Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-25 / 42. szám
JANCSÓ, GYURKÓ ÉS FAÜSTUS DOKTOR ...heves vitákat kavar (Markovics Ferenc felvétele) Aligha akad még egy rendezői egyéniség a magyar filmművészetben, aki olyan heves vitákat kavar alkotásaival, mint Jancsó Miklós. Vitatkoznak róla lelkes hívei, akik nem csak történelem- szemléletével, hanem kifejező- eszközeivel is egyet értenek, és vitába szállnak azok is, akik egyetlen filmjét sem látták, s csak annyit tudnak róla, hogy széplányok és szépfiúk, lovak és pávák, gyertyák és ködfüggönyök egyaránt fontos szerepet játszanak nála. Bemutatásra váró új filmjével, A zsarnok szívével bizonyára újabb híveket és újabb ellenfeleket szerez magának, hiszen kelléktárát ebben is teljes pompájában sorakoztatja fel. És ez jellemzi készülő tévésorozatát is, amelyben csaknem száz színész (köztük Balázsovits Lajos, Kozák András, Bács Ferenc, Hernádi Judit, Szirtes Ági, Halász Judit) kapott szerepet, a nyolcszor egyórás televíziós sorozat főhőse Faustus doktor, aki nemcsak mesél, hanem informál és kommentál is, ennek ellenére mégsem fog megjelenni. Gyurkó László (a Szerelmem, Elektra forgatókönyve is az ő színmüve alapján készült) regénye, a Faustus doktor boldogságos pokoljárása két évvel ezelőtt jelent meg először könyvalakban és szinte órák alatt hiánycikk lett. Hogy miért éppen erre az alkotásra esett Jancsó választása, arra majd a kész filmsorozat adhat választ. (sz) A filmezés kezdeti időszakában is már nyilvánvaló volt, hogy a „hetedik művészet" nagymértékben függ a technikától. Először a mozgás élethű visszaadása volt a gond, később az emberi beszéd hanghűsége, majd a színek visszaadásának problémái következtek. Napjainkban a különféle fény-, hang- és képeffektusok művészi hatáseszközként való használata vált ki különféle vitákat, készteti a szakembereket egyre tökéletesebb megoldások kidolgozására. A műszaki újítások fontosságát elsőként az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia ismerte el azzal, hogy évtizedekkel ezelőtt megalapította a művészi teljesítményeket honoráló oly népszerű Oscar-díjak mintájára a ,.technikai Oscart“, amelyet különleges kép-, hang- és fényefektu- sokért ítélnek oda. A mintegy harminc centi- méteres aranyozott bonzszobrocska az utóbbi években tudományos-fantasztikus filmek alkotóinak vitrinjébe vándorolt (a Csillagok háborúja, A birodalom visszaüt elkészítéséért), s bár a közhittel ellentétben nem jár vele pénzjutalom, az óriási reklám, amit jelent és az erkölcsi dicsőség bőven kárpótolja a filmkészítőket. Kétségkívül a technikai Oscarok nagymértékben hozzájárulták az olyan szinesfilmkészítési eljárások kidolgozásához, mint a Technicolor és olyan filmnyersanyagok kikísérletezéséhez, amelyek vetítésénél rendkívül hűen, plasztikusan jelennek meg a színek a mozivásznon. Míg a mozifilm esetében a vetített kép csupán a celluloid szalagon felvett képek színtartalmától függ, addig a tévékép sok egyéb összetevő függvénye. Ezek között döntő szerepe van a készülék színvisszaadó képességének és helyes működésének. Ezért az adás előtt a beállítóábra (monoszkóp) segítségével a készüléket be kell szabályozni, ellenkező esetben színtorzulások rontják a műsor hatását, színdramaturgiájának érvényesülését. Nem ritka az sem, ha a néző azon bosszankodik, hogy a szereplő átmenve egyik helyiségből a másikba, kimenve a szabadba teljesen „elszíneződik“, különösen az arcszíne változik meg. Másik bosszantó jelenség, ha a színész fel-alá járkálva az ablak elé kerül, és a külső világítás hatására elszíneződik az arca, illetve (fekete-fehér készüléken) elsötétül, majd újra kivilágosodik. További problémát jelent, ha egy tévéfilmet „kevert“ technológiával készítenek: egyes felvételeket kénszalagon, másokat filmen rögzítenek, majd az egészet átmásolják a képmagnó szalagjára. A tévélánc és a filmanyag szín- és kontrasztfelbontó képessége rendkívül különböző, ami a két felvétel közötti nagy színárnyalat és kontrasztkülönbségben nyilvánul meg. Ezért a jó képminőség biztosítása érdekében a tévék a színes adás bevezetése után képmérnököket kezdtek alkalmazni (egyes társaságok kezdettől fogva foglalkoztattak képmérnököt, később a színes technika bonyolultsága általánosan elfogadottá tette ezt a funkciót). Egyes tévéjátékokban a „színes technika“ felirat alatt közük a nevét, mások a „képtechnika" alatt, a két megnevezés valójában egy munkakört takar (csakúgy mint az operatőr és a kameraman). Érdekes módon kezdetben a képmérnök inkább a békebíró szerepét játszotta a műszaki személyzet és a rendező között, semmint alkotó tevékenységet folytatott. Az alapállás mindig azonos volt: látott a rendező (operatőr, vágó) egy külföldi műsorban valamilyen érdekes trükköt, képeffektust és ő is szeretett volna valami hasonlót elkészíteni. Mire a műszaki stábvezetö magyarázni kezdte, hogy ez miért nem lehetséges. Az új munkatárs, a képmérnök feladata épp az volt, hogy megállapítsa, mit lehet ez esetben tenni. Esetleg milyen egyenértékű vagy hasonló megoldást lehet alkalmazni. Tehát tevékenységét úgy lehet jellemezni, hogy a műszaki megoldások drámai hatáseszközként való alkalmazhatóságáról tájékoztatta a rendezőt és segített neki a kivitelezésben. Ezenkívül olyan műszaki mesterfogásokat is át kellett ültetnie a gyakorlatba, amelyek kiküszöbölik a külső és belső felvételek közötti színkülönbséget, a „kevert" technológiák közötti eltérésekét stb. Tevékenysége közben sok érdekes jelenségre lett figyelmes, amely a filmvásznon nem nyilvánul meg, tekintettel annak a felületére és arra, hogy a környezetet vetítés közben nem érzékeljük. Tévézés közben azonban szinte soha nincs teljes sötét a szobában (megjegyzendő: ez nem is ajánlatos. Jó ha a készülék mögötti falfelületet megvilágítja egy 20-25 wattos égő), a néző a képernyő aránylag kicsi felületére összpontosítja a figyelmét. Ilyen körülmények között az alkotók meglepődve tapasztalták, hogy a vörös háttér előtt a szereplők arca zöldes árnyalatot kapott. Mikor kiderült, hogy a színész megfelelő egészségnek örvend, az elektronikus lánc hibájára kezdtek gyanakodni, csak később derült fény a „turpisságra": a szem igyekszik különböző színűnek látni az egymáshoz közel álló színárnyalatokat, ezért a színész arcszínét negatív irányba tolta el (a rózsaszín kontrasztszíne a világoszöld). Az ilyen és hasonló kellemetlen jelenségek elkerülése lett a képmérnök egyik kétségkívül izgalmas, fantáziadús feladata. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a forgalomban levő tévékészülékek döntő többsége ma még fekete-fehér képet közvetít. A feketén és a fehéren kívül valamennyi színnek van olyan árnyalata, amelyik a szürkeskálán azonos értékű, vagyis minden színből kiválasztható olyan árnyalat, amelyik egyforma a fekete-fehér készüléken. Ilyenformán lehetséges, hogy egy szereplő minden ruhadarabja más-más színű, a fekete-fehér készüléken ez egyetlen színnek látszik. A képmérnöknek kell ügyelnie arra is, hogy a különböző színű háttér és a szereplők ruhái a szürke különböző árnyalataiban jelenjenek meg a képernyőn csakúgy, mint a színes háttér előtt a más színű feliratok, hogy ezek a fekete fehér képernyőn is olvashatók legyenek. A jóminőségű színes kép biztosítása a legfőbb feladat, de a képmérnök igazán a trükk keverő mellett érzi elemében magát. Minden képmérnök álma, hogy olyan képeffektust sikerüljön előállítania, ami még senkinek se jutott az eszébe. Ehhez azonban nem elég az egész televíziós lánc aprólékos ismerete, a trükkök dramaturgiai hatáseszközként való alkalmazásában való jártasság - jókora adag alkotó fantázia is szükségeltetik. A lemezjátszó korongján táncoló vagy a gramafon tölcséréből kikandikáló énekes ma már elcsépelt megoldásnak számít, első alkalmazásának idején bizony szenzációként hatott. Ma az egyre szaporodó digitális trükkök korszakában beláthatatlan távlatok nyílnak meg a különféle trükkök alkalmazása előtt, csak a képmérnökön és a rendezőn múlik, hogy ezekből mit alkalmaznak helyesen, melyik sül el visszájára. Bár ma még a néző néha felsóhajt, néha bosszankodik két jelenet közti színeltérést látva, de ezek csak gyermekbetegségek, amelyekből a tévé hamarosan ki fog nőni. A jövő a különleges képi megoldásoké, ami széles terepet biztosít a képmérnök számára is, aki egyre inkább műszaki dolgozóból az alkotó tevékenység aktív részesévé válik. OZOGÁNY ERNŐ Jelenet a Hóemberek című szlovák televíziós filmből, mely a gyermek- és ifjúsági tévéműsorok VI. nemzetközi szemléjén, a Prix Danube-ön födíjat nyert a zenés és szórakoztató műsorok kategóriájában (Archív-felvétel) „A hetvenes évek elején lett egyre általánosabb, hogy a vendéglátóipar szakemberei egyre tudatosabban, a társadalomtudományok eredményeit messzemenően figyelembevéve kezdték szervezni a vendéglátást“ - idézhetném egy képzeletbeli jelentésből, melyet egy képzeletbeli kutatóintézet készít, hogy feltárja a címben rögzített képzeletbeli kapcsolatot a vendéglátás és a televízió között. Idézhetném, ha lenne ilyen, de mindeddig nem fedezték fel a témát a tömegkommunikációt kutató szakemberek. Ennék oka csupán egy lehet: munkahelyükön vagy otthon nézik a televízió műsorát. Egyedül, senkitől sem zavartatva, s közben üdítőt és feketét kortyolva, amelyet a kutatóintézet titkárnője (más esetben feleségük) szolgál fel, így nem kell a vendéglátóipar szolgáltatásait igénybe venniük, következésképpen sajnos egy fontos tapasztalattal is szegényebbek maradnak. Mégpedig: alig üzemel már vendéglátóipari egység, ahol ne állna a sarokban egy televízió. Általában fekete-fehér, de igényesebb helyeken már színest is nézhet a kedves vendég. Az ötlet, mivel vendéglátásról van szó, csakis a nálunk oly előkelőén kezelt vendég érdekében születik meg. Azt csakis rossz szándékú újságírók tételezhetik fel, hogy kereskedelmi érdekből, jövedelemgyarapítás céljából. Itt csakis két dolgot követhetnek: alkoholellenes propaganda a televízió segítségével, és népművelés, hogy a tisztelt vendég a Shakespeare-drámák háromórás filmváltozatán elandalodva elfelejtse az ivás keserűségét, s bánatát a nagy klasszikus szavainak VENDÉGLÁTÁS ÉS TELEVÍZIÓ árjába folytsa. Tehát a vendéglátóipar megtette az első lépést az alkoholizmus elleni harc (zsák) utcáján. Vagy mégsem? Valamikor a televíziózás hatásának tulajdonították a kocsmárosok (bocsánat: vendéglátóipari szakemberek), hogy a válogatott focimeccsek, a világbajnokságok vagy kupaszerdák, de még az Angyal kalandjainak idején is kiürült a falu egyetlen bicskanyitogatója. Ilyenkor a legmegátalkodottabb szesztestvér is hazafelé vette az útját, vagy ha már televízióra nem jutott pénze, mert elitta, akkor egy üveggel a hóna alatt meglepte a szomszédját. így egy-egy futballszezon alatt észrevehetően zuhant a vendéglátóipar jövedelme. Valaki tehát gondolkodni kezdett. Lám, milyen kevés kellett ahhoz, hogy valaki kutatni kezdje a tömegkomunikációt és felfedezze a vendéglátás és a televízió között megteremthető kapcsolatot. így került minden valamirevaló és jövedelmével is törődő vendéglátóipari egységbe televízió. Ma már nem igyekszik haza a legcsaládszeretőbb vendég sem, hogy megnézze a brazilokat, hiszen nyitástól zárásig van tévéműsor. Sót a televízió figyelembe is veszi a reggel kilencig tartó szesztilalmat is. Csak utána kezdi délelőtti műsorát. Most már nem marad más hátra, mint kutatni az alkohol és a televízió kölcsönhatásait. Csupán egy a bökkenő: sok kocsmában, titkárnő és feleség helyett, mogorva csaposok lökik a vendég elé napi búfelejtó adagjukat. DUSZA ISTVÁN 1981. X. 25. ÚJ SZÓ
