Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-10-18 / 41. szám
1 Iliász Lefuszisz 6 Tűzpiros szemű szederfa, levele vértől lucskos. Megül a csönd, akár a dérharmat, alatta. Szúnyogok a mennyezeten, légyzümmögés. Gőzölög a síkság, mesz- sze nagyon messze. Fullasztó párába burkolózik. Belereszket az alkony selyme. Egész éjjel csaholtak most is a kutyák.- Uram, ha meg nem sértem, kicsoda maga? Estére tán idedugja az orrát a rókakö- lyök. Felhevülten zihál az aranyszöke rét. Vakító fehérbe öltözött világ, finom szemcséjű porfelhő takarja. Haragos szemű hollók, lomha kolompok a rekkenő hőségben.- Uram, üljön le, teljesen átnedvesedett az inge.- Jól van, kedves barátom. A bolond egyre csak rikoltoz: - Meri, Meri...- De a kanca sehol. Szikrázó kő a rekkenő hőségben, finom szemcséjű füstfelhő takarja. Ráérősen pöfékel. Türelmetlenül mocorog a nap korongja. Az ösvényen lélek se jár. Mozdulatlan árok partján megszaggatott páfrányok, megannyi könyörgés. Száj sarkában lógó cigaretta, frontlátta katonasipka. Jaj, megint a Bolond rikácsolása:- Meri, Meri... - A kancának már se híre, se hamva. Tűző nap heve, távoli tompa hang. A cseresznyefa összetöpörödött levelei között méhraj zümmög. Kutyák szimatolnak a levegőbe. Nagyon nyugtalanok. Estére biztosan erre kószál majd a róka- kölyök. Hisz megmondta már Jorgena asszony is.- Vajon milyen lehet?- Mint a nap, vagy a hold. Rekkenő hőség, pattanásig feszült cérnaszál, megzendülö húr.- Meri, Meri... - Micsoda rekedt, mániákus, szégyentelen hang! A macskaköves úton lányok sietnek lefelé. Rozsdavörös, sárga, zöld szoknyák csapatostul. A sor végén kukorica- szár-színü, imbolygó árnyék.- Uram, terítse panyókára a kabátját. Látom, hogy csuromvíz már.- Meri, Meri... 2 Augusztus eleje; kigömbölyödött, mint várandós asszony, a földieper Meg megcsillan a levelek között, akár a borostyánkő.- Ez kell nekem - mondja a kisfiú, és piciny ujjával rábök. Egy szép nagy szemet választ ki magának. S ni csak, mintha egy hatalmas, napbarnította emberszem mosolyogna rá vissza. A téren szederfoltos papucsok. Felhevülten lihegnek a kőkockák.- S magának, uram, mi a mestersége?- Bocsánat, nem értem.- Mondom, mi a mestersége?- Vándor vagyok, ma itt, holnap ott ütöm agyon az időt. Egész éjjel csaholtak a kutyák. Úgy látszik, itt járt a rókakölyök. Csőmbe, a kis csacsi megállás nélkül folyton jajveszé- kel. Éjszaka, fák árnyéka, romok. Micsoda bánat! Holdsugár siklik át a téren. És az emlékek, szomorú szemű lányok, ott sorjáznak az ablakpárkányokon.- Nagypapa, ez a Göncölszekér?- Eltaláltad.- Olyan, mint egy nagy fazék.- Valaki felkacag.- És a Sarkcsillag hol van?- Szinte nem is látszik.- Kedves barátaim, mondják meg, hol lehet a Harsonás? Mert én, tudják, miatta, jöttem ide. Hegyek tüzes sörénye. Megvonagló karámok. A Felső Gúra felől feljajduló Üvöltés. Macskakövek lúdbőrző remegése Világ, amely magába roskad. Kicsavart karokat formázó ágak a templom előtt. Jaj, ma éjjel erre jár a rókakölyök!- Barátaim, üljenek ide, s mondjanak valamit a Harsonásról Beszéljenek a hegyek ifjú hőséről. Odafenn bolyong ezen a vidéken. A zöld páfrányok között a kékesszürke kopár hegygerinceken.- Uram, biztosan láza van. Véreres a szeme.- Csitt, ne zajongjanak, kérem. Hallgassanak! Azt hiszem, hallom a harsonát. Hallom, amint megindítja a hegyeket. Csöndesebben! Már egyre tisztábban hallatszik.- Mit mond ez az ember? 3 Házikók - gyermekjátékok a templom előtt. S az árnyék is oly tarka, mint a pélioni szőttes. Odalenn a kövön ez áll: Nikolasz Lefúszisz, 1978. Augusztus ha- todika, a Megváltó Napja. Süt a nap.- Jaj, merre járhat ez a harsonás?- Ez az úr meg itt miféle szerzet?- A bikaistálló felöl kakaskukorékolás hallatszik. Harsonaszó sehol. Csőmbe, a kis csacsi, torkaszakadtából ordít. Bí- borszemü ringlók, tűzpiros almák, méregzöld levelek. Hajladozik, mint a nádszál, a nap. Visszaköszön neki az ablak- párkányról az árnyék. A Bolond ujjain számolja ki az időt:- Augusztus, szeptember, október... A templom előtt lánycsapat sétál. Virágok arany koszorúja. Majdálóék gidái tülekednek egymás hegyén-hátán az ajtó előtt. Csillag reszket az égen.- Miféle ember ez az úr?- Azt csak a Hegyek Úrjézusa tudja. A téren halottak táncolnak.- Uraim, serkenjenek fel, hallom a harsonát. Hallom a hegyek takarodóját. Hallom a páfrányok nyögését, a dérharmat énekét. Az éjszaka zokogását. 4 Méhviasz illata a levegőben. Felsóhajtanak a macskakövek. Bárcsak vendég állna ma este a házhoz Tán hozzánk is betér majd a rókakölyök.- Mi van odaírva?- Jézus Krisztus, 1872. Állította...- Uram, mintha hasonlítanál...- Kizárt dolog. Tranzisztor hörög.- Kérem, halkítsák le azt a masinát, úgy hallom, megint megszólalt a harsona. A hegyek takarodóját fújja. Hallgatom s beleborzongok, magával ragad. Csöndesebben, kérem.- Mit mond?- Gyereksivítás, lónyihogás, tücsökciripelés. Sejtelmes árnyék surran át a macskaköveken. Micsoda világ!- Uram, én magát valahonnan ismerem. Nem szolgált véletlenül a partizánoknál?- A partizánoknál? Ugyan már, mit beszél!- De hát olyan ismerős az arca.- Kötve hiszem. 5 A kődarab kihámozza héjából a napot. Felhők - tüzes kancák nyerítenek odalenn. Favágó fejszéje nyög az erdőn. Lezúduló fa recsegve-ropogva siratja sorsát.- Üljön le, uram, ide a rönkre, harapjunk valamit.- Jól van, kedves barátom, jól van. Ecetes saláta, kecskesajt, sárgarépa. Meg hamuban sült, diófalevél-illatú házikenyér. Ráadásnak szőlő.- Nagyon gondterheltnek látszik. Ha meg nem sértem, mi nyomja a lelkét?- Egy pillanat türelmet, földi, most még a hegyek harsonásával van beszédem. Mert bármi történjék is, megszólal majd a harsona. Serkenjenek fel mindnyájan!- Miről beszél ez? Tűzpirosán csillanó napsugarak a somfa rozsdavörös ágain. Meleg síkvidéki szél, szalmaszálgörgető, kaszapengéstől visszhangos. A vak kanca odalenn jajveszékel a kútnál. Megül az emlék a templom küszöbén. Fönn, fönn sza- márcsikónyihogás, tücsökciripelés. (Folyó, ki végtelen mezőkön hömpölyögsz, miféle üzenet, amit nekem hozol?)- Serkenjenek fel, barátaim, s húzódjanak közelebb. Hallgassuk együtt a hegyek riadóját. Kövessenek. Ütött az óra! Súlyos árnyék surran át a templomajtó előtt. Szürkébe öltözve az emlékezet ifjú hősei. (Vörös és fekete mének, hová lettek a lovasaitok, hogy ilyen búsan szegitek le a fejetek?) Romokban hever a templom, halál mormolása hadik ablakain át. (Fegyverek halomba hányva - szégyenhalom.) Vörös és fekete legények, akiknek szemében elszánt harag lángol - mondjátok: miért egy kupacban a fegyver, gyermekeim, mért hagytátok cserben a csatamezőt? Egész éjjel csaholtak a kutyák. Távoli nyugtalan álom. S ö a mezőn, panyókára vetett, frontlátta köpenyben, csak várja a hegyek takarodóját. Hogy meghallja a harsonajelt, amely a hegyeknek jó éjszakát kíván. Hangjára megborzong a páfrány és a kékesszürke kopár hegygerinc. Talán megbolydult az ő elméje is. Talán más korban él. Talán csak lázas.- Uram, ez itt hegyvidék, könnyen megfázik az ember.- Hogy mondja, hegyvidék? Ne beszéljen nekem hegyekről!- De hisz maga reszket.- Semmiség. És bármi történjék is, megszólal majd a harsona. Felharsan a hegyek takarodója. A hősiesség búcsúéneke. Csöndesebben, kérem. Jaj, egész éjjel lódobogás verte fel a macskaköves utat! Csak mentek, mentek egyre mentek. Halálsörényú mének patája csattogott a köveken. Szikrát hánytak a patkók. Leeresztett kantárszíjak, mellett verdeső szakállak erdeje. Távoli édes álom. Kislány, aki tenyeredre borulva alszol, mondd meg nekem:- Mit álmodtál ma éjszaka?- Lenn a macskaköves úton partizánok mentek, mentek. Vörös és fekete mének. Mind puskával a nyeregben... 7 Teremtőm, ez a világ emlékek kínjával kísért. Bárhová lépsz, a hősiesség lába nyomába ütközöl: elmállott bakancsok, köpenyfoszlányok, gyeplödarabok, lovak csontvázai. Az „igazság“ amulettjei és ikonjai.- Üljön ide.- Szívesen, kedves barátom. Lugas alján kacsosodó szőlőindák. Gyalulatlan asztal, körülötte tüskök. Mélykék égbolt. Ciripel a hőség. Megré- szegült tücsök a macskaköves úton. És újra rekedt hang rikoltoz:- Meri, Meri... - De a kanca sehol. Napszállta, lőtt seb vérének bíbora s a hársfavirág fehérsége. Hrisztosz Kandilijánisz, testvérem, ak; itt fekszel a hársfa alatt. Elhanyatló nr. pom, fekete a szemed, megszaggattatott a te derekad. Jaj, tündérszép erdőim, csupa bölcsesség, csupa csönd, mér némultatok el?- Hej, harcostársak, álljatok meg!- Csöndesebben, barátaim, valamit hallok.- Kislány, aki tenyeredre borulva alszol, mondd meg nekem, mit hallottál, mit láttál?- Lenn a macskaköves úton egész éjjel mentek, mentek, mentek.- Hej, hozzátok szólok, álljatok meg! Éjfélkor megszólalt a harsona.- Meséljen, uram, milyen volt?- Különös, paradox hívójel. Arkangyalok hangszerén, úgy rémlik, valami nagyon szomorú dallam csendült fel. Igen, a hegyek és a hősiesség búcsúéneke volt. A messzeségben elhaló takarodó. Kávéillat szentsége. Nyugalom és emlék. És tespedt csönd a téren. SZABÓ KÁLMÁN fordítása Gály Kati illusztrációja
