Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-01 / 43. szám

I

xsnként mindig elmehet- upp úrhoz ebédre. Rupp szbarátja volt a papám- sok szarvast lőtt nálunk, lek voltak a vele töltött gy bánt velem, mint egy d után még szivarral is Gyújts rá nyugodtan Gyerekkorában az apád it egy mozdony. - llyen- nálam boldogabb ember

tesége fölöttébb előkelő volt. Amikor beszélt, csücsörítette, mintha fü- hogy a kiejtése hibátlan legyen. Állandóan rám i rágjam a körmöm, meg igyázzak a kiejtésemre, /on szép lányuk, is, aki- sellemes kölniillata volt. íródott velem, mert még gy éves voltam. Folyton értékről meg egy híres idozott. Azt is elmesélte, nt a háborús iskolában, a katonatisztektől hallott, sa jártak hozzájuk. Ami- :ardjukkal csak úgy csö- gig a folyosón, arándoztam, milyen jó is-tiszt lehetnék. Talán s szeretne így azonban izeit, mint egy zöldfülű dig kinevetett, amikor apott szivart szívtam. Ez hített, hogy még az irán- ( szerelmem is alábbha- e. Arra gondoltam, hogy önnék vissza a háborúmásképpen nézne rám. jgy tennék, mintha észre Mindezek ellenére na- tem magam Rupp úrék- óan örültem minden va- nek, és minden'ezt kö- k.

lerte iskolánk igazgatóját neki, hogy vasárnapon- oktam ebédelni, és hogy tűnő vadász leszek, mint : igazgató nem nagyon mert Rupp úr egyszer - Az ördög tudja, hogy az iskolában, mert a ta- gszanak rád. Ajánlom, sszantsd őket. - Nem b a következő eset torkolóba menet, a lépcsö- ;ran találkoztam a ház- nyával. ő is iskolába járt. os volt, hosszú copfját k fogták össze, s a blúza ify domborodott. Raithel, a volt, nemegyszer emlí- lilyen jó alakja van, mi- raló kis fruska. ti mertem ót megszól ita- 'szer rászántam magam, •n neki. Elpirult., Később hogy reggelente mindig

íz előtt álldogált, és amíg úgy tett, mintha a köny- <atát nézegetné. Olyan Dsolygott, hogy oda kel- lennem. De amikor már :el voltam hozzá, a szíolyan hevesen kezdett verni, hogy csak egy köszönést bírtam kinyögni.

Raithel kinevetett. Azt mondta, hogy a világ legtermészetesebb dolga egy ilyen kislánnyal megismerkedni. Ö, ha akarná, hármat is leszólítana naponta, de nincs semmi értelme, mert a lányok mind buták.

Amikor egyedül voltam, sokat töprengtem ezen, és valóban könnyűnek látszott az egész. Elvégre én már ötödikes gimnazista voltam, ö meg csak egy egyszerű házmesterlány. Amikor azonban megpillantottam öt, a bátorságom nyomban elpárolgott. Aztán támadt egy remek ötletem. Elhatároztam, hogy megírok neki mindent levélben. Megírom neki, hogy szeretem, de félek, hogy ha szóban mondanám el, esetleg megsértődne és

otthagyna. Ezért, amikor legközelebb találkozunk, tartsa kezében a zsebkendőjét, és ha nem haragszik, emelje az ajkához.

A levél elkészült, bedugtam a kabátomba, majd reggel, ha találkozunk, átadom neki. De így még nehezebb volt. Az első nap meg sem próbálkoztam vele. Másnap ugyan már a kezembe volt, de amikor a lány feltűnt, a bátorságom elszállt. Raithel azt tanácsolta, hogy lépjek hozzá és kérdezzem meg, ö veszítette-e el. Beleegyeztem. Csakhogy a következő napon a barátnőjével volt, ezért ismét vissza kellett dugnom a levelet a kabátomba.

Az újabb halasztás''már nagyon elszomorított. Megfogadtam magamban, hogy legközelebbi találkozásunkkor legyűröm gyávaságomat, mindent elmondok neki, sót még a levelet is odaadom. Raithel szerint is így kell tennem, különben elveszítem a becsületemet. Úgy éreztem, most erőm is lesz hozzá.

Éppen Mária foglalkoztatott az órán is, amikor a tanár felszólított. Intett, hogy folytassam. Fogalmam sem volt, mit kell csinálnom. Zavaromban elvörösödtem. A tanárnak, aki sohasem rokonszenvezett velem, azonnal gyanús lett. Közelebb jött. Lázasan lapozni kezdtem. - A fene egye meg! Hol vagyunk? - kérdeztem a szomszédomtól. Az a szerencsétlen olyan halkan motyogott, hogy nem értettem belőle semmit. Közben a tanár mellettem állt. Ekkor hirtelen észrevettem, hogy a levél kiesett a kabátomból, és ott hevert a földön a tanár lába előtt. Szép rózsaszínű boríték volt, ráadásul még illatos porral is beszórtam. Rá akartam csúsztatni a lábam, de már későn volt. A tanár lehajolt érte és felvette

Végigmért és addig, amíg egy ollóval fel nem nyitotta a borítékot, nem vette le rólam a szemét. Alaposan megnézte, megszagolta, aztán lassan kiemelte belőle a levelet. Eközben egyre szúrósabb pillantásokat vetett felém, és nem titkolta örömét, hogy végre rajtakapott valamin. Aztán az egész osztály előtt olvasni kezdte: „Forrón szeretem, kisasszony! Már többször is megpróbáltam közeledni Önhöz, de nem volt bátorságom, mert azt gondoltam, hogy talán megsérteném ezzel“. Azt a részt, mely a zsebkendőről szólt, már éppen csak mormolta, nehogy a többiek is meghallják.

Aztán ingatni kezdte a fejét, és lassan ezt mondta: - Szerencsétlen flótás! Menj haza, majd később értesítünk a többiről. - Dühömben, hogy ilyen szamár voltam, falhoz akartam csapni a könyveimet. Aztán megnyugtattam magam, hogy semmit nem tehetnek velem, hiszen a levélben csak annyi volt, hogy szerelmes vagyok. Ebben nincs semmi rossz, s a tanároknak ehhez nincs semmi közük. Ezt azonban csak én gondoltam így.

Másnap reggel hívattak az igazgató elé. Egy nagy könyv feküdt előtte, amibe mindent feljegyzett, amit mondtam. Először azt akarta tudni, hogy kinek szól a levél. Senkinek, válaszoltam, csak tréfából írtam. Az igazgató szerint ez szemenszedett hazugság, és azt állította, hogy nemcsak rossz vagyok, hanem gyáva is.

Nagyon dühös lettem. A levélben nincsen semmi rendkívüli, mondtam, egy tisztességes lányhoz írtam. Az igazgató elnevette magát, elővillantak megsárgult fogai. Elárultam magam. Ezután már csak a nevét kérdezgette. Nekem már mindegy volt, de a lány nevét mégsem árulom el. - Ezt egyetlen becsületes férfi sem tenné a helyemben - jelentettem ki. Az igazgató végigmért, aztán összecsapta a könyvet.- Eltávolítunk az iskolából, mert a mi kertünkben te egy romlott virág vagy - mondta. - És a hazugság sem segít rajtad. Nagyon jól tudod, hogy kinek szól a levél. Mehetsz!

Visszamentem az osztályba. Délután konferencia volt. Később a pedellus elmondta, hogy mi történt. A tanárok közül az igazgató és a hittantanár azon a véleményen volt, hogy távol ít- sanak el az iskolából. Szerencsére a többiek mellém álltak, Így megúsztam nyolc óra zárkával. Ez a legkevésbé sém számított volna, ha nincsenek egyéb következményei is az ügynek.

Néhány nap múlva ugyanis levelet kaptam a mamától. Benne volt egy másik levél Rupp úrtól, melyben sajnálattal közli, hogy többé nem láthat vendégül. Az igazgató megmutatta neki azt a buta szerelmes levelet, amit a lányának szántam. Nem akarja felfújni a dolgot, de azt sem szeretné, ha kompromittálnám a lányát. A mamámnak csak annyi hozzáfűznivalója volt, hogy el sem tudja képzelni, mi lesz belőlem.

Magamon kívül voltam ilyen aláva- lóság láttán. Először sírtam dühömben, később az igazgatóhoz akartam rohanni, hogy vonja vissza állításait. Végül alaposan átgondoltam mindent, és elmentem Rupp úrhoz.

A szobalány kérdésemre azt mondta, hogy nincs otthon senki, ez azonban nem volt igaz, mert a szobából kihallatszott Rupp úr és felesége beszélgetése Másodszor is elmentem hozzá, és ekkor már Rupp úr fogadott. Elmeséltem neki mindent úgy, ahogy volt. Amikor mondanivalóm végére értem, felvonta a szemöldökét és ezt mondta:- Látom, hogy nagy csirkefogó vagy de ebben a dologban a feleségem szava dönt.

Ezután a kezembe nyomott egy szivart és hazaküldött. Nem hitt el egy árva szót sem, s nem is hívott magukhoz soha többé. Azt ugyanis, hogy egy igazgató hazudjon, nem tartotta valószínűnek. A köztudat szerint mindig a diák hazudik.

Megfogadtam magamban, hogy ha eljutok egyszer az egyetemre, megbosszulom őket ezért a gazságért.

A rossz hangulatom sokáig nyomasztott. Később találkoztam az utcán Rupp kisasszonnyal, amint a barátnőivel sétált. Lökdösni kezdték egymást a könyökükkel, amikor megláttak, és nagyokat nevettek. Dülöngéltek a nevetéstől, és még sokáig visszaforogtak utánam.

Buta libák! Ha majd az egyetemen leszek, jöhetnek utánam, hogy táncoljak velük. Egyszerűen elnézek a fejük felett.

Nekem ók egyáltalán nem számítanak LENDVAY TIBOR (ordítása *

* Ludwig Thoma (1867-1921) - Elbeszéléseiben nyíltan bírálja kora Németországának klerikalizmusát és a kisvárosok nyárspolgári beállítottságát. Szatirikus hangvételű elbeszélései, vígjátékai még napjainkban is frissek, élvezhetőek.

'Ludwig Thoma

tM .

JZettum

x Gregor

zetlapok

WALT WHITMANN

rágjátok a fűszálat, nem tudjátok,

, mit éreztek, már nem fű,

»lakik benne,

; hiábavaló kísérlet, uk az igazi költészetet.

SZITÁSI FERENC fordítása

Gyurák Éva: Faluvég (Tusrajz)

Örkény István

Gács Szilveszter, az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség negyvennégy éves erdőkerülője, már fásulófélben, mert pont a félúton a pályakezdés lendülete és a nyugdíjba menés révbe érése között, kezdte elunni szép hivatását, megcsömörlött még az erdőtől is, melynek minden fáját ismerte, s egyre növekvő békétlenséggel rótta a magataposta csapásokat. Nosztalgiája nem öltött alakot, csak betöltötte a kerülő hosszú és magányos barangolásait a legkülönbözőbb emlékekkel, tűnődésekkel, jövőbe merengésekkel. Eleinte némán rágódott rajtuk, idővel azonban szokása lett kimondani, ami eszébe jutott, mert saját hangjának hallása is jobb volt, mint a süketnéma erdőbéke.

Ha valaki nagy magányosságában fennhangon beszél, az még nem bolond, még csak nem is hóbortos, kiváltképp, ha, mint Gács Szilveszter, egyszerűen csak kimondja, ami egészséges elméjében felöltik a múltak messzeségéből.

Egyszer például megállt egy cserfánál, és elnézte azt a halványsárga lepkét, mely szakasztott mása volt a körös-körül sárguló leveleknek.- Mikor láttam én ezt először?- kérdezte az erdőkerülő.

A két lepkeszárnynak nemcsak a színe, hanem a formája és a csipkézettsége is pontosan megegyezett a cser levélzetével. Hat- vagy hétéves korában látott ilyen élőlényt először.- Nézd csak - mutatta az apja, aki szintén Szilveszter volt és szintén kerülő -, milyen parádéja ez a mimikrinekI Pterochosa coloratának hívják, s valójában sáska, mely azonban, hogy életét megvédje, cserfalevélnek öltözött.- És akkor az édesapu micsoda?- kérdezte ő, hat- vagy hétéves korában.- Én ember vagyok, aki erdőkerülő képében élek - mosolygott az apja.- és te is, fiam, ha Isten megsegít, mire felnősz, erdőkerülő leszel.- Amiben igaza is lett az én okos apámnak - tudatta a fákkal Gács, miközben továbbment az untig járt csapáson. - Szegény aztán nagy kínok közt halt meg a miskolci kórházban. .. Vagyis - tette hozzá -, ó most már se nem ember, se nem kerülő.

Megállt, elgondolkozott, mert valami új dolog jutott az eszébe.- Ki tudja, hogy van ez? - kérdezte aztán. - Ha egy sárguló levél a valóságban sáska, egy kerülő pedig igazában ember, akkor talán más is más, mint aminek látszik, hiszen minden, ami él, védekezik... Mi lehet ez a kő?- és fölvett és elhajított egy követ - mi ez a rönk, mi ez a harangvirág, mi az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség? És mi lehet igazándiból az egész világ?

Megint megállt, mert erre nem tudott válaszolni. Letépett egy sárguló levelet, és átnézve rajta, megvizsgálta a főérből kilépő és részarányosán továbbágazó erecskék mindennél finomabb hálózatát, s azt kérdezte, elég hangosan, majdhogynem dühösen:- Mi az hát, ami igazi?

Sarkon fordult, s visszament a csapáson egészen addig a cserfáig, amin a levélutánzó sáskát fölfedezte az imént. Ott ült a helyén. A kerülő nézte, s ahogy nézte, egyszer csak megijedt. Amit az édesapja annak idején Pterochosa coloratának nevezett, hirtelen megbillent, aztán lefordult az ágról, és lassan, pont, mint egy falevél, levitorlázott a bokáig érő, hullott lomb közé.

•9<