Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-09-13 / 36. szám

CSAK ELEMER 1981. IX. 13. IRÁNY A FORRÁSVIDÉK . o • a«—* g53í deueteoatkelme ^„.a a ^ , később ^ony g TXS^SSS- 3Äir»^s°,09“r“ä9és stnikai arculat sajátos keres*™ V ,etéröl. haiózik végig V alószínűtlen, de igaz: egy csónak­ban ülök és várom az indulást a Jenyiszej forrása felé. Három vízi jár­művön összesen kilencen utazunk. Jó értelemben vett árukapcsolásról van szó, tudniillik, ha már engem elindítanak, a halórök is tesznek egy szemleutat a fel­ső szakaszon. Kora reggel áll össze a csapat, a csónakokat, egy-egy tapasz­talt halászati felügyelő vezeti, ők ismerik legjobban a folyót. Egy ilyen nyolcméte­res indiáncsónakban persze, akár tízen is elférnének, de nagy terhelésnél nagy a merülés is és a Vihr motor - bármeny­nyire erős - csak lassan tudna minket vinni a vízfolyással szemben. Kezdetben lapos partok között húzunk el, a Vihr mély barázdát vág a vízben mögöttünk, egy-egy legelő, sárgásbarna nyírliget és lombhullató vörösfenyö cit­romsárgára halványult aszparágusz­lombja marad mögöttünk. A folyó völgyét a távolban alacsony hegyvonulat kíséri. Szigeteket kerülgetünk, örvénytölcsérek között keressük a legrövidebb utat- Azon a hegyen a tuvaiak nem va­dásznak, szentnek tartják - mutat jobbra Vologya. A falu szélén egyébként meg­szaporodtunk; velünk tart két huszonéves fiatalember is egy darabon. Vologya ismerősei Közép-Oroszországból, Rja- zany mellől járnak ide nyaranta, az egyik fiú gyári munkás, a másik tűzoltó. Szen­vedélyes horgászok, szabadságukat év­ről évre a vadonban töltik, a pecabot mel­lett összes felszerelésük egy sátor és két hálózsák. Élelmet sem nagyon hoztak magukkal, majd halat fognak. Unalom­űzőként kalandjaikat mesélik, elsősorban a szibériai galócáról. Ez a nagytestű, harminc-negyven kilóra is meghízó hal rendkívül ravasz, gyakran túljár a horgá­szok eszén. És erős is. A tűzoltó meséli, hogy egyszer ráült a zsákmányára, a húszkilós galóca azonban akkorát csa­pott a farkával, hogy a következő pillanat­ban a vízben találta magát. Jókora csobbanásra kapom fel a feje­met, rögtön galócára gondolok, de azt látom, hogy egy gyönyörű rénszarvas kapaszkodik a partra. Vízbe bújt a szú­nyogok elől és most motorunk riasztotta meg. Amerre csak nézek, sárgászöld a táj: a vörösfenyö, a lisztvennyica paszfellje még békésebbé, lágyabbá teszi a képet. Három órája lehetünk úton, amikor rövid pihenőt tartunk egy homoknyelvnél. Egy korty vodka és fokhagymalevélbe csavart sós szalonna az előétel; az igazi ebédnek valót Vologya durrantja le néhány perc múlva és engem tisztel meg, hogy a vad­kacsát menet közben konyhakésszé vál­toztassam. Fél órával később három sá­tor és kecskelábú asztal bukkan fel a jobb parton, szénagyüjtők ideiglenes tábora lehet. Hosszú, hátranyújtott lábú gém ke­resztezi a folyót, lomha szárnycsapások­kal. A parton faház rortljai. Vezetőnk szerint óhitűek lakhelye volt valamikor Még feljebb, ugyancsak jobb kéz felöl, zavaros folt rajzolódik ki a folyó kristály- tiszta vizében. Ismét Vologya ad magya­rázatot: az Ohi patak medrében még ma is aranyat mosnak. Egy, a monoton zúgáson is áthallatszó kattanás, majd az üresen felbőgő motor jelzi az első ,,eseményt“: a hajtócsavar kőbe akadt és a tartószegecs eltört. Pilla­natokon belül látom is, mi a baj, amikor Vologya kiemeli a Vihr végét a vízből és egy újabb bronzszöggel visszaerősíti a kis propellert. A vasszegecs erősebb, ellenáll az ütésnek, mégis a puhábbat alkalmazzák, nehogy a hajtócsavar törjön el. így öt perc a javítási idő és megyünk tovább. Negyedóra múlva megkapaszko­dom a csónak szélében: hatalmas sziklák szabdalják szét a folyót, a sebes áradat kihabosodva, nagy morajlással szorul a kövek alkotta csatornákba. Érthetetlen, hogy kerültek ide ezek a soktonnás szik­lák, hiszen a part sima. Mindenesetre régen itt meredezhetnek, mert hátuk üvegsimára kopott. A víz sekély, s aligha­nem könnyen úsztuk meg ezt az akadályt egy újabb szegecstöréssel. Hiába megyünk egyre feljebb, a folyó itt kiszélesedik, a part egyre laposabb lesz, helyenként alig félméteres vízben, minduntalan a fenékhez ütődve vergő­dünk. Félek, hogy hamarosan vissza kell fordulnunk. Hat óra tájban találkozunk az Ak-Hem patakkal: a partján cirbolyafenyők sötét­lenek, jelezve, hogy tengerszint feletti magasságunk is emelkedik. Néhány kilo­méterrel arrébb látjuk is a maggyűjtők sátrát, csónakját, és azt a kézi tekerésü alkalmatosságot, amellyel a tobozból a magot kiverik.- Az ott a Horal - mutat jobbra egy folyócskát Vologya. Valamikor itt arany­ásók laktak, de a lelőhelyek kimerülése után valamennyien leköltöztek Toora- Hembe. Szép, romantikus lehetett itt az élet, a táj gyakran változik: most hihetet­lenül összetöredezett kőfalak között ka- nyargunk, olyan a part, mintha kockakő­ből rakták volna, egy kilométerrel távo­labb pedig löszös, homokos a meder, csendes a víz, szigetek tarkítják a folyót. Fél nyolc van és alkonyodik, amikor a Bas-Hem torkolatánál Vologya a csó­nakkal felfut a partra és az expedíciót egy eldugott faházhoz vezeti. Amíg a szak­emberek meghúzzák a hálót, én tüzet rakok, teát készítek (tejet is forralok bele és megsózom, mert ezt a lelkemre kötik), majd körülnézek a zimovje-ban: rönkfá­ból összerótt, mohával höszigetelt egy- helyiséges házikóban fogunk éjszakázni, hordóból barkácsolt vaskályha adja a meleget. Az rejtély számomra, miként férünk el benne kilencen, de a frissen készült halié illata elhessegeti aggodal­mamat. A teánál közli Vologya, hogy semmi gond: ők mármint a halászok, a tűz mellett alszanak. Harsány nevetés fogadja a kérdést, nem perszelödik-e meg a ruhájuk. - Az bizony előfordul - meséli Jura, a másik csónakparancs­nok, s nagyokat derülnek a bizonyára már sokszor előadott történeten, amely­nek hőse látván hogy kapcája megégett, hazament, megverte a feleségét, aztán tovább vadászott. A tajga hagyományai szerint ugyanis annak perzselődik meg a kapcája vagy a bekecse, akit megcsalt az asszonya. Tulup-ba, báránybőrbundába csavar­va alszom a priccsen. Előbb arra ébre­dek, hogy folyik rólam a víz, hajnal felé pedig, hogy fázom: a kályhában kialudt a tűz. Kibotorkálok a házikó elé, de a kihúnyóban lévő tábortűz mellett már senkit nem találok. Mire felkel a nap, a halőrök rengetek pérrel, jó kétkilós marénával és egy lenok nevű hallal tér­nek vissza; azt mondják, ez az utóbbi valami lazacféle. A reggelinél tapaszta­lom, hogy valóban csodálatosan finom a húsa. Zavtrak-ra egyébként megfőzzük a vadkacsát is, hogy legyen erőnk a to­vábbi úthoz. Sülve jobban szeretem, de így, borssal, bebérlevéllel elkészítve is kellemes étel és ami fő - leve van. Ezúttal Azsircsir is mellém ül, a csónak orrába, mert olyan sekély a víz, hogy a motor minduntalan belevág a kövekbe. Vologya most megmutathatja, milyen művésze a csónakirányításnak. Szikár, vékony, harminc körüli legény a halőr, akinek a gondjaira bíztak. Arcán és fülén hatalmas forradás; aligha borotválkozás közben szerezte. A pihenők rövid percei­ben fokozatosan tudom meg, hogy nehéz teherautó sofőrje volt évekig, az Abaka- -Kizil útvonalon járt, amíg egyszer a há­gón szakadékba nem borult túlterhelt járművével. Bokatörés, nyolc hónapig tartó betegállomány volt a baleset követ­kezménye, s amikor felgyógyult, felesége kívánságára annak szülőfalujába, Toora- Hembe költöztek. Ennek hét éve. Azóta halörként járja a folyót. Szenvedélyesen megszerette a Jenyiszejt, mindössze egyszer vette ki a szabadságát úgy, hogy máshová utazott. Minden szabad idejét a tajgában tölti, jól ismeri a vadak termé­szetét és szinte költővé válik, amikor a fajdkakasok tavaszi dürrögéséröl me­sél. Legjobb barátja vadőr és ez állandó lelkiismeret-fürdalás forrása mert Volo­gya megszállottan szeret vadászni és - mind mondja - nincs szíve otthagyni a tisztáson kotkodácsoló gyönyörű ma­darakat. Káprázatosán tiszta alattunk a víz. El­hagytuk a sellőket, megnyugodott, kisi­mult a folyó, mélyebb lett a medre és nagyszerűen látni a halakat, amint riad­tan kivágnak a közeledő csónak orra alól. Tizenegy óra múlt néhány perccel, ami­kor a Krasznaja recska-hoz, a vöröspa­takhoz értünk. Ez a marénák bölcsője, itt ívnak ezek a nagytestű halak. Vologya felvilágosít, hogy az egész folyószaka­szon teljes halászati tilalom van, a Jenyi­szej halállományának jelentős része in­nen származik. Jaj annak, aki itt vet horgot vagy hálót: egy maréna kifogásá­ért ötven rubelt kell fizetni, a pisztráng egy tizes, a pér pedig öt rubel darabon­ként. A legújabb szabályzat szerint egyébként az engedélyezett helyeken sem szabad tíz-tíz darabnál többet kifog­ni, így próbálják megóvni a folyót a rabló- gazdálkodástól. 13 óra 40 perc! Hatalmas számokkal, felkiáltójelekkel írom a jegyzetfüzetembe: Megérkeztünk! Itt vagyunk. A vízesésnél! (Részletek a szerző készülő könyvéből) (Folytatjuk) Innen indultunk! Tankolás Toora- Hemben (A szerző felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom