Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-05 / 26. szám
ÚJ szú 1981. VII. 5. Vannak olyan idős amerikaiak, akik a szemétdombok „kincseinek“ eladásával - cseréjével próbálják mepsze- rezni mindennapi betevő falatjukat (Repro: CSTK) NEW YORK-I LEVÉL Egy most születő amerikai fehér fiúcsecsemő várhatólag hetven, egy leánycsecsemő hetvennyolc évet fog élni. Most születő néger gyermekek esetében ez az előrevetített átlagszám hatvannégy, illetve hetvenkét esztendő. Ezek az adatok egyrészt az amerikai fehér és fekete lakosság életszínvonala, egészségügyi ellátottsága, életminősége közti különbséget tükrözik, másrészt arról tanúskodnak, hogy mindent egybevetve az Egyesült Államokban az átlagos élettartam meglehetősen magas. Ami persze egy gazdaságilag ennyire fejlett országban nem meglepő. Mint jóformán minden más iparilag közepesen és magasan fejlett társadalomban, Amerikában is gyorsan növekszik az öregek aránya az összlakosságon belül. 1970 és 1978 között az Egyesült Államok lakossága 7 százalékkal növekedett, az öregek aránya viszont 20 százalékkal. A demográfusok számításai szerint négy-öt évtizeden belül minden ötödik amerikai hatvanöt évesnél idősebb lesz. És az öregek - vagy amint itt hivatalosan nevezik őket: az idős állampolgárok - arányának növekedésével párhuzamosan, sőt talán még gyorsabban növekszik politikai súlyuk is. Legalábbis a felszínen így tűnik... Az országot természetesen továbbra sem azok irányítják, akik elmúltak hatvan vagy hetven évesek (kivéve persze, ha történetesen szenátorok vagy nagytőkések), de különféle helyi, sőt másodrendű országos kérdések eldöntésébe mind inkább beleszólhatnak. Az ezernyi amerikai lobby (érdekcsoport) között egyre aktívabbak az idősek, a nyugdíjasok különféle egyesületei, szövetségei. A hatvanöt évesnél idősebbek teszik ki ugyanis a szavazópolgárok 15 százalékát. Ám ha figyelembe vesszük, hogy közülük többen élnek szavazati jogukkal, mint más korosztályok tagjai, tisztába jövünk azzal, hogy ez valóban befolyásos réteg, amely bizonyos esetekben a mérleg nyelve is lehet. Mindenesetre nem ritkán képes arra, hogy egy-egy jelöltet bejuttasson a városi tanácsba, az állami, de esetleg még a szövetségi törvényhozásba is, és fordítva: meghiúsíthatja ilyen jelöltek reményeit. Ennélfogva mind a helyi, mind az országos szintű politikusok valósággal körüludvarolják az idős állampolgárokat. Ezzel persze nem kerülnek kivételes helyzetbe, elvégre, mondjuk egy elnökjelölt, ugyanígy gondosan körüludvarolja a női és a fiatal, a néger és a spanyolajkú a babtista és az izraelita, az ír és a lengyel származású szavazókat, a szakszervezeti tagokat, a pedagógusokat, a fogorvosokat, a kiskereskedőket is st|?. Mégis, ha csak egy a sok kózüi, az öregek is az egyik réteg, amelynek érdekeit igyekeznek figyelembe venni. (Kivéve, amikor éppen az ellenkezője történik, de erről majd később.) A legtöbb amerikai városban a hatvanöt évesnél idősebbek fél áron, vagy legalábbis kedvezményesen vehetik igénybe a tömegközlekedést, fele-összeget fizetnek a múzeumokban és a nemzeti parkokban, ingyenesen látogathatják az állami és városi egyetem előadásait. (Ez utóbbi egyébként nem üres gesztus: az öregek élnek is vele. A New York-i Városi Egyetem például egyáltalán nem ritkaság, hogy egy-egy előadáson ők teszik ki a hallgatók negyedét-harmadát.) Nemrégiben vitatkoztam valakivel arról: pusztán azért vannak-e mindezek a kedvezmények, mivel az illetékes polgármesterek így akarják elnyerni az idős választópolgárok rokonszenvét és szavazatait. Bizonyos, hogy ez is szerepet játszik benne, de nem tagadom: az amerikai társadalom őszintén, jó szándékban is eleget tesz az idősebbek érdekében. Mind több a közpénzen felállított aggok háza, idősek napközi otthona. De természetesen nem elég a jó szándék ahhoz, hogy alapvetően segítsenek a nehéz anyagi helyzetben élő idős amerikaiakon. Elcsépeltnek tűnnek a New Yorki-i lapok történetei a vágóhídi hulladékból készült kutya- konzervet saját táplálkozásukra vásárló nyugdíjasokról. Tavaly nyáron elszörnyedve számoltak be az amerikai újságok arról, hogy a kivételes, több hétig tartó hőségtől több száz idős ember pusztult el, mert a magas villany- számlától tartva nem merték bekapcsolni a klímaberendezést, sőt a ventillátort sem. Egészében véve mégis növekszik az idős állampolgárok gazdasági súlya, pontosabban: vásárlóereje. Ezt jelzi, hogy mennyi figyelmet szentelnek nekik azok, akik el akarnak adni nekik valamit. A televízió-reklámokban (ugyanúgy, ahogyan egy-egy város lakosságának etnikai összetételétől teszik függővé, hogy a helyi tévé-hirdetésekben mennyi feketét vagy puerto-ricóit szerepeltessenek), mind gyakrabban jelenik meg a nagypapa és a nagymama. Egyes reklámokban - például amelyek időseknek szóló gyógyszert kínálnak - természetesen mindig ők a sztárok. De nagyrészt őket veszik figyelembe az utazási irodák hirdetései is. Új igényeikre (meg a reklámok által támasztandó igényeikre) utal, hogy egyes cégek külön cikkeket gyártanak és hoznak részükre forgalomba. A Helena Rubinstein - kozmetikai szereket, az Adidas - nekik való golfütőt, a Levi’s - időseknek kreált divatfarmernadrágot stb. Az utóbbiak természetesen többé vagy kevésbé luxuscikkek, vagy legalábbis az idősek egy részre „célozhatok be“. A hivatalos adatok szerint ugyan eddig fokozatosan emelkedett az öregek életszínvonala az Egyesült Államokban, de ez a javulás egyrészt csak viszonylagos, másrészt félő, hogy máris megtorpant. A statisztika szerint tíz évvel ezelőtt még az idősek egynegyede élt a hivatalosan megállapított nyomorszint alatt, ma már csak 15,7 százalékuk. ,,A jelenlegi és nem szűnő infláció azonban - írja a The New York Times- veszélyezteti ezt a folyamatot és attól kell tartanunk, hogy az öregek között ismét növekedni kezd a nyomorszint alatt tengődök aránya." Bizonyos, hogy az infláció minden országban nagyobb mértékben sújtja a nyugdíjasokat, mint a bérből élőket. Az Egyesült Államokban azonban, ahol a fogyasztói áremelkedés üteme immár harmadik esztendeje kétszámjegyű, ez a jelenség a nyugdíjasoknak még inkább húsbavágó, mint sok más országban. A második világháború óta Amerikában létezik valamiféle általános állami társadalombiztosítás: a dolgozók és a munkaadók jelentős havi befizetéseiből áll össze az az alap, amelyből a hatvanöt évesnél idősebbeknek hoz annyit a postás havonta, amennyiből nem kell éhenhal- niok. Persze lakniuk, ruházkodníuk is kell még. Egyes cégek maguk is fizetnek nyugdíjat volt alkalmazottaiknak, de ehhez rendszerint az illető vállalatnál betöltött nagyon hosszú munkaviszonyt kell felmutatni. (Akit egy-két évvel a jogosultság előtt, akár tizenöt évi munkaviszony után kirúg a munkaadója, az egy vasat sem kap onnan.) Sok déli államban, ahol a szakszervezetek gyöngék, esetleg egyáltalán nincs ilyen vállalati nyugdíj. Marad a takarékoskodás, a kuporgatás egy életen át, ám éppen ezt eszi fel a leggyorsabban az infláció. Az idős emberek ezért mind nagyobb mértékben vannak ráutalva a társadalombiztosítási alapból folyósítandó kedvezményekre. A republikánus kormányzat viszont cél- bavette ezt és elhatározta, hogy - az állami költségvetés egyensúlyba hozása érdekében - kegyetlenül lefarag ezekből a kifizetésekből. Reagan elnök terve szerint akik eddig hatvankét éves korukban már jogosultak voltak erre az állami nyugdíjpótlékra, ezentúl még hatvanöt esztendős koruktól is csak a kedvezmények 80 százalékát élvezhetik. Szűkíteni akarják az özvegyi nyugdíjra jogosultak körét. Az elnök terve olyan általános felháborodást váltott ki, hogy az Egyesült Államok szenátusa (amelyben pedig Reagan párthívei, a republikánusok többséggel rendelkeznek) 96:0 arányban leszavazta azt. Ez egyszerűén példátlan! A kommentátorok vitatkoznak azon, hogy milyen mértékű vereség volt ez Reagan számára, ám annyi mindenképpen bizonyos, hogy azok az idős amerikaiak, akik kora miatt szavaztak rá (Reagan elmúlt hetven esztendős- a legidősebb korban megválasztott elnök az amerikai történelemben), most csalódtak benne. A szenátusi győzelemnek azonban valószínűleg csak ideig-óráig örülhet az idős polgárok érdekcsoportja, mert valószínű, hogy egy ennél enyhébb, de a nyugdíjakat mégis csökkentő rendelkezést azért sikerül majd a kormányzatnak keresztülvinnie. Azok az amerikaiak, akiknek nincsenek nyugdíj-, vagy egyéb anyagi gondjaik, okosan élnek. Sokat sportolnak, utaznak, tevékenyen részt vesznek a közéletben, a helyi politikában, vagy valamilyen jótékonysági egyesület, egyházközség tevékenységében. Egyszóval igyekeznek aktívak maradni, mivel tudják, hogy éppen az hosszabbítja meg az életet. Az úgynevezett középosztályhoz tartozó idős állampolgárok körében egyre gyakoribb jelenség, hogy feladják régi otthonukat és a Napfény-övezetben - például Floridában vagy Kaliforniában - telepednek le. Elvégre gyermekeikkel amúgy sem laknak együtt, unokáikra amúgy sem ügyelnek fel (ebben a társadalmi rétegben sem ez, sem az nem szokás), és ha már úgyis távol vannak tőlük, akkor miért ne éljenek ott, ahol kellemesebb az éghajlat, több a napfény, ahol kevesebbet kell szenvedniük a hidegtől. Ha az északi városok szegénynegyedeiben, négergettóiban az aggok háza, a szociális otthonok építése és .fenntartása a fő gond (különösen most, mert Reaganék erre a célra is csökkentik a kiadásokat), akkor Floridában külön öröklakás-lakótelepeket építenek az északról oda- költözőknek. (Természetesen nem azoknak, akik különben' északkeleten a szociális otthonok lakói lennének.) így alakulnak ki azután olyan városok, sőt egész megyék, ahol az idősek aránya elképesztően magas. A Miamitól északkeletre elterülő Broward-megyében például ők teszik ki a lakosság egyharmadát. És ezeken a vidékeken már nemcsak körüludvarolják őket, itt már a helyi politika kérdéseibe is gyakran döntő beleszólásuk van. A mi fogalmaink szerint - egyszerűen a józan szociális gondolkodás szempontjából - általában nem éppen pozitív módon élnek e jogaikkal. Az idősek érdekvédelmének elve ezekben a jómódú öregek lakta környékeken gyakran eltorzul és a fiatalokat sújtó lépésekhez vezet. Mint ahogyan a négerek igazi polgárjogi küzdelmétől messze eltávolodott a „Fekete Hatalom“ (amelynek hívei elutasítják a fekete és fehér munkások egységét), ugyanúgy az „Ősz Hatalom“ jelszava is retrográd. Kaliforniában, Floridában és sok helyen másutt bérházakban nem adnak ki gyerekes családoknak (sőt, egyáltalán fiatal házaspároknak) lakást, arra való hivatkozással, hogy a gyerekek zajosak. (Kutyát azonban korlátlanul szabad a lakóknak tartaniuk.) Ezt azután még a politika szintjére is emelik, amikor a helyi költségvetésekben lefaragják az iskolák, óvodák, gyermeknyaralók fenntartására szolgáló összegeket, vagy úgy csökkentik az adókat, hogy azokból éppen szociális célokra ne jusson. A gyermek- és ifjúságéi lenességet azután „megideolo- gizálják“, mondván: a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményeknek - rablásnak, vagy egyszerűen emberek megalázásának, kínzásának - a legtöbbször idős emberek esnek áldozatul. Erre valóban sok példát lehet felhozni. Ám nyilvánvaló, hogy ha bezárják az iskolákat, attól nem javul, ellenkezőleg: tovább romlik a fiatalok erkölcse. Ez tehát nem az apák és fiúk konfliktusa, hanem valamiféle elég sajátos, azt hiszem, meglehetősen amerikai jelenség. Áz „Ősz Hatalom" jelszava pedig természetesen nem jelenti azt, hogy az idős állampolgárok veszik át a hatalmat az Egyesült Államokban. Még akkor sem, ha az első közjogi méltóság birtokosa, a köztársaság elnöke elmúlt is hetven esztendős... KULCSÁR ISTVÁN
