Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-18 / 41. szám
Történetek B/ertolt/ B/recht/ úrról ELIDEGENÍTŐ HATÁSOK öreg barátja megkérdezte B. urat, miért tűr meg maga körül annyi tökfilkót. B. úr kitérően válaszolt - hogy mindenki jó valamire, csupán az a fontos, hogy rájöjjünk, mire. Aztán hozzátette: „Volt egy ismerősöm, Kari Korsch filozófus, aki vízesést építetett a dolgozó- szobájába. A víz súgása elnyomta az utca ártó zaját. Ezt a jótevő zúgást biztosítják számomra a tökfilkók.“ A ROSSZ KÖLTÉSZET ÉRTÉKE B. úr olykor sajnálkozott, hogy nincs jó gyűjteménye a rossz költészetből, elsősorban a kortársak alkotásaiból. Amikor megkérdezték tőle, miért volna az ilyesmi jó neki, így felelt: „öregkorom vigasztalására. Olvashatná az ember, bólogatna, s így szólna: A te korodban ez is irodalomnak számított.“ FAIR PLAY Idővel felkérték B. urat, hogy tartson előadást. Azonkívül, hogy vezesse a drámai részleget. Mi több, elvállalta egy kisebb ügyosztály vezetését. Sőt, hallatták hangjukat a „drámai színház“ pártfogói és szónokot is kértek. B. úr beleegyezett, s így szólt: „Maguk tudják, hogy az ökölvívás nagy barátja vagyok. De a Madison Square Gardenben csak azonos súlycsoportba tartozó ellenfeleket láttam küzdeni. Ajánlom, hogy az ellenfél két szónokot állítson ringbe“. A Szovjetunió mintegy 600 színháza évente 280 ezer előadást tart 45 nyelven, nézőközönségük - 120 millió ember - az ország lakosságának majdnem a fele. De még ezek a lenyűgöző számadatok sem árulnak el mindent, mivel létezik a színháznak egy olyan formája, amely nem szerepel a statisztikákban. Ezek az úgynevezett stúdiók, azaz szerzők és színészek kisebb csoportjai, akiknek nincs állandó színpadjuk, de az eszmék és a nézetek azonossága összeköti ókét. A stúdiós gyakorlat régóta fennáll a szovjet színművészeiben, Sztanyiszlavszkijnak, a színpad zseniális megreformálójának a nevéhez fűződik. Az ő teremtménye, a Művész Színház körül annak idején öt stúdió alakult ki. Ezekből nőtt ki Moszkva egyik legjobb társulata, a Vahtangov Színház. Negyedszázada működik egy másik népszerű moszkvai együttes, a Szovremennyik, amely szintén stúdióból vált színházzá. Az utóbbi öt év alatt a Szovjetunióban mintegy 30 új társulat jelent meg: a tehetséges fiatalok lelkesedése stúdiókat hoz létre, majd pedig az állam anyagi támogatásával hivatásos színházak alakulnak. Nemrég megjelentek a fiatal drámaírók stúdiói. Az új jelenség kezdeményezője Alekszej Arbuzov volt, akinek darabjait az egész világ színpadain játsszák. A híres mester elég sokáig olvasgatta a kezdő írók kéziratait, és egy szép estén maga köré gyűjtött vagy húszat közülük. Ma már csupán a fővárosi íróklubban is öt hasonló műhely működik. Ezeket társadalmi munkában vezetik a hía közös hangot az új nemzedékkel nem fenyegeti az „elavulttá“ válás veszélye. Mellesleg: a Kegyetlen játékok című darabot, amely a huszonévesekről szól, az „önző“ Arbuzov fiatal stúdióbeli társainak szentelte, akik saját bevallása szerint, rengeteget segítettek neki a munkában. A színházi szaktekintélyek száA színház ifjúkora rés moszkvai drámaírók: Mihail Satrov, Vagyim Korosztiljov, Julij Edlisz és mások. Vajon miért vesztegetik anyagi ellenszolgáltatás nélkül a fiatalokra drága idejüket ezek a mesterek? Valójában nem jótékony célú felbuzdulásból, hanem „önző“ megfontolásból, amint egyszer Arbuzov ezt bevallotta. Először is: érdekes dolog azt megtudni, mi foglalkoztatja ezeket a fiatalokat, milyen „veszélyt“ rejtegetnek „konkurrencia szempontjából“. Másodszor: hasznos dolog a friss, rendhagyó módon gondolkodó elmékkel való érintkezés. Azt a mestert, aki megtalálta jából egyre gyakrabban lehet hallani a szovjet drámaírás „új hullámáról“. Ide éppen azokat a fiatal irodalmárokat sorolják, akik a stúdiókban egyesülnek. A fiatalok drámái felzárkóztak a szépprózás- hoz, megelőzték még a költészetet is, amely hosszú időn keresztül lekötötte a szovjet fiatalok jelentős részének érdeklődését. Az „új hullám" képviselői az életet a maga hétköznapi folyamatában ábrázolják, sajátos módon valósítva meg a csehovi elvet: „Az emberek csak ebédelnek, egyszerűen ebédelnek, és ezalatt szétesik az életük". Az „új hullám" darabjai nemritkán a nyelvezet révén tudnak kapcsolatot teremteni a fiatal nézővel. Annyira hiteles a nyelv- használatuk, hogy az már-már hétköznapi beszélgetéseket rögzít a magnetofonfelvételre emlékeztet. A fiatal drámairodalom olyan erkölcsi problémákat és élethelyzeteket tár fel, amelyekben megnyilvánul az ember lényege. Abból a célból, hogy mindezt a közönségen is kipróbálják, a fiatal írók fiatal rendezőket és fiatal színészeket kértek fel, hogy vigyék színre műveiket. Mintegy két évvel ezelőtt az „új hullám“ képviselőinek nevei megjelentek a plakátokon is. Egyik vezető egyéniségük a leningrádi Álla Szokolova. Álla alig múlt el harmincéves, és amellett nemcsak drámaíró, hanem tehetséges színésznő is. Régóta ír színdarabokat, néhányat közülük igen széles körben játszanak. (Farjatyin fantazmagóriái, Eldorádó). Eseményszámba mennek Ljudmila Petrusevszkaja, Viktor Szlavkin, Alekszej Kazancev, Alekszandr Remez és mások műveinek bemutatói. — Elvileg bármelyik stúdió „hivatásossá“ válhat. És, ha a drámaíró, a rendező és a színészek erőfeszítései egy pontban találkoznak, akkor ez elött-utóbb végbe is megy. BORISZ BERMAN Megpróbálok következetes lenni Látogatóban Lukács Sándornál A baj ott kezdődött, amikor moszkvai vendégek érkeztek Platonovhoz, akik magatartásukkal teljesen felforgatták a nyomasztó unalomra hangolódott falusi intelligencia életét. Elsőként Vojnicevék állítottak be: Szofja a feleség még az egyetemről ismerte Platonovot. Egykori bizalmas kapcsolatuk váratlan föllángolása kölcsönös megváltást és mindkettőjüknek új életformát Ígért, csakhogy Platonov lelkében gyorsan elcsendesült a vihar. Boldogságot kínált, de csak megrontást nyújthatott. És mert Szofja becsapottnak érezte magát, pisztolyt fogott és lőtt. Ezzel ér véget a húszéves Csehov abszurd komédiája. Vojnicev, a sorsa és vágyai között őrlődő férj: Lukács Sándor.- A színész akkor színész, ha titka van - mondja. - És azért dolgozik, hogy a titkát elárulja. Érzelmeivel, hangulataival, szerelmével, gyűlöletével.- Beszéljünk most Szofja és Vojnicev kapcsolatáról. ön szerint hol rontották el?- Nem bennük kell keresni a hibát, hanem az akkori társadalmi rendszerben, a vidéki viszonyokban, az értelmiség egymástól való elszigeteltségében, amely kénytelen-kelletlen egymáshoz nem való, megalkuvó embereket is összehozott.- Megalkuvás... Álljunk csak meg egy percre.- Jó. Én nem hiszek azokban az emberekben, akik azt hangoztatják, hogy sosem vállaltak kompromisszumot. Kétségtelen, hogy az erre való hajlam lehet erősebb is, gyöngébb is. Én, több-kevesebb sikerrel igyekszem úgy élni, hogy az élet lényegesebb dolgaiban megpróbálok következetes lenni.- Vojnicev sokáig nem ismerte a pofonokat.- Először a Platonowal való kapcsolatán döbbentem meg. Vojnicev szinte szerelemmel szereti az erkölcsi normákat nem tisztelő néptanítót, csüng rajta és tőle várja, hogy Szofja az övé maradhasson. De hát furcsa az élet... Sokszor a megcsalt férj tudja meg utolsóként az igazságot.- Ezek szerint egy-két helyen változtatott volna a szerepen.- Erre nem gondoltam, mert Csehov kézen fogott. Olyan hitelesen állította elém a figurát, esendőnek, emberinek ábrázolva, hogy ezzel tulajdonképpen a bőrébe bújtatott. S amikor az ember a nulláról indul, mindenre jobban felfigyel. Vojnicev nem ostoba ember, bár alkotó egyéniségnek se nevezhető. Platonov legeszményibb barátja volt, s annak halálával erkölcsi és szellemi romlásba hullott, a végén mégis úgy megy haza Szofjával, mintha mi sem történt volna.- Számomra az előadás legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor térden állva könyörgött Szofjának, hogy ne hagyja el. Még a csendnek is súlya volt. Megállt a levegő. Érezte?- Hogyan éreztem volna, mikor ez a szerep csúcsjelenete, s én ilyenkor szinte önkívületi állapotba kerülök. Ekkor szakad fel először Vojnicevben az őszinteség: agresszív és erős tud lenni, de ez az érzés is a beletörődéshez vezeti. Abba is képes lett volna belemenni, hogy Szofja Platonov szeretője legyen, csak a házasságuk fennmaradjon.- Majdnem három órán át a színpadon volt, mégsem látom kimerültnek. Vagy csak nem akarja elereszteni magát?- Engem a koncentrált játék nem fáraszt ki, esptleg csak az idegállapotomat teszi labilissá. Szerintem a színész az élettel játszik és nem a színpadon. Mert a színházban vagy a felve- vögép előtt őszinte lehet, hiszen tudja, ott nem érheti sem csalódás, sem meglepetés. SZABÓ G. LÁSZLÓ okaképpen színészekről, pontosabban színművészekről lesz az alábbiakban szó, akiknek semmi közük a csak külső hatásokra törekvő, múvészietlen eszközökkel élő ripacsokhoz. Sokra becsülöm őket, nemegyszer elámulok, hogy minden színpadi fogást kerülve testileg és lelkileg mennyire beleélik magukat egy merőben más lélek világába, az átváltozásnak eszményi példáját statuálva. xxx Darvas Ivánt apró gyerekkora óta ismerem, amikor méc, Szilárd volt a keresztneve. Édesapja, Darvas János a Prágai Magyar Hírlap szerkesztője, a szlovák költészet else magyar fordítója, jó költő is volt. Krisztusnak becéztük, nem véletlenül, mert Guido Reni istenemberéhez hasonlítható arcában és egész szerény megjelenésében voh valami lefegyverező lágyság és szelídség. Amikor Szilére- elsőszülött fia - színész lett a szatíraíró és humorista Darvas Szilárd miatt felvette az Iván nevet. Ez az oroszos kersztnév illet lényéhez: az anyja orosz volt és ö maga is kitűnően beszélt oroszul. Az ötvenes években, mielőtt a Vígszínház vezető színésze lett, a József Attila Színházban játszott, és egy délután előadáson láttam ót Anouilh Beckettjében. Ő alakította a londoni székesegyházban felkoncolt hitvallót és Koncz Gábor a királyt. Ékes beszédük felejthetetlen koncert volt. Elevenen él emlékezetemben számtalan szerepe közű Thurzó Gábor Az ördög ügyvédje című darabjának kilenc- venesztendős püspökje vagy Gogol monodrámájának- Egy őrült naplója - Popriscsinje, az a közel háromórás színészi remeklés. De Páskándy Vendégség című drámájának Sodróját sem hagyhatom ki a sorból. Volt ebben egy térdrehullása a Dávid püspököt játszó Básti Lajos előtt, amely akkor alaktermö tehetségének csúcsát jelentette. xxx Szirtes Ádám az ötvenes évek elején járt nálunk egy színészküldöttség tagjaként a tüneményes szépségű Tolnai Klárival. A tragikus körülmények között fiatalon elhunyt Soós Imre mellett Szirtes volt az ötvenes években népi Komédiások sorból jelentkezett színészek legtehetségesebbje, s kezdetben filmjeiben tudott teljesebb és élőbb embert formálni, mint színpadon. Színpadon, filmen azóta sokszor láttam, de csak egyszer sodródtunk össze néhány esztendővel ezelőtt a Nemzeti Múzeum előtt, egy körúti villamosban. Sokáig nézett és én rámosolyogtam.- ön ugyebár, Egri elvtárs?- Az vagyok. Én azonnal magára ismertem.- Az adósa vagyok. Bocsássa meg, hogy csak most adhatom vissza a kölcsönpénzt. Hirtelen három százast nyomott a kezembe.- Várjon, ennyi nem jár nekem - kiáltottam rá, de ő hirtelen leugrott és a járdáról intett búcsút. Azóta én vagyok az adósa és nem tudom, találkozom-e vele valaha az életben, hogy visszaadhassan a két százast. xxx Ruttkay Éva művészetét számtalanszor megcsodálhattam. A Magyar Nyomdász Szakszervezet budai üdülőházában ismertem meg személyesen. Az üdülőben két hétig Sz. Nyíró Józseffel, a Gondolat mai irodalmi főszerkesztőjével a kiadásukban megjelenő Megmondom mindenkinek című regényemet lektoráltuk együtt. Ebédidőben a közelben lakó Éva, Latinovits Zoltánnal átjárt az üdülőbe. A gyakori találkozásból ismeretség keletkezett. Esztendőkkel ezelőtt a Csehszlovák Kultúra irodalmi estet rendezett 75. születésnapom alkalmából. Pándy Lajos, akit Gábor Miklós mellett a legszebb hangú színésznek tartok (sokan igazságtalanul kifogásolják „ felvidékiesnek“ mondott kiejtését) volt az est konferálója. Bemutatott, aztán a szereplőknek adta át a szót, Juhász Jácintnak, Benkő Gyulának és akit elsőként kellene felemlítenem, Ruttkay Évának. A Krisztina című novellámat olvasta fel Benkő társaságában. A hősnő sorait ő olvasta fel, az íróét Benkő. Az est után, amikor a termet zsúfolásig megtöltő hallgatók eltávoztak, bor és szendvics mellett még egy felejthetetlen órát töltöttünk a társalgóban. A mellettem ülő Palotai Boris egyszerre csak a tőle megszokott szarkctzmusával rátámadt Ruttkay Évára:- Láttuk, hogy bőgsz. Sírt a hangod, potyogtak a köny- nyeid. Miért takartad el az arcodat?- Délután összevesztem Zolival és még nem békültünk ki - felelte. - Olyan jól esett, hogy kisírhattam magam. Bevallom: ez a sírása élőbb az emlékezetemben, mint számtalan ragyogó szerepeinek bármelyike. EGRI VIKTOR 1981. X. 18. (Sipos Géza felvétele)
