Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-14 / 23. szám
A házban szinte elviselhetetlen zajjal folyt az ünneplés, az ivás. És őérte volt mindez, a győztesért. Hozzá senki sem fogható. Minden, amit tesz, tökéletes. Ahogy a muletával (is) dolgozott ott az arénában - azok a mosolyok, az a halálos döfés. Minden. És őérte gyűltek itt most össze, a nagy győztesért. Emelt poharak, sugárzó arcok, hervadt vörös szekfűk a gomblyukakban és sokatmondó dekoltázs a hölgyeken. Pedig milyen egyszerű az egész. Le kell döfni a bikát és kész. Az ember azután ihat, nevethet, szerethet, amennyi belefér. Kinn sötétedett. A testet-lelket üdítő lágy esti szélben könnyedén hajladozott az a két fa, melyet ötven vagy hatvan évvel ezelőtt ültetett valaki a kapu mellé. A ház ura lépett most oda a torreádorhoz:- Elégedett vagy, Rafael? Itt a whisky és a gin, ha pedig enni akarsz, ott vannak a hidegtálak, de most előbb gyere velem, hogy bemutathassalak... Izzadt tenyerek, lelkesült arcok, huszonöt, negyven ember, két teli szalon. Iszonyú hőség. Kinyitották az ablakokat, néhányan az erkélyre is kimentek. A könnyű szellő ellazítja a megfeszült izmokat. A háziasz- szony közeledett pohárral a kezében.- Koccintsunk, Rafael. Csodálatos voltál! Ó, ha tudnád, milyen kínokat okozol nekem, mennyit szenvedek érted! - mondta bárgyú mosollyal és könnyedén a férfi vállának dőlt, miközben a poharából kilöty- tyent az ital.- Bepiszkítod a padlót - nevetett a matador.- Semmi baj - felelte az asszony széles mosollyal, felfedve ragyogó fogsorát. - Mi ez ahhoz képest, ahogy miattad szenvedünk! De figyelj csak ide - fogta meg a vállát és félrevonta a vendégektől -, én szenvedek érted a legtöbbet. Hát érted te ezt, Rafel? Ittak egy kortyot. Az asszonynak csillogott a szeme, csuklóit és kezét olyan mozdulattal szorította a keblére, mintha önmagát simogatná.- Most keresztbe font kézzel igyunk. Ezt Párizsban tanultam tavaly. Hallod-e, most, hogy vége az idénynek, elmehetnénk pár napra Párizsba! De gyönyörű is volna!- Szó se róla, de mit csinálnánk a férjeddel?- Londonba küldjük! Az ám... odaküld- jük. Üzleti ügyben.- Vagy magunkkal visszük - mondta Rafael.- Az unalmas volna, vagy nem? Úgy látszik, nem érdekellek, egy cseppet sem érdekellek. Például ma délután is, amikor kihúztad a kardot, egy szekfűt dobtam neked, de te észre sem vetted. Nem tudott róla. Nem emlékezett rá. Hogy tudjon az ember mindent észben tartani. Lehetetlen. Körülnézett. Mindenki az ő teljesítményéről beszélt, az ő magas, arányosan szép testalkatáról, övé a diadal. Ehhez kétség nem fér. Hallani vélte a poharak halk csendüléseit, amint összeértek. Fehér fókötös lányok vonultak a teremben, ínyencségekkel megrakott tálcákat cipelve. A hölgyek legjobb toalettjeiket vették fel erre az alkalomra. Ebben a várostól távol eső, vidéki rezidenciában a társaság krémje gyűlt össze, és mindennek a központja ő volt. Ő pedig kedvére mulathat, mert ő a győztes, senkinek semmit nem kell magyaráznia.- örülsz a párizsi útnak? A dallamos suttogás visszatérítette a valósághoz.- Októberben utazhatunk: Willy Londonba megy, mi pedig Párizsba. Képzeld csak el azt a csodálatos őszt a Rue de la Paix-n! Még sosem volt Párizsban. Falusi fiú volt, faragatlan, csiszolatlan, de engedékeny, mint a kaszálatlan rét. A társaságbeli modort azonban már elsajátította. Tudott kezett csókolni, apró kiáltásokat hallatni és megtanulta a szemforgatást is. Különféle városok és fogadószobák ezreiben sajátította el mindezt. Most aztán kész caballero, igazi úr. Ráadásul gazdag is. Egyszóval győztes.- Tehát megegyeztünk, Rafael októberben ...- Októberben kezdődik Amerikában az idény, haladni kell a korral.- Neked Amerika fontosabb, mint a közös párizsi utunk? Nevettek, nevetésük elvegyült az általános zajjal, a bikákról és üzletről folytatott párbeszédekkel, a másnapi üzletkötések tervezgetéseivel, amelyek fényét az a lelkesítő tudat adta meg, hogy ővele, a győztessel tölthették ezt az estét.- Willynek nem számít, ha veled megyek. Ó angolszász, érted? Nagyon szeret téged, vidám és elégedett, azt mondja, te vagy a legjobb barátja. Willynek mindegy- Mi közöm Willyhez? Most az amerikai szerződésről van szó. A feltételeket be kell tartani, mert ez rengeteg pénzt hoz, te pedig veszélyes vagy, drágám - gyengéden átkarolta az asszony fedetlen barna vállát.- Pénz! Hogy tudsz pénzről beszélni egy olyan nővel, mint én vagyok? Nevetséges vagy, Rafael. Senki sem hiányzott. A társasági rovat minden jelentősebb szereplője itt volt. A gazdagok, a fontosak, a személyiségek, a barátok... Barátok? Mi is az a barátság! Willy közeledett feléjük pohárral a kezében, halkan énekelve.- Igyunk, igyunk! Végigsimitott a felesége vállán, az asz- szony úgy tett, mintha megborzongatná az érintés.- Eljöttök vasárnap? - a kérdés mintha bocsánatkérés lett volna egyúttal.- Vasárnap? Természetesen, ugye Willy elmegyünk?- Persze hogy megyünk, csak nem hagyjuk magára a mi emberünket! Emberszeretetének ez a megnyilvánulása hirtelen görcsös nevetésbe ment át. Aztán elkomolyodott és óvatos lett, mint mindig. A túláradó vidámságot csak színlelni szokta.- De a vasárnap még messze van, addig is igyunk, hölgyek és urak, igyunk! Rafael rácsodálkozott. Hirtelen fontosabbnak érezte magát, mint az arénában.- Willy, a feleséged ajánlatot tett nekem.- Ó, a nők mindig ajánlatokat tesznek, mi pedig elutasítjuk őket. Nagy igazság ez. Hát nem, Rafael? Az asszony hallgatott, furcsán fénylett a szeme, karjával könnyedén a torreádorhoz ért.- Én csak egyet szoktam mondani, barátom, az pedig nagy igazság.- Mit?- It is good te love the woman, but no tu try know them...-- Hallod, Rafael, ez Willy aranyköpése. Rafael felhúzta a szemöldökét, hörpin- tett az italából és tanácstalanul megvonta a vállát.- Nem értem..- It is good to love the women..- Azt mondja, jobb szeretni a nőt, mint megpróbálni megismerni őt. Nevettek mindnyájan. Rafael gyengéden megveregette Willy vállát.- Azt hiszem, igazad van. Ellépett az asszony mellől, és odament a vendégek egy csoportjához.- Itt a mi hősünk!- Minden idők legjobb torreádora! Hirtelen elhallgattak, várva, hogy a matador megszólaljon. De ó semmit sem mondott. Nagylelkűen rájuk mosolygott és megemelte a poharát.- Egészségükre. Ittak. Hiszen ezért voltak itt. Bemutatni az új ruhát, a mély kivágást, vágyakozó pillantásokat ébreszteni... Holnap másnap lesz, megint jöhet az üzlet, minden visszazökken a régi kerékvágásba. Egyelőre azonban szó sem volt nyugalomról. A jelenlevők mind, férfiak, nők egyaránt féltékenyen csüggtek a torreádor minden mozdulatán. Lesték, megáll-e mellettük, szól-e hozzájuk. Néha egy mosoly is elég volt.- Mikor van a La Coruna, Rafael?- A La Coruna? Húszadikán. Azt hiszem, húszadikán.- Nagyszerű. Tudod, hogy ott van a házunk ... Nem tudta. Nem is érdekelte. A győztesnek mindent felkínálnak, pedig ilyenkor még nincs szüksége rá. Később. Amikor majd valóban rászorul. Akkor egy lyukas garast sem adnak majd. Azt is sajnálják majd tőle, amiért lusták lehajolni. Az ő számukra levegő lesz.- Emlékszel a tavalyi évadra Bilbaóban? Nem emlékezett. Miért is emlékezne? Évente harminc-negyven városban fordul meg. Hetven-nyolcvan viadalt csinál végig. Mire kellene emlékeznie? Semmire.- Van egy új lovam a farmon, Rafael, ha ki akarod próbálni... Neki is van lova, kettő is. Szép nemes, hosszú lábú lovak. Ö maga idomította őket, s most a világ legjobb lovai.- Tudod, mit? Annak a lónak még nincs neve. A feleségem azt szeretné, ha rólad neveznénk el. Őrület! Az ember a bőrét viszi a vásárra, hogy legyőzze a bikát, és mi az eredmény, ' csak annyi, hogy egy ilyen ostoba alak róla nevezi el a lovát. A fehér fókötös lányok újabb tálcákat hoznak, tele átható italokkal, borral, szeszes italokkal. Mögöttük Willy, a házigazda lépdel, kezében az elmaradhatatlan pohárA zöld köpönyeg korszaka: ahogy Marianna fél fordulattal érte nyúlt és leakasztotta az örökké félhomályban sínylődő vasalkalmatosságról. Jóformán még külön életet éltek, amikor elfordította a kulcsot a zárban. Bensőjében visszafogott elszántsággal, sietve átvágott a Dohány utcán. Mindez igaz volt. Az az átkozott, éretlen-zöld vászonkabát vagy micsoda, és az, hogy hét hónappal a megismerkedésük előtt a lány felvágta az ereit. így mondta: Felnyisszantottam... - és ugyanaz az éretlenzöld mosoly, mint általában. Amikor a múltjáról beszélt, amely nem volt különösebben érdekes: nyolc-tíz sivár és laza szerelmi kapcsolat az osztálytársakkal, a tanárokkal és a városba gyülemlő vendégmunkásokkal. Az ilyesmi megviseli az embert, mondta Marianna, és Panek Oszkár bólintott. És igaz volt az is, ahogyan a fiúhoz közelített. Az a visszafogott elszántság! A lány naponta kétszer letussolta magát, a haját agyonfésülte, jól szabott ruhákat választott, de az összképet mindig elrontotta az a vacakzöld vászonmicsoda s fancsali fizimiskája. Ahogyan a kabátjáért nyúlt, majd elfordította a kulcsot a zárban és átvágott a Dohány utcán, másra sem gondolt, mint arra, hogy egy napon Panek Oszkár is eltűnik, libbenő árnnyá, semmivé lesz, és Ő...Ő: Schenker Marianna, húszeszten- dös magyar-angol szakos főiskolai hallgató, ismét egyedül marad. Szerette azt a fiút: mert szüksége volt rá, imádta, mert kellett valaki, akinek eburukkolhatta a félelmeit. Marianna verseket írt, és sok évvel később, amikor Panek Oszkárnak eszébe jutott a metsző-zöld vászonköpönyeg időcellája, még emlékezett az efféle sorokra: Kitin-vázamból merre fussak hová rejtsem el kidülledt szememet szól a házbizalmi kezében portvis agyonnyomta a lelkiismeret Hónapok teltek el, eltelt félév is, amikorra Marianna oldódni látszott, s egy óvatlan pillanatban Panek Oszkár megsejtette, hogy a kettejük kapcsolatát végérvényesen majd a lány bontja fel. Most, hogy tisztes időtávlatból emlékezhetett, úgy érezte, hogy a viharosnak és rapszodi- kusnak tűnő együttlétük nem volt több az őszi legyek méla helyváltoztatásainál. Apró, kis rebbenések, rövidke röppe- nések, sok kicsi és vacak este a Botor Szív teraszán, a pressvári Lótusz kávéház fényburái alatt a Gúnyárd folyó partján elhintett méla séták, egy-egy utazás Pestre. Tónkra és Prágába. Persze, évek múltával a lejátszott mérkőzés izgalma is szertefoszlik. Bizonyára ünnepnek számított az első igazi randevú. Az első, hallatlanul gyönyörű csokor, amit a lány huszadik születésnapjára vásárolt. Ebbe a kicsi magán-világba az elkövetkező nyáron ,,egy harmadik élő“ lépett be. Mindketten jól emlékeztek arra az estre, amikor a Központi Parkban a város kamarazenekara hangversenyezett. A fiú mellett egy nagy kontyú, Getrude Stein-alkatú lány ült. Haloványkék vagy kékesszürke ruhát viselt. Bár tudta, hogy Marianna baráti köréhez tartozik, kerülte a bemutatkozást. Viszont: ami késik, nem múlik. Emília röviddel ezután megjelent az életük színpadán. Eleinte díszletként. Ha Marianna lakásában voltak, ha az utcán voltak, ha kávéházak egyikében voltak.- Ne zavartassátok magatokat... - mondta, és az arcán átsuttyant a jól ismert luciferi mosoly, amely a légyfogópapírok tulajdonságát hordozta magában. Ne zavartassátok magatokat... s Emília ebből az alaphelyzetből észrevétlen magabiztossággal türemlett mindinkább előtérbe, ha úgy tetszik: kettejük közé. Idővel Emília egyre gyakrabban kisajátította Panek Oszkárt. A várost járták, ittak, beszélgettek, és a fiú egy sikeres csellel ugyan kiszabadította magát, és feleségül kérte Shcenker Mariannát, de röviddel a házasságkötésük után ismét felbukkant a lány. Ott ült az asztaluknál, vaskos lábait keresztbe vetve, és Panek Oszkár az egyhangú, zsíroskás képét, a pattanásos fizimiskáját bámulta, mintha faggyúval kenegette volna az arcát, olyan volt. Az ifjú férj a játszma végső kimenetelére gondolt, de ez a látszólagos pillanat még irdatlan időn át nem következett be. Hétvégeken és egyéb munkaszüneti napokon Emília volt az egyetlen vendégük, s amíg Marianna bevásárolt, amíg takarított és főzött, vagy egyéb teendőit végezte, Emília a férfival beszélgetett, volt, hogy sétáltak, de az is előfordult, hogy Gúnyárd megyei körútra vállalkoztak. Panek Oszkár egy esős vasárnapi déletőttön kihajította a lányt.- Elment... - mondta Marianna.- Sajnálom őt, de minduntalan belekapaszkodik az életünkbe... Nem tehettem mást, Marianna... Tudod, hogy nem tehettem mást. - Marianna az ablakhoz húzódott. A távozót figyelte. Az elkövetkező hónapok, évek egyre seszinübbek lettek, és mindketten arra a harmadikra gondoltak. A távollevő lényének hiánya egyre fértelmesebbé, hatalmasabbá lett. A kis Felíciával sétáltak és betértek a kisváros kimérésébe, Panek Oszkár Gúnyárd megye ősi múltjáról beszélt, a készülő novellájáról, Juan Rulfe írói világáról. Vagy otthon: amikor a felesége a kislányukkal volt elfoglalva. Vagy: amikor ebédet főzött és kiszólt az alumínium- színű konyhából:- Az ebéd elkészült... Az arcukra volt írva. A mozdulatukba, a viselkedésükbe volt oltva. Annak a harmadiknak a hiánya kísértette őket még akkor is, amikor új és szűk lakásuk zsúfolásig megtelt látogatókkal. Ahogyan Panek Oszkár átlépte a konyha küszöbét, megfordult. Szerette volna látni azt a lányt. Prémgallérú nagykabátban. Amint azt mondta volna:- Szervusztok. Megjöttem. S Marianna talán összecsapta volna a tésztás kezecskéit:- Nicsak, Emília...- Mondd csak: milyen volt... - kérdezte egy alkalommal a felesége.- Olyan volt: mint a többi nő...- Nem, nem olyan... Minden ember más. . Milyen volt... És ő hallgatott egy ideig, majd azt mondta, hogy nem emlékszik rá.- De emlékszel rá: milyen volt?. .- Nem volt igazán jó nő... - válaszolt Panek Oszkár.- Az alakja.- Nem volt igazán jó.- A keblei?...- Hagyd ezt az idétlenséget.- Ki vele! De Panek Oszkár már nem válaszolt. Maga sem értette az egészet. Azt, hogy röviddel ezután elköltözött Mariannától, örvösgúnyárdon, egy jelentéktelen és arctalan mezővárosban bérelt szobát. Maga sem értette az egészet. Például azt: amikor a negyedik vagy az ötödik napon betoppant Emília és azt mondta: - Szia, megjöttem... - az arcán a jól ismert, krétás vagy milyen mosoly. Marián J. raj, a reá íéssel. E máskor té- Ki szí Kint a éjszaka. I val beszé pett.- Azt éjszaka. Honnal a győztes kérdezett szakította- Rafa ségnek ügyében!- O, igi A holn< nek tele. ő stílusa Megírják < Eljut a h jelenség v csodálói k jal, kérke Jósé Maria Sanjuán
