Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-02-01 / 4. szám

Miroslav Krleza

Fedor úr haldoklik. Nyersen túlégetett majolika, agyagnak halványan égő rögje, már föld, tompa, értelmetlen föld, de ugyanakkor még mindig gondolat, harapós, halódó, azonban világos, önző, reménytelen magányosságában mélyen elkeseredett gondolat. Fedor úr, egyrészt már tetem, másrészt pedig még mindig élőlény, minden élő emberi kísértéssel konvencionálisán néma mosolyé kendőzött maszk, a füle felfog még minden kiejtett betűt, de meghaladja erejét, hogy jómaga egy szót is mondjon. Szólni akarna Fedor úr, látszik, megszólalni, gégéjén kiszorítani némi hangot, motyog és úg^ nyeli a magánhangzókat, mint holmi keserű pirulát, de lenyelni nem képes. Egészen a zsig- erekig leheli be a tüzet, vicsorgatja kitátott garatja lófogait, amely sipog, mint a zátonyra jutott szépia, fuldoklik körülnyaldosva száraz ajkait, az agyarai vacognak, mintmegsebe- sült kandisznóé, sárga fogak, sárga koponya, minden sárga, minden szürke, egészen reménytelenül szürke a szürke szobában, a szürke égbolt szürke felhői alatt, s az égbolt szürkén pislog be a szürke ablakon, egészen a szürke ágynemű a szürke vásznon, szürke hús elárasztva szürke fénnyel, ám bármennyire is egész csomag emberi nyomorúság Fedor úr, a szeme még nem aludt ki és a maga körüli eseményeket kísérteti éberséggel figyeli. Fedor úr teste, földi szenvedéllyel odalapulva az ágy vásznához, még meleg, de már mindentől, ami forró, felfoghatatlanul messzire elszakadva, és mégis olyan borzalmasan szomjas a földi italra, akár az elalvó lámpa olajra. A fény szürke rezgése a szürke szemben, amely Fedora asszony minden mozdulatát kiséri, akivel hosszú napokat, sőt nemcsak napokat, hanem éveket is eltöltött, és most minden csak addig a passzív megállapításig

terjed, hogy Fedora asszony szesszel dörzsöli a talpait. Ennyi, és semmi más.

Amióta világ a világ, asszonyok mossák a halottakat, Fedor úr pedig nem halott még, Fedor úr még lélegzik, még néz és figyel, és lám, Fedora asszony a lábait dörzsöli, egészen hidegvérűen mintha elpatkolt volna már, igen, igen, Fedora asszony ma este még irgalmas szamaritánus, aki régi szokás szerint mossa a halottat, reggel meg már özvegy lesz! Ez az asszony, akit ö mindenkor ünnepélyesen, különös pátosszal aposztrofált „az én asszonyom“-kén, ez az „asz- szonya“ már az özvegy szerepét játssza, és meg kell hagyni, nem is túl kíméletetsen. Fedora asszony számára ez repríz. Ő, egykor, már mint özvegyasszony került e tető alá, és érkezésének első napjától fogva nem volt szabad elfelejtenie, hogy özvegyként érkezett. Az asszony bizonyos rutinra tett szert férjeinek mosásában, bravó, ő mindezt ügyesen játssza meg, ma este még ápolónő, persze, most még kedves nővér, patyolatfehér csipkeblúzában, fekete, sűrűn redőzött selyemszoknyája titokzatosan suhog, gondosan felkapcsolt selyemharisnyája olyan átlátszón tündököl, hogy térde démoni varázzsal sugároz a fekete selymen át, az ó selyemharisnyája nem véletlenül ilyen kihívó átlátszón van felkapcsolva, nem, a fekete selyme alatt, szoknyája susogó selyemharangja alatt meleg női comb lángol, áldott dús csípő hajladozik, ez a selyemharisnya nyilván nem a komikus halottmosás miatt ilyen szégyentelenül transzparens, ó nem, nem, az ö dereka új kalandokra készül, mert ha nem volna hajlamos különféle gyanús játékokra, nem ragyogna ilyen kacéran újdonatúj fekete, pelyhes gazellabőr cipőjében, a kecskepatái nem ugrándoznának ilyen szégyentelenül Fedor úr körül, ha nem ugrándoznának egy másik bak körül, mert akkor is így ugrándozott a halottas ágy körül, amikor első férjének holttestét mosta. Átkos cipője magában rejt egy alattomos titkot, valakiben azt a reményt ébresztik, hogy ennek az özvegynek a bája nem alszik ki egy ostoba halál miatt, mint ahogyan akkor sem aludt ki, amikor férjhez ment Fedor úrhoz, aki most meglepetten csodálkozik ezen az átlátszó női fogáson, mintha jómaga nem is esett volna ezeknek az átkos női harisnyáknak áldozatául. Egészen természetes: férjének halála nem hull csak úgy a mennyből! A halál az évek unalmas fenyegetőzéseként jelentkezik, nem, nem, látszik, Fedora asszony nem hagyja magát, nem olyan ártatlan, a gazdag özvegy asszonyok sosem szűkölködnek kérőkben, a férje utazik, ő pedig nem hagyja magát! Fedor úr utazik, és nem kell elfelejteni, hogy az asszony még ezen az éjszakán, még mielőtt az első kakas megszólalna, csipkés ágyhuzattal fogja letakarni, mint egy névnapi tortát, be fogja pakolni, mint régi agyonnyúzott zakót egy fadobozba, le fogja engedni mélyen, minden emberileg villö színvonal alá, hogy el fogja lapátolni egy csomó sáros anyaggal oda, 'ahol a helye van, hogy könyörtelenül hagyja őt pléd nélkül, egészen egyedül, egy faládában, papírpárnákkal a feje alatt, hogy bedobják a fekete gödörbe, ahol az első férje fekszik, aki őt már évek óta várja szívélyesen, igen nyájasan, itt meg a kacér, karcsú, még mindig bájos, még mindig éteries, könnyed balerina ugrándozik, tap-tap, tap-tap, olasz cipellőben, mint ahogy akkor is ugrándozott, amikor együtt temették el azt a naiv lelket, akinek fogalma nem volt arról, hogy felszarvazott férj. Fedora asszony tehát egész józanul mérlegeli a körülményeket, ö meg, lám, nem képes egy szóval sem előhozakodni, hogy

előtte minden világos, hogy látja és tudja k mindezt, hogy már hónapok óta érzi, misze- h rint Fedora asszony mégis, mindennek eile- z nére, bizakodva néz a jövőbe, miszerint p teljesen összpontosítja a gondolatait és szá- k mára ez a temetkezési szertartás nem más r; egyfajta formalitásnál. d

Igen, lehull a függöny, de tovább folyik v a komédia... Új szereposztás következik, ® Fedora asszony számára ez csak egy elkö- fé telezettség befejezése és vége, neki el kell S! rendeznie az ügyeit, el kell égetnie a régi ”l leveleket, új kompotokat kell elkészítenie, át el kell festetnie az egész lakást, új parketteket h; tétetni, páholyt bérelni a következő évadra, ei mert csak nem fogja megváltoztatni életmód- ar ját csupán azért, mert Fedor úr eltűnt a látó- v'; határról. A kulisszák mögött már új gavallér ví várja, új igényekkel és új ízléssel, és mihelyt ennek az - ismert forgatókönyv szerinti - hátborzongató játéknak vége szakad, rózsacsokorral jelenik majd meg a vőlegény, miként rózsacsokorral a kezében jelent meg Fedor úr is, miközben barátja, Leone a ravatalon feküdt. Minden megy a maga útján, összeverődik a társaság, amely az embert elkíséri úgynevezett utolsó útjára, visszatértükben pedig a rokonság lesz ezekben a szobákban, ebben az ő lakásában. Akad majd itt egy szellemes személy is, aki ügyel majd arra, hogy a családnak temetés után valamit kínálni kell, mert végül is, legyünk emberek, a halotti torokon mindig vidám a hangulat. A vidám fickó szerepét személy szerint ő, Fedor úr játszotta el, ott konyak és szendvics mellett fecsegtek összevissza, kávét és teát főztek, ugattak a megboldogultról, „Istenem, volt, nincs, íme, néhány nappal ezelőtt még élt és most, úgymond, meghalt, > hát így van ez, meghalt, nincsen többé“, ugattak, mint ahogy ugatni fognak holnap vagy holnapután, ha Fedor úrról esik szó, hogy minden tekintetben tisztességes ember volt, jobbra is és balra is gavallér, szoknyavadász, megigézettje a velencei cipellőben ugrándozó női őzlábaknak, és ezek az őzlábak, ezek voltak a veszte, sosem volt fukar a szerelmi szolgálatokat illetően, á, igazán nem, de könnyű neki, jómódú volt, az asszonyok panaszkodtak ugyan, hogy túlságosan gyors a szerelemben, sose voltak képesek utolérni, de nem mind, már ahogy amelyik, és az is hírlett róla, hogy mestere volt a titokzatos játékoknak, mindent együttvéve jó hírnévnek örvendett női körökben, egyébként ami a férfitekintélyt illeti, a női szívek köny- nyen olvadnak, és miért ne pletykázzunk, a felebarátot kipletykálni azt jelenti, hogy igazat mondunk róla, és ha nőkről van szó, férfi és nő között minden ördöngősen bonyolult, melyikük fogja melyiküket leteriteni, melyikük fog a másiknak eszén túljárni, meglopni, megtermékenyíteni, ki fog kitől örökölni, mindez válójogilag van elrendezve, magán és kánoni módon koordinált helyzetek és elö- helyzetek, élet és előélet, és a végén még sincs kiút, a végrendeletről van szó, Fedora asszonynak pedig kezében van a végrendelet, a sors úgy akarja, hogy egyiküknek túl kell élnie a másikat, Fedora asszony már napok óta félfeketében jár, és ha majd megszólal a harang Fedor úr szerencsétlen lelF

áradt, vontatott hangon beszélt tovább. Látszott, hogy megerőltetésébe kerül. Ez az ember beteg, gondolta Crashaw ezredes sajnálkozva és bosszankodón. Visszaemlékezett, hogy fiatalember korában, mikor a Himaláját megmász- ta, milyen szaporán szedte a lélegzetet fent a magasban, hogy néhány lépést előre tudjon haladni. A gyógyfürdóhely zenetermének öt láb magas pódiuma ehhez hasonló nehézséget okozott az előadónak. Nem lett volna szabad ilyen nyirkos délutánon eljönnie, gondolta Crashaw ezredes, miközben egy pohár vizet tett az előadó asztalára. A zenetermet rosszul fütötték és a dermesztő, hideg köd benyomult az ablakok résein. Kétségtelen, hogy a beszélő elvesztette az elszórt csoportokban ülő hallgatósággal a kapcsolatot. A jelenlevő idősebb hölgyek meg sem kísérelték unalmukat álcázni, csak az a néhány férfi - megjelenésükről ítélve, nyugalmazott katonatisztek lehettek - igyekezett némi érdeklődést mutatni.

Néhányan a hölgyek közül orrukat fintorították es Leadbitter generális hángosan engedélyt kért a dohányzásra.

Weaver nyilvánvalóan • megértette a helyzetet. Kihívóan mosolygott és nagyon halkan megszólalt. „Nem haragudnának, ha megkérném önöket, hogy ne dohányozzanak? Már jó ideje fáj a torkom.“ Crashaw valamit mormogott a rossz időjárásról és a gyakori influenzáról. A csúfondáros szemek figyelmesen pihentek meg rajta és Weaver megszólalt, hangja azonban csak a terem közepéig [ütött el. „Az én esetemben rákról van szó.“

A döbbent, nyugtalan csendben, mely a fölösleges bizala léleknek van alárendelve. A lélek minden. „A lélek sokk: erősebb, mint ahogy azt önök gondolják“, ismételte nyikorg hangján. Kezét torkára téve oldalra pillantott, az ablaküveg« azon keresztül a sűrű ködre, majd felfelé, a csupasz villanj lámpa-burára, amely szinte sistergett a melegtől és szegénye sen világított a komor délutánon. „A lélek halhatatlan1 mondta nagyon komolyan és a hallgatók nyugtalanul, fáradta és kényelmetlenül mozgolódtak székükön.

Ekkor történt, hogy hangja kifáradt, beszéde akadozr kezdett. Ezt annak felismerése okozhatta, hogy hallgatóságé val most már teljesen megszűnt a kapcsolata. Hátul egy idő hölgy a táskájából kötést vett elő és a kötőtűkről a fair;

Graham Greene

Crashaw ezredes, mint a helybeli Pszichológiai Társaság elnöke, egy héttel ezelőtt néhány sort kapott az előadótól. A reszkető kézzel írt levélben - nem tudni, hogy betegség, a kor, vagy italozás következménye volt-e - sürgősen rendkívüli összejövetel megtartására szólította fel a Társaságot. Érdekes és különös tapasztalatáról szeretett volna beszámolni, amíg frissen él emlékezetében, de hogy ennek mi a lényege, az a levélből nem tűnt ki. Crashaw ezredes csak azért engedett kérésének, mert a levél végén - nyug. Philip Weaver őrnagy, indiai hadsereg - aláírás szerepelt. Egy katonatiszt bajtársért mindent meg kell tenni, hiszen a kéz reszketését a kor vagy betegség is okozhatja.

Mikor a két ember először találkozott az emelvényen, bebizonyosodott, hogy az utóbbiról van szó. Weaver őrnagy nem volt több hatvan évesnél, magas, vékony, barna, csúnya, makacs orrú, csúfondáros szemű ember. Olyan személy, akiről a legkevésbé lehet feltételezni, hogy megfejthetetlen tapasztalatokkal rendelkezik. A legnagyobb ellenszenvet az váltotta ki az ezredesből, hogy Weaver parfömöt használt. Szivarzsebéből kicsüngö fehér zsebkendőjéből olyan erős, édeskés szag áradt, mintha egész oltárra való liliom illatozna.

más közlést követte, Weaver beszélni kezdett anélkül, hogy Crashaw bemutatására várt volna. Eleinte gyorsan beszélt, a félelmetes nehézségek csak később mutatkoztak. Magas hangja, amely néha már rikácsolásba csapatt át, nem lehetett valami kellemes a gyakorlótéren sem. Néhány udvarias szót mondott a társaságnak; megjegyzései a bosszantásig túlzottak voltak, örömét fejezte ki afelett, hogy a társaságnak alkalma nyílik öt meghallgatni, mert amit el akar mondani, megváltoztathatja az anyag és a lélek relatív értékét.

Nagyon misztikus téma,.gondolta Crashaw.

Weaver magas, rikácsoló hangon közhelyeket mondott. Szerinte a lélek a legmerészebb elképzelésnél is erősebb. Mind a szív, mind az agy és az idegek élettani működése

vetődött fény úgy játszadozott, mint valami gúnyos, incselkedi kis szellem. Weaver szeméből eltűnt a gúnyos kifejezés é: Crashaw észrevette, hogy tekintete kifejezéstelenül merev mintha szemgolyója megüvegesedett volna.

„Amit most mondok, nagyon fontos", kiáltott fel az előadó „Elmondhatok önöknek egy történetet“. A hallgatóság hirteler felfigyelt a határozott ígéretre, de az előadót a hölgy kötőtűi nek csendje sem nvuqtatta meg. Csúfondáros megvetéssé nézett végig rajtuk és megszólalt: „Jelek és csodák!“ Ezekután teljesen elvesztette beszéde fonalát.

Kezével torkát szorongatva Shakespeare-t, majd Szent Pá Galátziabeliekhez szóló levelét idézte. Ahogy beszéde las: súbbodott, úgy tűnt, hogy minden logikai összefüggést elveszít