Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-05-10 / 18. szám

ozsrn * M 198 1. V. 10. ,,Ne tervezzenek, s akkor nem fognak csalódni“ - ezt ajánlják az óvatos pszi­chológusok. De Vaszilij Blokov huszon­hat éves moszkvai munkás mégis tervet készít az életére - és ez teljes mértékben beválik: öt évvel ezelőtt ezt mondta:- 1980-ra mérnöki oklevelet akarok szerezni, befejezem a találmányomat, feleségül veszek egy nagyszerű lányt, világot látok...- Nem sok ez, Vaszilij?- Ugyan mért, hiszen öt év: egy egész élet!- És eltelt az öt esztendő. Nemrég megint beszélgettünk:- Bemutatom a feleségemet, Ljudát. Ő az a bizonyos lány...- És az oklevél?- A műszaki főiskola esti tagozatának negyedéves hallgatója vagyok - hamaro­san oklevelet is szerzek.- És az utazás megvalósult?- Az óceánon túl jártam, az Egyesült Államokban.- Szerencséd van, Vaszilij.- Szerencsém. Bizonyára azért, mert az én balszerencse-részem az apámnak jutott... AZ APA SORSA ,, Mankón, egy szál katonaköpenyben Jött haza huszonévesen. Hazajött, de azt a házat Nem találta sehol sem..." Ezt a dalt a háború szülte. Úgy kellett megszületnie, mint ahogyan felhőből eső zúdul alá. Húszmillió szovjet ember pusz­tult el a hitleri Németországgal vívott, háború éveiben (1941-1945). Az 1921-es születésű fiatalok közül pedig jóformán senki sem jött haza. Vagy úgy tért vissza, mint az idősebb Blokov, Szergej, Vaszilij apja - mankón, egy szál katonaköpeny­ben.. . “ A Moszkva környéki faluban levő háza ugyan épségben maradt, de a csa­ládi tűzhely hideg volt - apja meghalt, anyja betegeskedett. Mint a szörnyű me­sében - Szergej fiatalból egy csapásra öreg lett. Már nem munkabért, hanem nyugdíjat kapott, s mint rokkant, nemrég szerzett, „fiatal“ traktoros szakmáját is elveszítette. A csendes cipészmestersé­get tanulta ki. Egy keveset cipészkedett - és sokat ivott bánatában. Mégis rámo- solygott a fiatalság. Raisza, a szomszéd lánya feleségül ment hozá. Megszerette- e vagy megsajnálta - e két szó az orosz falu nyelvén nemhiába rokon értelmű... A háború mégiscsak elmúlt, s lassan­ként megindult az élet. A falut nemsoká­ra Moszkvához csatolták. Blokovék kis há­zát lebontották, s neki, mint hadirokkantnak, soron kívül ingyen állami lakást adtak. Rai­sza gyárban dolgozott. Első lányuknak Blo­kovék szép nevet adtak: Nagyezsda (re­mény). Szergej fiút szeretett volna, hogy neki jusson az a fiatalság, amely őneki nem lehetett osztályrésze. De még két kislánya született, s csak utána Vaszilij. A szomszédasszonyok sajnálták Raiszát- férje féllábú, ő maga beteg, nehéz lesz négy gyereket felnevelnie... „KINEK KELL EZ A VÁSZKA?“ A hetvenes években a Szovjetunióban minden moziban játszották ezt a népsze­rű filmet. Főhőse egy Vászka nevű kan­dúr volt. Vaszilij Blokot akkor már betöl­tötte a tizenhetedik évét, a tizedik osz­tályba járt,.és mindenképp elegendő hu­morérzéke volt ahhoz, hogy ne vegye rossz néven osztálytársainak tréfáit, akik vidáman, kórusban harsogták, amikor meglátták: „Kinek kell ez a Vászka?“ Ö pedig sok helyütt „kellett": otthon, a családban, ahol - szinte észrevétlenül- ez a legfiatalabb fiú lett a „családfő“, anyjának és nővéreinek oltalmazója és tanácsadója. Az iskolában, ahol pajtásai szerették, Vaszilij a labdarúgócsapat ka­pitánya volt - s tehetséges rajzoló, nyílt­szívű, vidám fiú. Minél jobban közeledett az iskola el­végzésének időpontja, annál több em­bernek „kellett“ ö - Vaszilij Blokov, ez a tizenhét éves fiú, akinek már majdnem teljes középiskolai végzettsége volt. A végzősök osztályába gyakran látogat­tak el tekintélyes emberek - vállalatok, tudományos intézmények képviselői -, főiskolai tanárok. Mindegyik elmagyaráz­ta, milyen jó, ha valaki éppen náluk dolgozik, tanul - vagy tanul és dolgozik egyszerre. S azok a gyárak értek el sikert a fiatalok körében, amelyeknek saját főis­kolájuk volt. Vaszilij viszont felsőfokú művészeti is­kolába akart beiratkozni. Amikor azonban elment oda és megnézte az érettségizett fiatalok munkáit - józan gondolkodású lévén, rájött, hogy egyelőre korai volna ebbe az iskolába beiratkoznia. Szeren­csére, a feltaláláshoz és az építéshez ugyanolyan kedve volt, mint a rajzolás­hoz. Némi gondolkodás, tanácskozás és az újsághirdetések böngészése után a Moszkvai Vlagyimir lljics Elektromecha­nikai Gyárat választotta. Ez a gyár több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza, jelenleg azonban modern üzem, amely különféle villany- motorokat gyárt, és Vaszilij véleménye szerint, itt minden megvan, amire a fiatal munkásnak szüksége lehet: legújabb szerszámgépek (ez egyik ilyen hengerfú- rópadon kezdte meg szakmája elsajátítá­sát), esti főiskola, sportpálya, jó klub, amelynek képzőművészeti stúdiója van, saját újság, üdülő Moszkva környékén, szanatórium a Krím-félszigeten. Vaszilij tanítómestere, egy tapasztalt munkás, mielőtt a szerszámgép mellé állította volna a fiút, végigvezette a gyá­ron, s elmagyarázta, hová, minek és kihez kerül mindegyik munkadarab.- Teljes képet kell alkotni, akkor érde­kesebb a munka - mondta. Amikor Vaszilij az iparitanuló-idö tar­talmáról érdeklődött, oktatója így felelt: h A középiskolát végzettek gyorsan tanulnak. A te tanulóidőd három körül­ménytől függ: tőlem, tőled, meg a munká­tól - hogyan birkózol meg a munkával... Vaszilijnek jól ment a munka. Két hó­nap múlva vizsgát tett a bizottság előtt, s mindjárt a harmadik kategóriába került. Fél év múlva pedig a negyedikbe. Ez már komoly pozíciónak számított a gyárban, és egészen jó bért is kapott. CSUPÁN A SZERENCSE DOLGA? A gyárban eltöltött öt év után Vaszilij első helyre került a moszkvai fiatal esz­tergályosok versenyén. A Komszomol kerületi bizottságai minden évben ren­deznek ilyen szakmai versenyeket. A lé­gikisasszonyok, távírásznök, szakácsok, munkások, tengerészek szakmai verse­nyei ugyanolyan lelkes hévvel folynak - akár a labdarúgó-mérkőzések. A győz­tesekre - a dicsőségen kívül, amely ugyan nem terjed a szakmabeliek körén túl - ju­talom is vár. Vaszilijé pedig ingyen turis­taút volt - Olaszországot vagy az Egye­sült Államokat választhatta.- Amikor a verseny utáni napon beállí­tottam a műhelybe - emlékszik vissza Blokov -, a fiúk a maguk módján köszön­töttek, mint valami birkózónak, világoskék szalagot adtak rám, s ez állt rajta: „A mi Vaszilíjunk - szupersztár!“ Ő maga azonban úgy véli, hogy a győ­zelmet a szerencsés véletlennek köszön­heti, meg általában is egyszerűen sze- rencséja van:- Megszerettem a munkámat, és a munka is megszeretett engem. Remek barátaim vannak. Ljuda vidám és jó fele­ség. Foglalkozását tekintve tanárnő, és minden átnevelési törekvését a tanít­ványaira pazarolja. És vajon sok férj dicsekedhet azzal, hogy otthon nem ne­velik? De mivel Ljudának tapasztalata van abban, miként kell a lusta tanulókkal bánnj, engem is tanulásra tud fogni - és már négy éve az esti főiskola példás hallgatója vagyok. Biztosan tervbe vehe­tem, hogy megszerzem a mérnöki okle­velet. Amikor pedig megkapom, akkor a gyári tervezőirodában dolgozhatok - már felajánlották nekem ezt az állást. „MIÉRT AKARTOK MEGÖLNI, FIÚK?“ Vaszilij nővéreiről beszél - a legidő­sebb, Nagyezsda, főiskolát végzett, élel­miszeripari szakértő, Galina közgaz­dász, Anna orvos lett és geológus férjé­vel Szibériába ment -, majd ez jut eszébe:- Amikor turistaúton az Egyesült Álla­mokban jártam, Seattle-ben egyetemis­ták a családomról kérdezősködtek, s én elmondtam hogy a nővérem Szibériában él. Ők pedig részvéttel mondták: „Ugyan mért száműzték oda?“ Egy Los Angelesi gyárban pedig egy velem egyidős szak­társam, szintén esztergályos, az Ameri­kában készített fényképfelvételeinket né­zegetve, megjegyezte: „Látod, te itt ül­hetsz a Capitolium lépcsőjén, de engem bezzeg nem engednek be a ti Kremletek­be!“. Azt feleltem, hogy nálunk a Kreml nyitva van, és múzeum, s évente több millió ember jár ott... Mégis meglepő milyen keveset tudnak rólunk az óceánon túl. Vaszilij elmondja, hogy nagyon tetszett az egyesült államokbeli utazás, mégis felelevenít egy esetet, mely megzavarta ezt:- Azoknak a fiúknak, akikkel egy ízben New Yorkban találkoztam, bizonyára szintén nem volt fogalmuk arról, micsoda Oroszország és mifélék az oroszok. A vá­ros utcáin sétáltunk. Tolmácsnönk a fel­hőkarcolók magasságát sorolta, és vala­mennyien álmélkodtunk. Hirtelen én is elámultam, de egészen más ok miatt. Három fekete zekés alak jött velünk szembe. Hajtókájukon rikító jelvény, ez­zel a felirattal: „öld az oroszokat!“ Én rájuk kiáltottam: „Hé!“, azután pedig an­golul: „Helló!“ - és már-már utánuk ira­modtam. A tolmácsnó azonban megállí­tott: „Ne kezdj ki velük... Én pedig ki akartam kezdeni. Meg akartam kérdezni: ugyan miért akartok megölni engem, fi­úk? És miért gondoljátok, hogy én csak úgy egyszerűen hagyom magam meg­ölni?- Elromlott a kedvem - folytatja Vaszi­lij. - Éjjel a szállodában álmatlanul forgo­lódtam. Miért, miért nem, az jutott eszem­be, mennyit imádkozott a nagyanyám. De miután a férje és a két fia elesett a háború­ban, a legkisebb fia pedig nyomorékon jött haza - ő valahogy kissé meghökkent ezen... Vaszilij rövid hallgatás után mintegy összegezi beszélgetésünket:- Minden valóra válik, ha béke lesz... Nézze a mi új ötéves tervünket: új építke­zések és új városok, az egész ország és minden egyes család életének megjaví­tása szerepelnek benne. Mi a békét ter­vezzük. És én is tervezem a jövőmet: érdekes munkát és életet akarok, világot akarok látni, és fel akarom nevelni a fia­mat. Én az életet tervezem. LJUDMILA IVANOVA KISKATA TÖRTÉNETEIBŐL Kanális Kiskata zsúfolt autóbuszban utazik anyukájával a nagymamájához. Egyszer csak egy kisebb hídon mennek keresz­tül. Kiskata örömében felkiált:- Jé, anyuka, itt a Duna!- Nem, kislányom - szólt közbe moso­lyogva a mellettük ülő bácsi ez csak egy kanális. A kisokos erre megint anyukájához fordult:- Azért, anyuka, mert van benne kanál is? Er Kiskata sokáig hibásan beszélt, a ber­reg nála belteg volt, a répa-retek-mogyoró az lépa-ietek-mogyoló meg effélék. Ta- nítgattam ót, mondani sem kell, annyi türelemmel, hogy az szinte már egy bir­kának is a becsületére vált volna, rrrröz- tem és errrrr-eztem én neki annyit, hogy beletekeredett a nyelvem, mutogattam neki, hol legyen a nyelve az er hang képzésénél, de bizony nem használt semmi Na, jól van, legyintettem, van még rá ideje. Ami igaz is volt, hiszen Kiskata még csak három éves, úgyhogy valóban foglalkozhat még eleget az er­ekkel. Ám egy szép napon, ki látott s hallott már csodát, vadonatúj és patyo­lattiszta er-ekkel jött haza az óvodából Van ám brummogás meg berregés meg sikerélmény, amit, ugye, Juiijulinak is gyorsan el kell újságolni:- Juri, harrod? Megtanurtam az errr-et - örvendezik Kiskata, s terjes joggar, hiszen ezentúr az el-ekre már semmi szüksége nem rész az éretben. TÓTH LÁSZLÓ ÉN AZ ÉLETET Szabó Gyula: Találkozás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom