Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1981-07-05 / 26. szám

n önnek. Ha ön nem segít, namával. Megittak egy kávét. El is [lényt, általános dolgokról Eta, amelyből kilátszottak Magas, jó testtartásul, köz­3S mama? - kérdezte, t. Meglátogathatja. a, melyben két hetet töltöt- régi volt, minden a helyén tol. hoz, mint egy természeti idni. ginvitál? - állította meg el... :. összeköti az embereket, doggá tesz, mást elsodor­in ki kellene függeszteni: inger mellett vagy. Azon mes!“ i kettesben voltak, elállt iá fordultak s irigyelték öt. érezni. Az ő szépsége nulja... Ha lehunyta sze­dni Mit csinálhat most? tott. Zdenka nem engedte még gondolatban sem. lent s fönt - mindenütt tt, lám milyen emberekre s apróra töri szívedet, írom napig marad. Meg hogyan? Nincs egy ép íi magát. Sehol segítség capcsolatnak? De hogyan Zdenkával, lehet, hogy án magányossá lettünk lit mondjak a barátoknak, szülőknek, ismerősöknek? Hogyan szökhetnék meg? De miért! Az élet úgysem tart örökké. S ha szétválunk, mindenki megy a maga útján. Elfelejtem Zdenkát - gondolta. Nem , nem felejtette el. Nem tudta elfelejteni. Birto­kába vette a szépsége. Az már régi, tán százéves igazság, hogy az eufóriával teli pillanatokban, amikor önelégültek vagyunk, elégedettek mindennel, ami kö­rülvesz. amikor megfeledkezünk az éberségről, éppen akkor következik be a kellemetlenség. Mindegyiknek megvan a maga neve - ezt Zdenkának hívták... Hazatérve a tengertől azt mérlegelte: „Bevalljam, elmondjak Alexandrának mindent?“ Nem, ezt nem tudta. Szandra megérezte, hogy valami komoly dolog történt. Beszélgetés közben többször figyelmeztette, de ő mindig kitért a válasz elől. Véletlenül egy könyv­ben megtalálta Zdenka levelét, amikor elolvasta, min­dent megértett.- Miért nem mondtad meg. Két széken ültél s bi­zonygattad, hogy szeretsz. Félrevezettél... Várta a végét, de nem volt annyi ereje, hogy szakítson - ezt Szandrától várta.- Tovább nincs mit mondanunk egymásnak. Szakít­sunk, talán így jobban megértjük egymást... mondta Szandra. Elment egy másik városba - Zdenka után. Ő segítet­te berendezkedni, állást keresni. Kibérelt egy garzonla­kást Zdenka mellett, s úgy vélte, hogy a nyaralás nem fejeződött be. így múlt el egy év. így, boldogságban közeledett a második év vége. Autót vett. Gyakran járt Zdenkával kirándulni. Aztán szakosítási vizsgát tett, s elment egy nagyobb kórházba. Amikor egy hónap múlva visszatért, hogy meglátogassa szerelmét, sokkot kapott.- Zdenka férjhez ment - mondta a mamája. Talán nem tud róla? - csodálkozva kérdezte.- Férjhez ment? Kihez?- Amíg ön oda volt, kibékült a régi ismerősével s tíz nap múlva minden készen volt.- Hallgasson asszonyom, ez lehetetlen. Nem mehet valaki férjhez, amíg én... Logikátlan, kusza mondatokat hadart...- Lehetséges, minden lehetséges. Férjhez mehetett, amíg távol voltam. Az emberek találkoznak, s tíz nap múlva minden kész. Később válik el, igazunk volt-e vagy sem - gondolta. Zdenka mamája még átadta a garzonlakás kulcsát. Ez a szimbolikus átadás mindennek a végét jelenti. Minden csalódással végződött, mintha csak úgy mellé­kesen történt volna. Ami az övé volt, tüzbe dobta, leveleket, fényképeket. Minden ködössé, bizonytalanná vált. Csak egy volt bizonyos, ilyen veszteséggel az ember nehezen tud megbékélni. Legborzasztóbb az volt, amikor Zdenkával férje társaságában találkozott. Megremegett a szíve, megfordult vele a világ, a talaj is ijesztően mozgott alatta, himbálódzott, csúszott... Még szebb volt, mint valaha, vagy talán csak neki tűnt így.- Szevasz - odavetette, s úgy elcsúszott mellette, mint az ember szeme egy számoszlop mellett. Mellette vagy talán rajta keresztül?- Szevasz - felelte. Várta, hogy megáll, magyaráz. Semmit sem kellett persze megmagyarázni. Bement a kórházba és fölhívta Szandrát, olyan természeteséggel, mintha mindennap hívná.- Halló, hallasz engem, megismered a hangom?- Nem, határozottan, nem tudom kicsoda.- No, én vagyok Zoran — ezt olyan természetesség­gel hangsúlyozva, mintha egy ismert cég a Ford vagy a Siemens nevét ejtetné ki.- Melyik Zoran? Honnan?- Hallgass ide, eljövök szombaton. Találkozhatunk, elbeszélgethetünk. Szombaton kocsiba ült, mindent megelőzött, ami csak elé került, így következett be a baleset. Ott a kanyarban, kiömlött egy teherautóból a nafta, az út síkos lett. Az útör még nem tette ki a veszélyt jelző táblát. Az egyik kocsit megelőzve észrevette, hogy egy nehéz kamion rohan feléje. Rálépett a fékre, akkor vette észre, hogy hiába, hogy a föld mozog alatta, s a nehéz kamion félelmetes gyorsasággal rohan mindig közelebb, közelebb. Gondolkodott, hogyan menthetné magát. Ütközés! Az ajtó kinyílt és kirepült a kocsiból... Hogy változik minden az életben. Nincsenek már lábak, amelyek elindulnak az úton és beszélgetnek. A mentökocsi megállt. Újból látta a Napot. Vitte őt. Hová lettek azok a behajlított lábak? Hol van Szandra? Bevitték a liftbe. Valaki megkérdezte: Mi történt? Ka­rambol? Ha az emberek őrülten hajtanak... ő a hi­bás ... Belefutott... xxx Szandra várta. Szerette volna látni, örült, majd beszélgetünk.Vajon megváltozott-e? Hogy néz ki...? Úgy tűnt neki, hogy sok, nagyon sok idő telt el azóta, hogy nem látták egymást... 16 óra: - Miért nincs még itt? Azt mondta, biztosan eljön. 17 óra: - Lehet, hogy az utak tömve vannak. Az emberek szombaton víkendre mennek. 19 óra: - Igazán pimasz. Nem volt muszáj hazudnia. Elmehettem volna moziba! 19 óra: - Bolond vagyok, hogy várom. Hiszaközmon­dás is azt mondja ha egyszer becsap, ó a hibás, ha másodszor is megcsinálja, magadra vess, ha hittél neki. 20 óra: - Fölhívom a kórházat - talán ott keresett. 21 óra: - Halló, megkaphatom a kollegámat... Nem, nem adhatom, operál... Valami baleset... Meghalt egy orvos...- Orvos? - ez biztosan ö, mondta ki hangosan. Sietett a kórházba. Zoran mozdulatlanul feküdt. Megér­tette, hogy mindennek vége. Magához tért, kinyitotta a szemét. Akkor biztosan azt látta, akit látni kívánt, akire várt, akit szeretett, akit becsapott, és otthagyott. Olyan volt, mint egy freskó, körülötte nyár volt. Ajkait mozdította - szerette volna megkérdezni: - Szandra, te sírsz, de miért? Nézte, de tekintete mind homályosabbá vált. Eltűnt Szandra arca, kialvóban volt az élet. Szíve mindig lasabban vert, mindig homályosabban látta Szandrát, mindig nagyobb lett a sötétség... Bús Mária fordítása Mázik István ANYÁM Szőke kalászok lengenek szemedben s hullanak bágyadt falevelek, s felragyognak újra a száraz orgonák, ha ölelésre nyitod két kezedet. Konyhaasztalhoz szegezett! Királykék főkötőd az idő kioldta, ősz borítja szép fejedet. Fájdalom gyötörte, törékeny asszony! Az éj teérted dereng, s érted könnyezem hajnalonként, ha hallom kopogni léptedet. Tudom, rokkant bal lábad mint roppant árnyék gyűrte lelkedet negyven éven át, ó hányszor jöttél volna velünk megmászni bánatos hegyek zord csúcsát?! Hallom - nem vagy jól; a szíved gyakran sajog, s minden gyógyszer kevés, mit felírnak . neked a doktorok. Anyám, bússzépségű Mária, ki hajnalok rögeibe botladozol, s minden percben meg-megállsz, vissza-visszanézel a holdsütötte éjbe, meglátni hulló csillagok tűnt nyomát. Lágy mosolyú anyám, te kedves madonna! Nincs segítség. Vállald a sorsod szigorú rendelését. Ne keresd az őszülő dáliák, a fű hegyén a merész harmatot. S ne kérdezd: „Miért?“ Oly sok a titok. Anyám, ki hajnalok rögeibe botladozol, válaszolnék neked, de nem tudok. Németh Ilona: önarckép Barátom autót szerel. Türelmesen babrál a motorban. Mint valami baromfi-boncoló házi­asszony, szedegeti ki a belsőrészeket. Gyer­tyák, gyújtózsinórok, elosztófej, kondenzátor, s az ördög tudja mi minden kerül még a kocsi- szekrény oldalára. Mérgelődöm. - A fene belé, még egészen új ez a járgány, és nyolcvan fölött szaggat. Valahol az árammal lesz baj - nyugtatgat szerelöbarátom. - Ne félj, megtaláljuk! Pokoli a hőség, harminc Celsius fok fölött árnyékban. A szilvafáról kemény éretlen gyü­mölcsök potyognak.,, Hullik a férgese “ - gondo­lom. Micsoda elcsépelt szimbólum! Tehetetlen­ségemben kinyitogatom az autó ajtóit. Megint egy koppanás jármüvem tetején. Jó nagy, még leveri a zománcot.- Bácsi! - szól egy pöttöm gyerkőc mögöttem. Aprócska, még talán óvodás sem. - Miért nyitot­tad ki az ajtókat? Hm. Miért is? Hogy magyarázzam meg ennek a kis értetlennek?- Tudod... azért, hogy szellőzzön... szóval izé... hogy ne legyen a kocsiban olyan meleg. Érted?- Csukd be! - mondja parancsolóan.- Miért? - kérdezem hozzá leereszkedve.- Mert belemegy a meleg. Nem érted? Logika Mégcsak szeptember van, langyos nyárutó. A tanterem ablakai tárva-nyitva, a parkban még nyílnak a virágok, zöldell a fal és fű, közöttük csendesen ül a nyugalom. A kis elsősök elég jól megszelídültek már. A fary'fó néni örül a munká­juknak. Mondhat ki mit akar, kicsit sok ez a tananyag, igaz, de azért egészen jól el lehet vele boldogulni. A gyerekek megértik a szokat­lan fogalmakat, piros halmaz, kék halmaz, sárga halmaz. Kezükben színes ceruzák és szépen bekeritgetik az almákat, körtéket, szilvákat, cse­resznyéket. Tudják, hogy valamennyi egybetar­tozik, mert mind-mind gyümölcs. A ruhák következnek. A tanítónő röviden elmagyarázza, hogy mi is tulajdonképpen a ru­ha. Egyszerű. Mindaz amit magunkra veszünk, ha fázunk. Hideg ellen valók. Rajta hát!- Kerekítsétek be szépen pirossal a ruhák halmazát! A nebulócskák nekiveselkednek. Mind egytől egyig felismerték a munkafüzet tarka ruhácskáit, csak egyetlen kislány felejtette ki közülük a kesztyűt.- Hát te? - kérdezi álmélkodva a tanítónő. - Szerinted a kesztyű nem ruha?- Nem. válaszolja a gyerek határozottan.- És miért nem?- Mert az anyukám akkor húzza a kezére, amikor rózsát szed. Egy pillanati meghökkenés. A válasz azon­ban jó. Elfogadható, sőt, kitűnő. A tanítónő elkacagja magát és bátorítóan megsimogatja a kis szöszke fejet.- Igazad van, így is lehet. Majd kicsit zavartan rám tekint. Vajon mit szól •mindehhez az igazgató? - Ugyan mit szólhat­na? Ö is mosolyog. Lám, mennyit is gyarapodtunk egy silány kis egyujjas által. Csalódás Egy szerény falusi asszony áll meg a könyves­bolt pultja előtt. Nem éppen fiatal már, de nem is túl öreg. Mikor rákerül a sor, halkan, de kissé feszélyezetten mondja:- Vörös Sándortól a Balogh családot kérem! Az eladónő szalad a raktárba.- Vörös Sándortól a Balogh család megvan?- Nincs. Nem is volt - hangzik a válasz. Az asszonyka mintha nem hinné. Én is csak topogok, ám végül mégsem tudom eltűrni szó nélkül, hát belekotnyeleskedem.- A Balogh család történetét Veres Péter írta.- Azt mondták, Vörös Sándor - fordul felém az asszony.- Persze - toldja meg valaki a hátam mögött. - Most megy a rádióban folytatásokban.- Mindegy, sajnos nincs - szól megint az eladó, és ajánl helyette nyomban egy másik könyvet, az egyetlen, ami a boltban Veres Pétertől kapható. A vásárló megcsóválja a fejét. Nem kéri. Félrehúzódik. - Hogyan lehet az, hogy egy ilyen híres regényt nem árulnak? - mondja félig haragosan, és csalódottan lép ki a bolt ajtaján. Még megáll a kirakat előtt, és szemével pásztázza az idegen címeket, s aztán céltalanul elvegyül a járókelők között. CSICSAY ALAJOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom