Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-06-14 / 23. szám
TRAGÉDIA Nagy-Britannia észak-írországi tartományában - amint az várható volt - a képviselővé választott fogoly Bobby Sands, majd társai önkéntes éhhalála után ismét kiújultak a véres zavargások, az ír katolikus kisebbség gettóiban ismét barikádok emelkednek. A válság, amely évtizedek óta jelen van Ulsterban, nem enyhül, s nem csökken az erőszak sem. Az észak-írországi események hátterének elemzői rámutatnak: ami itt történik, az nem vallásháború, nem két felekezet bigott tagjainak viaskodása. Az észak-ír kelevény a brit gyaratosító politika terméke. Az itt felhalmozódott indulatoknak, amelyek gyakran a terror-ellenterror formáját öltik, évszázados gyökerei vannak. ~ ANGLIA LEGRÉGIBB GYARMATA Az ír-sziget gyarmatosítását az angol feudális uralkodó osztály már a korai középkorban megkezdte, brutális formákat azonban a XVI-XVII. században öltött a megszállás. A kapitalizálódó Anglia urai rákényszerítették a földbérleti rendszert Írországra is. Ezzel szétrombolták az ott még létező nemzetségi tulajdont, s az ír parasztokat nincstelen bérlőkké tették saját földjükön. A XVII. században indult meg a protestáns angolok és skótok bevándorlása a szigetre. Ok voltak a londoni kormányzat leghübb segítői az írek leigázásában, s végeredményben idegen uralkodó réteggé váltak a „zöld szigeten“. A katolikus vallás ezekben az évszázadokban lett az ír nemzeti lét fenntartásának szimbóluma, az idegen elnyomás elleni harc szellemi kifejezője, hiszen a protestáns angolok az ír függetlenség és az ír katolicizmus ellen egyidejűleg és egyazon fegyverrel folytatták a harcot. Jól példázza ezt a korabeli büntetőkódex, amely megtagadta az ír katolikusoktól a választójogot, hogy (az orvosin kívül) értelmiségi foglalkozást űzhessenek, nem nyithattak iskolát, nem tarthattak három font sterlingnél értékesebb lovat, s a katolikus tulajdonban maradt földeket különleges adóval sújtották. A diszkrimináció és a megalázás miatt évszázadokon át gyülemlett az írek elkeseredése. A földtelenség, az ír parasztság végletes kizsákmányolása okozta a múlt században pusztító éhínségeket, ez űzte az íreket tengerentúli emigrációba. Az ír fegyveres ellenállás az angol uralom éveiben soha nem szű it meg. Az 1916-os ír húsvéti felkelés megmutatta: az ír-sziget lakosságának többsége nem akarja a brit uralom semmilyen formáját. 1921 -ben a sziget déli huszonhat grófságából létrejött a független ír Szabadállam. A londoni parlament döntése értelmében azonban a hat észak-írországi grófság, más néven, Ulster, Nagy-Británnia korlátozott önkormányzattal felruházott tartománya maradt, a sziget iparilag fejlettebb része tehát a brit koronához tartozik. A brit hatóságok ezt a döntést az ulsteri protestánsok védelmével magyarázták. Ök, a hajdani angol és skót megszálló telepesek utódai, attól tartottak, hogy az új ír államban elveszítik kiváltságaikat. A XIX. és a XX. században e kiváltságok védelmében szervezték fegyveres osztagaikat, köztük a hírhedt Orániai Rendet, az ír felszabadító mozgalom elleni terror szervezetét. A protestáns identitás védelmének jelszava megnyerte az ulsteri munkásság jelentős részét is. A vallási köntösben megjelenő nemzeti megosztottság az ulsteri munkásosztály harcának azóta is fő akadálya. AZ ERŐSZAK FOKOZÁSA Ulster angol bekebelezése után az ír ellenálló szerveze; tek nem hagytak fel tevékenységükkel. Fő erejük az ír Köztársasági Hadsereg (IRA), amely a múlt századi angolellenes fegyveres mozgalmak, az 1916-os felkelés örököseként lép fel. Anyagi támogatást főként Amerikából, az ott élő írektől kap. Az IFtA azonban nem egyedül képviseli az Ulsteri katolikus íreket. A hatvanas években, mindjobban erőre kapott, és kiterjesztette befolyását a polgárjogi mozgalom. Ez mindenekelőtt a katolikus kisebbség jog- fosztottságának megszüntetését tűzte ki céljául. A polgárjogi harc Londonderry városában robbant ki 1968 nyarán. A cél a katolikus gettók lakói életkörülményeinek megjavítása, a városi tanácsban való arányos képviselet volt. A békés tüntetések - a protestáns rohamosztagok támadásainak következtében - hamarosan véres összetűzésekké váltak. A londoni kormány 1969-ben brit katonaságot vezényel Észak-írországba, hogy megakadályozza a polgárjogi tüntető ; és a protestáns félkatonai alakulatok további összetűzéseit. (Az ulsteri hatóságok ugyanis egyfajta fegyveres segédrendőrséget hoztak létre, amit a nemzeti érzelmű ír katolikusok elleni elnyomás eszközéül használhattak. Ezek a szervezetek - különböző néven - a mai napig léteznek.) A brit katonaság azonban nem a katolikus írek védelmét szolgálta, hanem a helyi kormányzat sajátosan értelmezett rendcsinálási törekvéseit. Észak-Írország ismét a terror- cselekmények, fegyveres össszetűzések, gyilkosságok színhelye lett. S ebben mindinkább tevőleges részvevővé vált az angol hadsereg. Emlékezetes az 1972-es „véres vasárnap“, amikor a katonák tizenhárom katolikus tüntetőt öltek meg. Időközben változás ment -végbe az IFtA soraiban is. A szervezet törzse a politikai harc elsődlegességét hangoztatta, a radikális elemek pedig megalakították a fegyveres akciók elsőbbségét hirdető ,,ideiglenes IRA-t". Ma ezek, az úgynevezett provók állnak a katolikus oldalon elkövetett fegyveres merényletek többsége mögött. Emlékezetes akciójuk volt Mountbatten admirális meggyilkolása és az északír kormány két volt miniszterelnöke elleni merénylet. Az erőszak eszkalálását tehát nem állította meg az angol katonai jelenlét, sőt kiprovokálta! Mielőtt a brit fegyveres erők különböző alakulatai Ulsterba kerülnek, Tiltakozó tüntetés Belfast egyik utcáján (ŐSTK-felv.) egy nyugat-németországi támaszponton különleges hely- ségharckiképzésben részesülnek. A gyakorlóterep egy belfasti katolikus gettó utcáját másolja, nyíltan sugallva, kik ellen irányul London akciója. A tartományba vezényelték a különleges hadviselésre kiképzett kommandóalakulatot, a Special Air Service-t (SAS) is. A SAS embereit az IFtA feltételezett tagjai és támogatói ellen vetették be, sőt beszivárogtak a független ír Köztársaságba is, ahol törvénytelen akciókat hajtottak végre. A torykormány Belfastba irányította Sir Maurice Oldfieldet, hírszerző szolgálatának nyugalmazott vezetőjét, de a kiérdemesült kémfö- nök (időközben meghalt) sem járt különösebb sikerrel. TRAGIKUS MÉRLEG A brit katonai jelenlét majd tizenkét évének mérlege több mint 2100 halott, 22 ezer sebesült. A rendőrőrsök ellen 1395 támadást hajtottak végre, a robbantásos merényletek száma több mint hétezer. 1974 óta 1270 ember ellen emeltek vádat gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletét, 2200 fő ellen tiltott fegyverviselésért, 790 ellen robbantásért, 3350 ellen más terrorcselekményekért. Még több északírt tartottak fogva vádemelés nélkül, és kínoztak évekig a különböző internáló táborokban. A rendőrség és a brit katonaság általános gyakorlatává vált a gyanúsítottak brutális megkínzása.Ezt és a brit kormány felelősségét az Ulsterban elkövetett hatósági erőszakért, megállapította az emberi jogok strasbourgi bizottsága is. Hogy az ulsteri bíróságok ítélkezési gyakorlata mennyire elfogult, példázta Sands esete is. Őt, mint emlékezetes, 14 évre ítélték, mivel a gépkocsiban, amelyben hárman utaztak, egy revolvert táláltak. Protestánsok ellen ilyen ítélet elképzelhetetlen. A BRIT KORMÁNY FELELŐSSÉGE Az egymást követő brit kormányok sorra próbálkoztak a politikai rendezéssel, 1973-ban, az akkori konzervatív Heath-kabinet az ulsteri protestáns és katolikus pártokkal és a dublini kormánnyal megkötötte a Sunningdale-i egyezményt. Ez előirányozta egy olyan északír helyi kormány létrehozását, amelyben képviseletet kap mindkét közösség, és elfogadta az összír Tanács megalakítását. A testület az egész szigetre vonatkozó ügyeket intézte volna, kifejezve az írek egyesülési törekvéseit, miközben Észak Írország az Egyesült Királyság része marad. Az egyezmény nem valósult meg, 1974-ben ugyanis az akkor hatalomra került munkáspárti kormány meghátrált a protestáns szélsőségesek által hirdetett sztrájk hatására. Ulstert azóta is a londoni kormány északír ügyekben illetékes minisztere irányítja. Nem hozott sikert a Thatcher- kormány rendezési terve sem. Ez szintén olyan helyi hatóságok megalakítását vette tervbe, amelyekben képviseletet kaptak volna a katolikus írek. Thatcher asszony tárgyalásokat folytatott ír kollégájával is. Ez és a rendezési terv bőszült ellenállást váltott ki a legszélsőségesebb „pápistafaló“ protestánsokból, akiknek több mint tíz éve lan Paisley presbiteriánus pap, parlamenti képviselő a vezetője. Minden jel arra mutat, hogy a mostani konzervatív kormány - mint annyi elődje - nemcsak meghátrált a protestáns szélsőségesek előtt, hanem feladta a rendezési tervet is. A fő irányt Thatcher asszony kormánya „a terrorizmus elleni harcra“ vette. Ez többek között jelzi a tory kormány érzéketlenségét az ír probléma iránt, végső soron azt a döntését, hogy erőfeszítését nem az északír gazdasági helyzet rendezésére fordítja. Pedig nyilvánvaló: a tartomány kínzó gazdasági gondjai szolgáltatnak alapot az elkeseredés, az erőszak fellángolásához. A londoni Guardian megírta: Ulsterban a munkanélküliség elérte a 17 százalékot, az angliai arány kétszeresét. Egyes gettókban a munkaképes lakosság fele állás nélkül tengődik. Számos iparág halódik. A hajógyárakban tíz éve még 30 ezren dolgoztak, ma alig nyolcezren. Az előrejelzések szerint a munkanélküliek száma tovább növekszik. A munka nélküli, félig iskolázott fiatalok közül kerülnek ki a protestáns félkatonai szervezetek tagjai és az IFtA szélsőségesei is. Észak-Írországot a brit imperializmus tette az elkeseredettség, a szektariánus gyűlölködés tartományává. London felelőssége a kialakult helyzet további elmérgesedéséért tagadhatatlan. Még súlyosbítja a viszonyokat, ahogyan az elítélt északír polgárjogi harcosokkal és az IFtA- tagokkal bánnak. 1972-ben a londoni kormány különleges státust biztosított e foglyok számára. Négy évvel később visszavonták ezt, s a köztörvényes bűnözőkkel azonos módon kezelik őket. Ez váltotta ki a Maze-börtön több politikai foglyának engedetlenségi kampányát, a rabruha felvételének, a cellák takarításának megtagadását, az éhségsztrájkokat, aminek már több önkéntes áldozata van. MIKLÓS GÁBOR (Népszabadság) 1981. VI. 14. Vlagyimir Kovaljonoknak és Viktor Szavinihnak visz- szatértével a Földre jelentős szakasza zárult le a szocialista országok űrkutatási együttműködésének. Vlagyimir Kovaljonok és Viktor Szavinih fogadta a Szaljut-6 űrállomáson az utolsó nemzetközi űrpárost az Inter- kozmosz-program keretében. A SZALJUT-6 űrállomáson 1978 óta 18 legénység váltotta egymást, ezek közül 9 nemzetközi úrpáros volt - a Szovjetunió űrhajós repülője és az Interkozmosz- programban részt vevő valamely más állam kutató űrhajósa. Az említett hároméves időszakban a szocialista közösség többi országának tudósai a Szovjetunió segítségével több mint 200 kutatási programot és kísérletet valósíthattak meg, amelyek közül nem egy, amint azt a szovjet-román űrpáros Földet érése után Valerij Rjumin űrhajós, a Moszkva melletti földi irányító központban mondotta, egyébként még hosszú éveken át csak tervekben létezett volna. A végrehatott kísérletek közül több már meghozta eredményeit, amelyek konkrét segítséget jelentenek nemcsak a Szovjetunió, hanem a többi részt vevő ország gazdasága számára is. Fontos orvosbiológiai ismeretek és a technológiai kísérletek során szerzett új anyagok mintái mellett adatokat gyűjtöttek fényképezéssel és vizuális megfigyelésekkel geológiai, földrajzi, meteorológiai, oceanológiai és más célokra. Például tavaly a szovjet-vietnami páros űrutazása alkalmából. fontos információkat szereztek a Vietnami Szocialista Köztársaság ásványkincseiről, erdeinek állapotáról és fejlődéséről. Az Interkozmosz-program most befejeződött szakaszának hasznosságáról további adatok is tanúskodnak. Azonkívül, hogy a Szaljut-6 fedélzetén járt űrhajósok megvalósították a kitűzött Interkozmosz-programot, az űrállomás karbantartását is elvégezték. Felbocsátása óta 2 alkalommal újították fel berendezését. E célból Földkörüli pályára kellett juttatni több mint 20 tonna terhet: műszereket, berendezéseket. Az űrutazások irányításában több tucat földi irányító központ, repülőgép és hajó vett részt. (6)
