Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-22 / 46. szám
A dék repeszdarabja elszakított húrt a hegedűn. Csak egy ma- Jegorov zenésznek nem volt erezni sem lehetett sehol, mert Balti-tenger egyik szigetén, az in történt a dolog. Sőt nem is n, hanem egy talpalatnyi darab- dnyelven, ahol a szovjet tenge- szaverték a németek szüntelen endö történetébe, a legszebb, Db lapokra két félsziget neve n szigeti Bataané meg az öseli amerikai katonák bátorsága, igerészek vitézsége tette híres- minduntalan szél támadt, és t a tenger. Csakhogy Bataannál isonlított, és meleg volt, Cerelj, és szürkén csillogott, akár ólmon. szaki nyári éjjelek, de az alko- Dttak a víz felett, mint Cselen ;e bírtak kialudni, a homokdom- yves meg álmosan zúgott. De allatszott el a lövészárkokba. Dbanások, a bombák süvítése, sa meg a bombázógépek szív- ölése. slen ért néhány szovjet előadóikat és nőket. A férfiak nappal stak, és egymás után verték ak rohamait a tengerészekkel, aket kötöztek, és a harcosok ásták. Éjjel pedig, ha szünetelt senyeket és előadásokat ren- kis tisztásain. „Rendben van k. - Az éneket vagy a zenét sötétben is lehet hallani (még színészek halkan énekelnek, g hangfogóval játszanak, hogy illjanak el az ellenségig), de az i, hogyan módolták ki a színé- ásokat tartsanak éjjel, erdőben, kabb a sötétség, mint mezőn Mit láthattak abban a sötétségnegszokták, hogy sötétben ját- biek?! Hiszen a színészek Sha- Dsehovból és Friderich Wolf szor-ából mutattak be jelenete- ak. nég az a körülmény is ötleteket :nte volt fény, és ez megterem- gyományait.Mihelyt elkezdődött szók a színészekre irányították skeny sugarát. E fénysugarak la röppentek, mint apró tüzma- ;ról a másikra, aszerint, hogy lyÁ színész beszélt, agina, a fiatal színésznő arcán leggyakrabban, és sokáig időz- i, ha Jelagina hallgatott. Mosóén minden matróz megtalálta ss vonásokat, amelyeket rég, pjai óta szívének legmeghittebb Jegorovra soha egy néző sem irányította a zseblámpa sugarát. Ő mindig sötétben játszott, és az egyetlen fénypont, amelyet maga előtt látott, egy nagy csillag volt. A tenger szélén fénylett, mint egy ottfelejtett világítótorony. Nem tudták kioltani a nehézütegek, nem tudta elnyomni a robbanások sárga füstje. Ragyogott, mint figyelmeztetés a győzelemre, a világ állandóságára, a jövendő nyugalomra; talán éppen ezért szerették meg a tengerészek és a színészek úgy, hogy „jó barátnak“ nevezték el. A hegedű három húrja elszakadt, így hát Jegorov nem játszhatott többé. Ezt mindjárt a következő éjjeli hangversenykor megmondta láthatatlan hallgatóságának. Az erdő sötétjéből váratlanul azt felelte egy bizonytalan fiatal hang:- Paganini egy húron is játszott. Paganini! Hát mérheti magát Jegorov őhozzá, a nagy olaszhoz? Jegorov lassan vállához emelte a hegedűt. A nagy csillag nyugodtan izzott az öböl szélén. Fénye nem pislákolt, nem hunyorgott, mint máskor. Mintha elcsendesedve a psillag is arra készült volna, hogy hallgassa a zenészt. Jegorov rázendített. És meglepetésére az az egy húr is ugyanolyan erővel és kellemmel szólalt meg, mintha valamennyi zengett volna. Rögtön felvillantak a kis zseblámpák. Első sugaraik Jegorov arcába vágtak, úgyhogy behunyta szemét. Könnyű volt játszani, akárha Paganini szikár, fürge ujjai húzták volna a vonót a megtépázott hegedűn. És a háború rövid szünetében, a sűrű erdőben, ahol hangyaillat meg égésbűz érzett, mind erősebben zengett Csajkovszkij melódiája és úgy rémlett, hogy epesztő dallamától meghasad a szív, nem bírja tovább. És az utolsó húr valóban nem bírta tovább az erőteljes hangokat - elpattant. Zümmögött, akár a dongó, majd elhallgatott. A lámpák fénye Jegorov arcáról nyomban a hegedűre röppent. A hegedű hosszú időre elhallgatott. Kialudt a lámpák fénye is. A tengerész közönség csak fölsóhajtott. Az erdőben nem volt szabad tapsolni - meghallhatták volna a németek. Igaz történetet mondok el. Épp ezért hiába vár az olvasó valami ügyesen kitalált megoldást. Az nagyon egyszerű volt - Jegorov meghalt. Két nap múlva egy éjjeli összecsapáskor elesett. Amikor már nem volt min játszania, egy közönséges csapat közönséges harcosa lett. A durva, homokos földbe temették el, amikor szemerkélt az eső. A tenger ködbe borult. Ázott cinegék ültek a gallyakon. Már megszokták a golyók süvítését, és csak akkor csipogtak meglepetten, ha fa törzsébe csapódott a golyó, úgyhogy a fa egészen a csúcsáig megremegett és esőcseppek hulltak a levelekről. A tengerészek beletették Jegorov hegedűjét a tokjába, bevarrták flanelltakaróba, és átadták egy pilótának, aki Leningrádba készült. A repülő mindjárt jó magasra szállt, hogy megmeneküljön a német légvédelmi ágyúktól. Több tucat tűzgömb villant fel a repülőgép farka mögött. A földről úgy hatott, mintha a gép légbuborékot hagyna maga után - akár a Fial a vízben-, és azok rövid reccsenéssel szétpukkannának. A pilóta Leningrádban elvitte a hegedűt a zeneakadémia vezető karmesterének. A karmester két ujjal megfogta, úgy mérlegelte, aztán elmosolyodott - régi olasz hegedű volt, amely a sok-sok évi zengés-zúgástól elvesztette súlyát.- Szimfonikus zenekarunk legjobb hegedűsének adom át - mondta a repülősnek a zeneakadémia karmestere. A pilóta - egyszerű, lenszőke legény - bólintott, és elmosolyodott. Hol van most a hegedű, nem tudom. Azt mondják, Moszkvában. De bárhol van is, gyönyörű szimfóniákat játszik, amelyeket úgy ismerünk és szeretünk, mint Európa ősi égboltját, mint Shakespeare, Puskin vagy Heinrich Heine minden egyes szavát. Csajkovszkij és Hahma- nyinov, Sosztakovics és Saporin dallamait játssza. A szimfóniák hangjai olyan hatalmasak, hogy szelet támasztanak. Bizonyára észrevették már, hogy egy-egy ilyen szélroham megcsapja önöket a színpadról, meglebbenti a hallgatók haját, a szívüket pedig megdobogtatja: büszkék az emberi géniuszra. Zeng száz meg száz húr, oboák és trombiták zúgnak - eljött a győzelem! Mert okvetlenül győzniük kell azoknak az országoknak, ahol az emberek úgy mennek harcba, hogy lelkűkben hegedűk dalának utolsó hangjait viszik; ahol szerény zenészek ilyen egyszerűen halnak meg a jövőért, és ahol világrengető szimfóniák születnek. Eljön a győzelem! Elpusztítjuk a fasizmust és diktátorait, akik bitangok, vadállatok és rabszolgák csordájává akarják zülleszteni az emberiséget. (1944) Makai Imre fordítása Tizenhat évig csak a fiúnak élt. Látta őt felnőni, osztozott apró-cseprő örömeiben, gondjaiban, és szívesen tette volna ezt a jövőben is. Egyszer azonban, amikor a fiú kilencedik osztályos lett, megjelent valaki. Idegen volt, egy nagy városról beszélt, egy gyárról, melynek az ereiben állandóan kőolaj lüktet. Teljesen megbolondította vele a fiút. Szertefoszlott az álma a közeli iskoláról, mely ott tartotta volna maga mellett, s talán még később is. Tudta, hogy már nem tartóztathatja, s ha tette volna is, lehet, hogy hiába. Ültek a vonatban. Az asszony igyekezett figyelmen kívül hagyni a rohanó perceket, melyek a távoli várost egyre közelebb hozták. Nehéz terhét egyedül viselte, nem akarta a fiút elszomorítani. Keresztrejtvényt fejtettek, és versenyeztek, hogy kinek jut eszébe előbb egy- egy szó. Aztán tele lett valamennyi kocka és a fiú filmekről kezdett beszélni. Az asszonynak feltűnt, hogy csak kellemes, vidám filmekről. Együtt nevetett vele. Egy közbeeső várakozóhelyen megrendelte a legdrágább ételt. Alig evett belőle. Megérkeztek az idegen városba. Az internátusbán gondosan elrendezte a fiú dolgait. A nevelő barátságos volt, de nem túl szívélyes. Igénybe vette őt a felvételi zűrzavar. Sok szülő jött el a gyermekével. A legtöbb gyermekkel többen is voltak. Ő csak egyedül volt. A fiú visszakísérte az állomásra. Útközben nem szóltak egymáshoz. Hirtelen így szólt: Hallottad, hogy Hagedorn horgászás közben beleejtette szemüvegét a vízbe? Az állomás óráján csigalassúsággal másztak a mutatók.- ...és írj azonnal. t- Igen - mondta a fiú.- De aztán megtalálta Hagedorn a szemüvegét! A fiú a gyár felé pillantott, a kémény lángot lövellt az ég felé.- Ne menj túl közel a gépekhez!- Te jó ég, mennyi badarságot fecsegett össze. Némán ült, és hirtelen gyűlölni kezdte az állomást, s a vonatokat is. Minden állomást és minden vonatot, mert a búcsút jelentették. Amikor megszólalt, rekedt volt a Rangja:- Menj már, Bengel. A fiú egy pillanatra az asszony vállára tette a kezét. Oké, mondta, aztán elment. A kupéban végtelen fáradtnak érezte magát, mégsem tudott elaludni. Egyszer a vonat valahol megállt, és látta, hogy két ember fut egymás felé. Végigmérték egymást, először fürkészve, aztán megnyugodva, később már kacagtak is. Amikor újra találkoznak, talán még értékesebbek is egymásnak, gondolta. Csendesen elmosolyodott. Igen, a vonatok és az állomások a megérkezést is jelentik. Lendvay Tibor fordítása OLZSASZ SZULEJMENOV FÖLD, HAJOLJ MEG AZ EMBER ELŐTT (Részlet a poémából) Szeretlek,élet, tavaszodért, a félelemért, a dühért. Szeretlek, élet, a nagyért, kicsiért a szabad mozdulatért, fegyelmedért, kockázatodért. Szeretlek téged, élet, a Káspi-tó sós gyöngyeiért. Mi az ember - fehérje, s még lélek. A fehérje is rászed, néha a lélek is rászed. Akkor vagyunk igazán jók, ha kettesben maradunk, némán, a planétán. Szeretlek, élet, a búcsúzás hűség-öröméért, szeretlek, élet, Valja gyönge-meleg kezéért. Szeretlek, élet, a társak nyers-gyengéd seregében, kockáztatok érted minden katonánk nevében. A szerelmesek, tudod-e, Valja, örök időktől a csillagokba merülnek. Furcsák a csillagok, úgy tetszik, szinte repülnek. A pilóta-feleségek, Valja, azt, hogy „Mikor“ - sose kérdik. Pilóta sok van, Valja, az égen őket * tekintetek elkísérik. Mikor billen alattuk a sík, rájuk találnak a földi szemek. Sok úttal telve a májusi ég, csak Gagariné az meredek. így szökken fel váratlan a gránit kőszirt halmos sztyeppvidéken. A sas nem érheti el, egy tiszteletkört ír le az égen... Igen. t Hegyek, titeket kisimítani nem lehet, gyűrődéseitek kivasalhatatlanok. Szabálytalanok vagytok. A laposság - az a szabályos. Rátok, hegyek, hasonlatot se lelek. Korsóba töltve minden folyadék az edény formáját gyorsan kitölti. De a szó, mely a lélek-mélyben ég, formáját a léleknek megjelenti. Az ÉJben sötét, torzult képsorok. A Lóban üldöző ellenség vágtat. Mindig, mindig túlzengi a torok határát rémítő harmóniáknak. Világra jövünk, s már más a világ. Az csak lepel, mi vagyunk az alapja, libben, mint délibáb, És a SZÓt formájának elfogadja. Füst szikráz az utolsó kötet ég... Száll az elégett betűk könnyű hamva. De él a jel a sátorlapok, kőlapok felett: a gondolat ívként feszülő HANGja. Rab Zsuzsa fordításai ♦ l ' I f t i ' ' :--"h 7 - i ' f: 77 , 5 v, " ' ' r, K j . •• • ' KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ
