy rendezőként folytassa művészi tevékenységét?- Az, hogy két lelkem van: színészi és rendezői. És az egyik állandóan megzavarta a másikat. Sosem álltam meg, hogy ne szóljak bele rendezőim munkájába. Mindig mást és máshogy akartam, mint ők, ezért aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha rendező leszek.- Munkái arról tanúskodnak, hogy a gondolati igazság mellett a látványos színpadra állítást is kulcsfontosságúnak tartja.- A látvány kifejezési eszköz. Színházi nyelv. Mert a színházban „színházul“ kell beszélni. Úgy, hogy egyetlen jeleneten belül is érezni lehessen a szerző kézjegyét. Akárcsak a képzőművészetben. Ránézek a képre, és már az ecsetvonásból látnom kell, hogy Raffaello vagy van Gogh festménye előtt állok.- Brecht, Shakespeare, John Reed, Jeszenyin, Dosztojevszkij és Trifonov után a közelmúltban Cseho- Csakhogy Csehovra rossz receptet állítottak össze. Sokan melodrámának hiszik a műveit, ezért úgy viszik színre, hogy a szentimentális jelenetek úsznak a könnyben, s ez csöppet sem jellemző Csehovra. Most jut eszembe, láttam én azért nagyszerű Csehov-rendezést is. A cseh Jirí Krejcik, úgy érzem, pontosan érti a metaforáit.- A színészeknek általában játékot - jelent a színház, ön, mint rendező, hogyan van ezzel?- Először is azt kellene tisztáznunk, mi az, hogy játék. Mert az igazi színész nem ripacskodásra vágyik, hiszen nála a játékot egyfajta belső kényszer szüli. És így van ezzel a rendező is, aki komolyan veszi a feladatát, tehát nem játéknak, hanem munkának tekinti a színházat. Mert a színjátéknak feladata, ahogy Shakespeare mondja: tükröt tartani a természetnek... és felmutatni maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát“. És a nagy egyéniségek ezt mindig szem előtt tartották. Azoknak mindig van mondanivalójuk, hiszen ez előfeltétele a professzionalizmusuknak.- Jurij Petrovics, ön a közelmúltban a milánói Scatában is rendezett, amelyről köztudott, hogy konzervatív színház a javából. Hogy tudott,,lélegezni" abban a légkörben?- Nézze, nekem annyira tetszik Olaszország, hogy szemet tudtam hunyni a Scala konzervativizmusa fölött. Egyébként is különleges intézmény. Falai közé „mutasd-meg-mit- tudsz“-alapon az egész világról hívnak művészeket, akkor miért éppen én maradjak ki? Először a Borisz Godunovot rendeztem, aztán a Ho- vanscsinát. Nem volt könnyű, persze, hogy nem, hiszen hatalmas tömegeket kellett mozgatnom a színpadon. S következetesen végigvinni egy gondolatot, amikor száz meg száz emberhez kötnek - képzelheti, milyen munka. De csöppet sem sajnálom a fáradtságot, hiszen olyan egyéniségek barátságát kaptam érte cserébe, mint Luigi Nono és Claudio Abbado. És ez rettentő sokat jelent nekem.- Most már csak a terveire vagyok kíváncsi. Milyen munka várja a Háromgarasos opera után?- Legközelebb ismét Budapesten rendezek: a Vígszínházban Dosztojevszkij ördögökjét, az Operában pedig Mozart Don Giovanniját. Utána München és Verdi Nabuccója következik, otthon pedig Bulgakov Színházi regényét viszem színre. SZABÓ G. LÁSZLÓ • Töröcsik Mari és Dörner György a Háromgarasos operában (Fotó: Máté Magda ■ Egy konferencia margójára Az idei ostravai színházi fesztivál részeként tartották azt a szakmai konferenciát, amely ,,A rendező feladata a mai színházban“ címmel próbálta körvonalazni azokat a problémákat, amelyek szocialista színházi kultúránkban felmerültek. Megoldásra és mindenható javaslatokra egyetlen résztvevő sem számított. Nem is ez volt a cél, hanem inkább a problémafelvetés, a rendezők feladatának részeiben való elemzése. A vitában felszólalók többsége egyetértett abban, hogy a rendező művészeti munkáját szemlélve egyre inkább elharapódzik egy sor olyan vélemény, amely a rendezői munka hiányosságait látva, a színház válságba kerülésének veszélyét emeli ki. Ennek legjellemzőbb elemeként a rendező és a színészek kapcsolatában beállt változásokat emlegették Érdekes volt a vitázók nézeteinek megoszlása ebben a kérdésben. A felszólaló gyakorlati szakemberek (rendezők, dramaturgok) véleménye szerint ez a probléma akkor válik sarkalatossá, amikor tehetségtelen rendezők szárnyatörött elképzeléseikhez a színészeket önkényes kalodába kényszerítik. Ebben a vitában is beigazolódott: a tehetségét, eredeti egyéniségét, kreatív tudását, fantáziáját maximálisan az alkotás és az alkotó közösség szolgálatába állító rendezők „keze alatt“ a színész is képes a szakadatlan megújulásra. Ez a „rendező-típus“ a maga szuverén tehetségével igényli, sőt megköveteli a színészek és más színházi emberek aktiv, az övéhez hasonló kreatív közreműködését. A konfliktusok, a színházi közösségek alkotói válságai akkor következnek be, amikor az alkotásra, a művészi teremtésre szövetkezett rendezők, dramaturgok, színészek, díszlettervezők, koreográfusok, stb. között nem alakul ki az azonos szintű művészi igényesség. Vagyis: saját alkotómunkájukkal szemben szinte egyénenként, de legtöbbször csoportokra szakadva más-más igénnyel lépnek fel. A felszínesség, a köny- nyedség, a konzervatív igények kiszolgálása nem vezet előre a szocialista szinházkultúrában. A rendező munkáját, egyéniségét érintő eszmefuttatások többségében szerepelt a drámaíró és a rendező kapcsolatának megváltozása is. Sokak szerint ez együtt jár a színházi alkotó közösségek és a drámák kapcsolatának változásával. Sok rendező tevékenykedik a világban, aki saját maga dramaturgként, sőt szerzőként is egyszerre dolgozik színházában. Róluk állítják, hogy szűknek érzik a drámairodalom adta lehetőségeket, és a színházművészetet megújító próbálkozásaikhoz, kísérleteikhez csak a maguk szövegét (esetleg elképzeléseiket maximálisan figyelembevevő szerzőikét) hajlandók színpadra állítani. Egy másik rendezőtípushoz tartozókként emlegették azokat, akik nem kevésbé korszerűbbek az előbbieknél, s a hagyományos drámák rendezésével is akarnak, tudnak a mai korhoz, a szocialista társadalmat építő emberekhez szólót alkotni. A legnagyobb visszhangot kiváltó vitafelszólalása Milos Vojta színházteoretikusnak volt. Hangsúlyozta, hogy a rendezők munkáját vizsgálva sohasem szabad elfeledkezni az eszmei jelentéstartalmakról, amelyek filozófiailag meghatározói kell, hogy legyenek minden színpadi produkciónak. A színházak repertoárja, egyre inkább intézményes jellegű tevékenysége az üzemszerűséget is a felszínre dobta. Erre egyetlen példát hozott fel: A rendezőknek négy kötelező rendezésük van, ami olyan körülményeket teremt, hogy sokszor az előkészületeket sem tudják elvégezni. „Tehát amikor a művészi színvonalat, az eszmei determináltságot kérjük számon, teremtsük meg ehhez az alkotáshoz szükséges feltételeket.“ Másik problémaként azt említette, hogy a fiatalok fejlődése lassúbb az előző nemzedékekéhez képest. Szükség lenne arra, hogy a kezdő rendező egy-két évadot tapasztaltabb kollégáik mellett segédrendezőként töltsenek. Persze hozzátette, hogy nem kávéfözési feladatokkal. Miloé Vojta tovább fűzte gondolatait, beszélt a színházak fiatal tehetségekkel való „gazdálkodásáról“. A mai színházi életben szinte már gyártják az alkotásokat és nem megalkotják azokat, így sokszor a napi hajszában elvesznek a tehetségek. Jellemző meglátással fejezte be felszólalását: „A mi színházainkban mintha nem vennénk tudomásul a világhelyzetet. Külföldön járva legmegrázóbb, legizgalmasabb színházat az utcán láttam. Az emberek nyugtalanok, izgatottak, mi vár a világra? Joggal és okkal, hiszen az emberiség jövőbeli léte került veszélybe. Ezzel szemben a mi színházainkban látott előadások nyugodtak, kiegyensúlyozottságra törekedők és megnyugtatók. Ez azt hiszem a legnagyobb baj, ez fáj és egyben figyelmeztet a cselekvésre.“ Szándékosan hagytam beszámolóm végére a rendező művészi feladataival összefüggő más elvárások leltározását. A konferencián hangsúlyozták, hogy a rendező legyen pedagógus is, tudja a fiatal színészeket nevelni. Ez feltétele annak, hogy olyan együttest építsen ki, amely képes vele azonos alkotóerővel dolgozni. A felszólalók beszéltek a dramaturg-rendező viszonyról, a rendező-iskolák sajátosságairól, a komplex színházi alkotóműhelyekről. Végeredményben a vita legfontosabb hozadéka az- volt, hogy a jövőben az illetékesek a rendezők helyével együtt a színészek helyét is keressék. Legalábbis a konferencia sok momentuma helyesen utalt erre, mert a továbblépés, a haladás szocialista színházkultúránkban nem a „ki a fontosabb?“ vitáktól lesz intenzívebb, hanem a közösen megalkotott színházi előadásoktól. DUSZA ISTVÁN 1981. XI. 29. ia ÚJ szú Be szélgetés Ljubimovval
