Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-12 / 27. szám
A Frantisek Skorunka Ki ne emlékeznék az öreg Jouzícekre! Hátán az elmaradhatatlan hátizsákkal, ebben hordta féltve őrzött Stibitz-harmo- nikáját, a hamis gyöngyházzal kirakott csodahangszert, amilyen már csak egy eldugott budéjovicei sikátorban a kocsma piszkos kirakatüvege mögött látható. Ez a kocsma emberemlékezet óta a Macskához nevet viseli. Azt beszélik, hogy ha a kocsma túléli Jouzíöeket, halála után a harmonikája biztosan ide vándorol. Mivelhogy a Jouzícek-féléknek nincsenek tanítványaik. De beszéljünk most inkább róla, a vándormuzsikusról, aki nélkül nem eshetett meg egyetlen búcsú sem, márpedig nálunk, délen bőven van belőlük. Mit sem változtat ezen az öregek fecsegése, akik igyekeznek kétségbe vonni a mai búcsúk jelentőségét, mondván, hogy a régi jó időkben kétszerannyi volt a búcsú, vagy még annál is több... ráadásul milyenek! Jouzícek a búcsú parádéjának hírnöke volt, akárcsak a kövéren terpeszkedő céllövölde vagy a felcicomázott körhinta. A kilencet sem ütötte el, amikor már látták türelmetlenül topogni a még alvó kocsma előtt. Honnan, honnan nem, egyszeriben feltűnt a kertek alatt kanyargó ösvényeken - a távolságot megkurtító titkos csapásokon -, amelyeket csak ő ismert; útjelzők helyett kőrakások tájékoztatták, csipkebokrokkal benőtt mezsgyéken járt, amelyeket már elnyeltek a hatalmas ta- gosított táblák. Várta, hogy kinyissanak. Mire a templom főbejáratán kitódul a nép, hogy ellepje a piactéren egymás mellett sorakozó sátrakat - s a férfinép megfontoltam a kocsma felé indul, Jouzícek már benn lesz. Ráncos szája sarkában ócsJca szivar, türelmesen, kívülállóként várja, amíg eljön az 6 ideje. Úgy déltájban lesz az, amikor a hangulat már emelkedett, s a vendégek közül valaki odaveti: - A teremburáját, bátyó, kezdje már rá a muzsikálást!... Jouzíőek arca abban a pillanatban felderül, a szeme villog, rég kialudt szivarja elfoglalja helyét az asztal szélén. A harmonika elhagyja rejtekhelyét. Olyan az egész, mint egy szertartás: Jouziöek először a térdére állítja, aztán remegő mozdulatokkal belebújik a szíjakba. Végül ujjait végigfuttatja a gombokon, mókásan, mintha a lámpaláztól akarna szabadulni, mintha megjátszaná, hogy nem tudja, melyikkel kezdje. De tudja, Jouzícek nagyon jól tudja, mert a következő perceken a lármába ének vegyül, s már csak idő kérdése, mikor zendít rá az egész kocsma. Valóban, nem akadt kocsma, amelyet Jouzíceknek nem sikerült volna megénekeltetnie. Korsója sosem volt üres - ellentétben a tálcával, melyen a korsó állt -, ez pedig azt jelentette, hogy a vándormuzsikus számláját kiegyenlíteni megtiszteltetésnek számított. S mire az agyonhajszolt kocsmárosnak erélyes záróra felkiáltással végre sikerült véget vetnie a hejehujázásnak, akkorra Jouzicek zsebei tele voltak tömve ötösökkel, amelyeket a nekihevült vendégek jókedvükben a homlokára ragasztottak. Éveken keresztül így volt ez, nem másképp. Csak ha legalább az idő ne múlna. És nem hozná magával az öregséget, amely megbénítja az öreg tagokat, megfosztja az ujjakat fürgeségüktől. A harmonikát sem kíméli. Az idő súlya alatt szétválnak Jouziöek Stibitz-harmonikájának díszes billentyűi, a hangszer lelke, s olykor egy-egy nyelv a maga módján rezdül meg. Ezt pedig már mindenki tudja. Már a verebek is csiripelik a háztetőn, hogy Jouzícek játéka macskanyávogáshoz, birkabégetéshez s ki tudja még mi mindenhez kezd hasonlítani; Jouzícek személye már nem kelt csodálatot, mines becsülete, Jouziöek alakja hátizsákkal a hátán gúnyos mosolyra ingerli az embereket, s a kocsmában egyre tovább tart, amíg észreveszik őt. Régóta nincs úgy, mint ahogy hajdanán volt. De próbálja meg valaki elvenni a haltól a vizet, a madártól a levegöeget. A történet ezen a ponton törvényszerűen a befejezéséhez közeledik. De nem minden történetnek jó a vége. Hát még a Jouzíöekeké! Aztán egyszer az történik, hogy valahonnan, talán a teremből, ahol a zenekar tust húz, Jouzicek elé vezetnek valakif szemtől szembe állítják vele. Most mutasd meg, öreg, mit tudsz! Szemmel látható rosszindulatról van szó, s tangóharmonika csillogásában Jouziöek gombos harmonikája teljesen elhalványul. A szakértők igazat adnak nekem abban, hogy a pompás tangóharmonika billentyűzete olyan hangokban bővelkedik, amilyenről Jouziöek ócska hangszere nem is álmodhat. A legénynek kezdetben nincs is hozzá nagy kedve, hogy a kocsma kegyeiért versenyezzen az öreggel. A legény, akinek a mellén nyugszik az a gyönyörű hangszer, egy ideig még színleli is, hogy mekkora megerőltetésébe kerül ráhangolódnia Jouzicek nevetséges dallamaira. De Jouzícek nem volna Jouzícek, az éveken át elismert mester, ha nem venné fel az odadobott, kesztyűt. így aztán mégiscsak sor kerül a várva várt párviadalra. Felváltva játszanak egy-egy darabot, így szól a csendes megegyezés, mindenki játszik egy dalt, s aki jobban... A kocsma tombol, a kocsma tapsol - vajon kinek jobban? Jouziöek ritkaszép dallamokat halászott elő a feledés feneketlen mélységéből, mint egy szenvedélyes horgász a morajló zúgó fölött, és mit sem törődik ellenfelével. Hiszen leginkább neki tapsolnak, Jouzíceknek. Jouziöek akkor este olyan hangversenyt rendezett, mint még soha. Hátravetett fejjel, lehunyt szemmel futtatta ujjait a billentyűkön fel és alá, s úgy látszott, már-már kettészakítja a fújtatót. Annál is inkább, mert szinte pillanatonként érezte, hogy idegen ujjak a jól ismert zizegő papirosokat gyömöszölik a szivarzsebébe. Minden egyes alkalommal észrevétlenül odanyúlt a domborodó helyhez, a felsőket az alsókhoz nyomta, hogy a szebében állandóan elég hely legyen. Csak egy pillanatra szakítja félbe Jouzícek a produkciót, amikor a szükség ama bizonyos helyiségbe űzi. Aztán játszik, játszik tovább. Nincs megállás. Hogy is vehetné észre a különös pillantásokat, miért is találná feltűnőnek a kocsmáros készségét, amikor röviddel éjfél előtt felsegíti a hátizsákját. Még egy utolsó éljen a harmonikás- nak, az est hősének, még egy utolsó taps útravalóul az elérzékenyült hősnek. Hiszen találkozunk még, bólogat, Jouzicek egyhamar nem felejt el benneteket. De már magára maradt, hazafelé csak a hold kíséri, meg a fejében zengő harmonikaszó. Fürgén lépked, hiszen ma tíz évet fiatalodott. Csak amikor az ösvény a Blanskói-erdö lábánál emelkedni kezd, mérsékli az iramot, lassítja lépteit. . Hirtelen tör rá a fáradtság. A harmonika lépésről lépésre súlyosabb és súlyosabb. Egy fatönknél Jouzícek hirtelen megtorpan, a teher lekerül a válláról. Óvatosan veti le, a hátizsák így is kis híján a földre rántja, olyan erővel húzza a testét. Jouziöek a bizonyosság kedvéért a villámzár nyílásán belenyúl a hátizsákba, keze három tégla érdes és nyirkos felületét tapintja. Tébolyodott előérzet irányítja Jouziöek kezét a kabátja zsebébe. S már húzza is ki egymás után a mindenféle színű és nagyságú bankjegyek tömegét. Egyvalami azonos ezeken a bankjegyeken: rég érvénytelenek. A vándormuzsikus leroskad a fatönkre, egész kényelmesen elfér rajta a hátizsákjával együtt. A feje elörebukik. A hold szégyenlősen elbújik a felhő- foszlányok mögé, hogy ne kelljen semmit látnia. Sír valaki? Ó, dehogy? Csak az első esőcseppek rezegtették meg mohban a fenyőágakat. K. Cs. fordítása Dúdor István: AZ ÉLET ALKONYÁN A nap lemenőben volt és aranyszínű fénnyel árasztotta el a Rathlin Island alacsonyan fekvő nyugati dombjait. Egy kisfiú gyalogolt vidáman egy patáktól kitaposott ösvényen, amely a dombok gyűrődései között kanyargó« és a sziklás dombok tetején egy kráterszerú völgybe torkollott. Hirtelen megállt mintha valami eszébe jutott volna és máris otthagyta az ösvényt, szaladt az egyik dombra. Amikor felért, kifulladva megállt, hogy az arany- szélű felhőkből kisugárzó fénysávokban gyönyörködjék. A jelenet egy képre emlékeztette, mely a Megdicsőülést ábrázolta. Alig valamivel lejjebb egy nádas tó szélén állt a tehene. Colm, botjával vígan hadonászva leszaladt hozzá és a fülébe zúgó szél ujjongó kiáltozásra késztette, melynek visszhangja záporként zúdult a dombokról a völgybe. A tó közelében a füvön pihenő sirályok bágyadtan felemelkedtek és mint hópelyhek a szélben szállingóztak a sziklák pereme fölött. A völgy nyugati részén elterülő tavat egy folyó táplálta, mely a félkör alakú dombok vizeit vezette le. Egyik oldala a tenger felöli szélnek volt kitéve és télen egy kis erecske tört utat magának a szürke sziklákon át. A kisfiú köveket szedett fel és a tóba hajigálta felborzolva a víz csendes felszínét. Azután lapos köveket dobált a vízre,melyek közül némelyik a felszínéről felpattant és a túloldalra repült. Nagyon jókedvű volt és miután kiélvezte örömteli kiáltásának visszhangját, leszaladt, hogy tehenét megkeresse. Gyengéden megtapogatta oldalát és kelletlenül a barna sáros ösvényhez ment, amely a völgyből kivezetett. A fiú még egy utolsó követ akart a vízbe hajítani, amikor észrevette, hogy egy madár repül el alacsonyan a feje fölött nyakát kinyújtva és narancsszínű lábai tisztán rajzolódtak ki a félhomályban. Egy vadkacsa volt. Kétszer-háromszor a tó fölött körözött, egyre lejjebb szállt és egy utolsó ideges szárnycsapással a vízre ereszkedett. Lábai nyomán ezüstös körök törték meg a víz felszínét. Szárnyait összezárta, gyengén megborzongott és csőrével közömbösen csapkodta a vizet. Colm kitágult szemmel, mohón figyelte, ahogy a madár a tó távoli partjához igyekezett. Magasra nőtt sás és káka között, kígyózva kereste útját és fekete tömör teste mint kődarab emelkedett ki a szürkés vízből. Egyszer csak mintha elmerült volna - eltűnt. A fiú lopakodva végigszaladt a parton a tóra sem nézve, közömbösséget színlelve. Mikor szembe került azzal a hellyel, ahol a madarat utoljára látta, megállt és átkukucskált a sóhajtozó nádszálak között, melyeknek árnyéka zűrzavaros vonalakkal csíkozta be a vizet. Egy nedves talajú, kis szigetecskével találta magát szemben, melyet lándzsa formájú sás vett körül védelmezőn és egy szűk vízi út választotta el a parttól. A víz nem volt túlságosan mély, ügyesen átgázolhatott rajta. Felgyűrte nadrágját és barna lábával a vízbe lépve kinyújtott karral elindult. Ahogy a szigetecskéhez közeledett, lába besüllyedt a hideg iszapba és a víz felfröccsent. Óvatosabban és idegesen ment tovább. Azután egyik nadrágszára belemerült a vízbe; a fiú lehajolt, hogy felgyűrje, de elvesztette egyensúlyát és a hangos loccsanás felriasztotta a madarat, amely rikácsolva felemelkedett és Mii elsuhant a kisfiú c kodott a sirályok kákával ' szálakat, nézhess« Két lapot rozták a földsáv I Hanyagu toliakból tojás volt Colm i nézett, di hogy a fé a sima to az ég, h< abban a nak, hog; jást. Tudt rintenie i a madár Megmag\ kodott a követett < mait, siet szaladt e a nap é: lelkét, szí Réggé láb volt é ző füvesi hább volt utolsó a i mérföld^ McFallal kötött kék viselt és volt. Colrr körülforo lelkesen képzetó e csafészet- Honi szék? - ki- Bizto hogy a m és a lába- Hol kihívóan.- Nem- Ugye kacsa, ve a fészekb Colm r Hiszen ec zöldesfeh És mo hallott sza Julius Lenko Sok hidat láttam, várost és folyót, de az illanó évek azt mondják nekem, csak pici résen láttam a világot. Tudom, ami elmúlt, nem tér vissza már. Nem villan felém Grönland havas síkja, nem zeng Óceánia asszony-éneke, Pamir vizeinek dalát sem hallgatom. Az argentin mezők ekefordulóin sosem állhatok meg. Örök talány marad számomra annyi ország, város. Nem áhitom a szépet, mely messze repült tőlem, mert a fölfakadt szilvák ajka súgja titokzatos forró suttogással, hogy nálunk otthon, ismeretlen tájon, kék habos ég alatt, neve sincs hegyen túl, mélységes völgyben, szürke kúp alatt szenvedélyt fakasztó hegyi parlag vár rám, parlag közepében virág, s virág mellett a dal. Mindjárt elfelejtem a világ-körhintát, -tócsák a tiszta rímnek hallom a csengését. E szép világ láttán és e dal hallatán száz határon által gázolok örömmel.
