Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-05-03 / 17. szám
N ézem a falumat. A gyöngéd ringa- tású dombkaréjt a falum körül, és azt gondolom: nézd csak, mennyi szelídség. A háztetők szaggatta lombtenger zölden hullámzik, Innen a Vercse-tetöről nem látszik, de én tudom, hogy most a házak homlokán árnyak futkároznak. A napsütés és a nyár vidám árnyai. És nem látom, de elképzelem a virágzó kerteket végig az L alakban hajló utca kétoldalán. A kerítésre kapaszkodó rózsafákat, amint roskadozva szorítják magukhoz súlyos fejű vörös virágaikat, mintha kibuggyanó belső szerveik lennének. A bíborszínü tátikákat, a havas tekintetű őszirózsákat, kék hajnalkákat. És elképzelem a gondosan ápolt konyhakerteket, a kövér és buja paradicsombokrokat, a karókra felfutó babszárakat, alul súlyos hüvelyekkel, fölfelé egyre satnyul- va, mig végül a legtetejében, mintha pillangók ringatóznának, babvirágok röpködnek az aranyló kékségben, ami betölti ég és föld között a teret. Nézem a szépségnek ezt a zuhatagat, a finom, arany ködöt a Verese és az Őrhegy közötti tenyérnyi völgykatlan felett. A Túróc keskeny, elnyúló pántlikáját, az alig ötvenháznyi aprócska falut, a szívemhez nőtt arcokat, és egyszerre fellobban bennem az öröm: itthon vagyok, szülőfalumban, Lökösön! Egykori elvágyódásaim színhelyén. Menthetetlenül s végérvényesen. Lecsendesült, megbékélt, derűs szívvel. Mert hol, ha nem itt? Ahol úgy éltem arcok és sorsok közé zárva, mint láncban a szem. Ahol létem törvényszerű következménye egy közösségi lét-folyamatnak. Itt vetettek el, itt csíráztam ki a sárga, agyagos földben. Itt, ahol vadszilvavirág szirmait sodorta ámuló gyerekszemembe a szél, amikor tavaszi esőfelhők kövér csordáit terelte végig az Őrhegy gerincén. Itt, ahol fejjel lefelé bukva, égnek meredő, szélben lengedező gyökerekkel, épp csak kapaszkodva, évekig éltek, virágoztak, hoztak gyümölcsöt a fák, amikor kinyesték alóluk a dombot, ügy lebegve ég alatt, föld felett, mint fordított légtornászok, gyökereik között madárfészkeket ringatva. De makacsul kitartottak utolsó elpattanó hajszálgyökerükig. Ragaszkodásuk a földhöz, melyben kicsíráztak, a hűség szimbóluma számomra. A hűségé ahhoz a földhöz, amelyben kicsíráztunk, gyökeret eresztettünk, amelynek táperőit szíva növekedtünk, erősödtünk, s kinyeshetik alólunk a dombot, fejjel lefelé bukva is élnünk, virágoznunk, gyümölcsöt hoznunk kell, utolsó elpattanó hajszálgyökerünkig. Most mint a vakító napba, az arcába nézek ennek a földnek, s megpróbálom megfejteni titkát. Tehát ez itt a Túróc-völgye. Gömör egy darabja, az ország, Európa, a világ egy darabkája. Madártávlatból nézve az ember önkéntelenül arra gondol, hogy valamikor régen talán egy erre járó óriás töltötte itt szántó-vető kedvét. Apró falumagvakat hullatva az oltalmat nyújtó dombok tövébe. Nem is akadt más védelmezőjük évszázadokon keresztül. Csak ezek a dombok, bükkösök, mogyorósok. Idegen szemnek egy festői táj kellékei, nekünk azonban történelmi rekvizítumok. Dűlők, legelők, mezei utak, erdei források, rejtett zeg-zugok. Lassan színtelenedé, fakuló legendák, mondák őrzői. Kígyóslápa, Mocsolyák, Kiserdő, Papok- földje, Bende, Jancsó, Sántamála, Ortás, Szemcse, Kisugar, Bűsdomb, Csipány, Agyag. Inkább álmokat, mint búzát termő föld. De valami varázserő lakozhatott benne, mert mindenhonnan visszahúzta elkalandozó, szerencsét kereső fiait. Még a mesés Amerikából is egykor, a nagy világnyomor idején. Ha felhangzott bennük - sajátos kiejtésű - hívó szava, egyszerre otthagyták a bányákat, gyárakat, farmokat. Hazajöttek. Legalábbis •a legderekabbjai. Átszelték a tengert, átkeltek fél Európán bálványmozdulat- lanságú, széles, keleti arcukkal, de itthon a falu határába érve, sírtak. Ók, a világ- jártasak, akiknek hírhedt erejükért sovány dollárral fizettek a modern rabszolgapiacon. Pedig csak azt látták viszont, amit kényszerűségből elhagytak. A földhöz közelhajló apró házakat, a temető akácait a domb oldalában, a messzire fehérlő templomtornyot, a kakukkfű lila foltjait a Vercse-tetőn, a távlattalan, szegény szülőfalut megbújva az Őrhegy alatt. Mégis, mi hozta őket vissza? Mi az, ami valamennyiünket visszahúz? Semmi és minden két szó közé zárva. A szülőföld varázsa. TÖRTÉNELMI MOZAIKOK Kora gyerekségem idején még mindennapos beszédtéma volt a háború A hosszú téli esték „összemesélései" előbb-utóbb ide lyukadtak ki. Micsoda történelemórák! Kint sütött a hold, pattogott a fagy, bent a meleget ontó „rakott- sparhelt“ körül ott ültek a szemtanúk és emlékeztek. Így ismertem meg az első világháborút, a 17-es szovjet forradalmat (nagyapáim vörös katonák voltak), a 19- es Magyar Tanácsköztársaságot, Amerikát: a meghiúsult álmokat, reményeket, apám révén a spanyol polgárháborút, a kommunista üldöztetést, az egyre erősödő nyomort, kakastollas csendőröket, a második világháború halottjainak névsorát, fasiszta börtönök, koncentrációs táborok borzalmait, bujkáló katonaszökevények félelmét, az egész ostoba, embertelen, életgyalázó merényletet, aminek a neve, háború! S ami hiába ért véget hivatalos dátummal, az emberek lelkében, idegeiben még sokáig ott vibrált. Még sokáig visszajárt kísérteni, hol egy újraépítéshez lebontott falból bukkanva elő, hol korhadt fatörzsekböl, pincékből, kutakból, hol a föld mélyéről, hoi a vizek aljáról, rozsdamartan, de gyilkolni készen. Ám egyszer csak vége szakadt az S azok tízen, akik részben a Vörös Hadsereg, részben a Magyar valamint a Szlovák Tanácsköztársaság katonái voltak, öntudatlanul is megindítottak egy ideológiai erjedést, aminek egyenes következménye volt apám kommunista meggyőződése és tevékenysége tágabb értelemben pedig a szocializmus végső győzelme A falu gazdasági fejlődése 1952 őszén, a szövetkezet megalakulásával kezdődik. A szövetkezet megalakulása körül az ismeretlentől való természétes emberi húzódást leszámítva, nem voltak különösebb huzavonák. Ami érthető, hisz küszködő kisparasztok, földtelen szegények faluja volt. Az első évek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Különböző okokból. Kevés és rossz minőségű földdel rendelkeztek. Alig volt gazdasági felszerelésük, s az is elavult. Néhány pár ló, ökör, szekér, eke, borona, lóvontatta kaszálógép. Nem voltak közös istállók, így a szövetkezeti tagok otthon tartották, ápolták az állatokonyhát elfoglaló rakott tűzhely, amin egyben főztek is. Rádió (telepes) talán kettő volt a faluban. Nem készítettem felmérést, de emlékezetem szerint alig jártak újságok. A falu könyvtára, talán-300 kötet elfért egyetlen könyvszekrényben, s azt is az azóta kiselejtezett személyi kultuszra jellemző szépirodalmi és politikai könyvek alkották. Nem hiszem, hogy valaha is akadt volna olvasójuk. Az arra a korra jellemző, egymást érő gyűléseket az iskola egyetlen tantermében tartották. Szegény jó előadók! Mennyi mindennel kellett egyszerre megbirkózniuk. Zavaros szöveggel, rossz világítással, közönnyel vagy makacs hallgatással, esetleg hallgatag gyűlölködéssel. Ebből a kátyúból kellett kizökkennie a falunak! Az első szemmel látható változásokat az ötvenes évek második fele hozta el. 1957-ben villanyvilágítást kapott a falu. Villanyt és új távlatokat. S az erős fényben mintha először látta volna meg önmagát. Többé senki nem akart a „régi“ esető, gyereke jek ugyanúgy mint az egyre dó feleségek, i tanultak meg, a politikához, s szer komoly e értésükkel, sz Hogy m!'"jő v jellegének ser most nem szá mi lenne is eg ménye, egy bi élhet sajátos ti része egy égé A tenger törve ságait hordoz ami mulasztás szélyezteti az ezen a fokán emberek, ebbe gyár faluban. A szinte szűzi éri lut, 35 év alatti ahonnét néma lomra, hanem kilátás. Nos, k ' vezetett az út. emlékezésnek. A háború végérvényesen befejeződött az emberekben. Melyik órában? Melyik nap? Ki tudja. Talán amikor valamennyien másra figyeltünk egy pillanatra az egymást követő változások hullámverésében. A fejlődésbe lendült ország egyszerre millió munkalehetőséget kínált a dolgos kezeknek. Csakhogy egyelőre nem itthon, vagy az itthon közelében. A távoli Csehország, a Morva szénmedence s Szlovákia hozzánk távol eső iparvárosai lettek a nagy erőpróba színterei. Tudunk-e vállvetve egykori torzsalkodásaink színhelyén, mi, örökké félrevezetett közép-európai kisnépek, nemzetiségek nagyot, maradandót építeni? Tudtunk! Apáink, bátyáink, nővéreink kezdték el ennek a tudásnak a megvalósítását. Hiányos szakmai felkészültséggel egyik napról a másikra váltak bányászokká, darukezelökké, vasútépítőké, fonó-szövőnőkké, vagy amivé épp a szükség parancsolta. De véghez vitték, amire vállalkoztak. S abból a világból, amelybe hetenként, kéthetenként, hónaponként kopottas bőröndjükben egy váltás tiszta fehérneművel el-eltünedeztek az itthoniak szeme elöl - kincset hoztak haza. Az új társadalmi tudat alapjait. Lassan, de biztosan lerakott fundamentumot, amelyre szilárdan épült egy eljövendő szocialista falu: a ma faluja. S ez a falu szebb, jobb, gazdagabb és tartalmasabb, mint ahogy azt annak idején agitátor-látnokok jövendölték gyér-fényű petróleumlámpa mellett, idegen szavak sűrűjén át bukdácsolva egyre beljebb a sokszor becsapott, rászedett, gyanakvó parasztvilágban. Hosszadalmas - ám nem hiábavaló - lenne most lépésről lépésre rekonstruálni azt a fejlődési folyamatot, amely egy gyökereiben megváltozott falut, faluközösséget eredményezett. Bizonyára fény derülne hiányosságokra, ellentmondásokra, hibákra is, de ezek a lépések szorosan kötődnek a koreográfia többi, kifogástalan lépéseihez, s feloldódnak valahol az összharmóniában. A háborút követő, reakciós erők mozgatta zűrzavarok, amiknek csak a munkásosztály győzelme vetett véget 1948 februárjában, kitörölhetetlenül keserű emlékeket hagytak maguk után. A kitelepítés, a magyar nyelvű oktatás és egyáltalán a magyar szó betiltása olyan méretű sokkot váltott ki az érintettek lelkében, hogy még évek múlva is megmaradtak a nyomai, s oktalan félelmeket szültek. 1948 februárjában a vezetést átvevő kommunista pártnak első dolga volt rendezni a nemzetiségi politikát, egyenrangú, azonos jogokat élvező népévé tenni bennünket. Ez a rendelet hozta meg szülőfalum (s a többi magyar falvak) igazi felszabadulását. Hazajöhettek a „háborús bünösök“-nek bélyegzett kisparasztok és nincstelenek. Azok a kisparasztok és nincstelenek, akik ha egyáltalán beleszólhattak a történelem folyásába, mindig a pozitív oldalon álltak. Tíz vörös katonával büszkélkedhetünk, s apám révén egy spanyol önkéntessel. Az a szó, hogy elvtárs, már hatvan évvel ezelőtt otthonra talált falumban. kát, amelyek tulajdonképpen már a szövetkezeté voltak, s ez az állapot gyakran szült visszás helyzeteket. Az emberek dühösek voltak, csalódottak. Minimális bérért, a legnehezebb munkaidőben is napi 6-7 koronáért (és némi terményért, háztáji földért) dolgoztak. Méghozzá keményen dolgoztak. Foggal és körömmel próbálták kicsikarni a makacs földből, amit csak lehetett. Az akkoriban még ha a tudat mélyén is, de élő babona már- már gyanakodott, hogy nincs áldás az egybeszántott földön. Pedig csak az történj hogy a nagyban való gazdálkodásnak nem voltak hagyományai. Országos méretű problémák voltak akkor ezek. Elavult, dédapáinktól örökölt módszerekkel, eszközökkel kellett egy új, modern agrár-technológia alapjait lerakni. S miközben ez a képtelenségnek tűnő folyamat végbement, végbement az emberek gondolatvilágának átalakulása is. De nézzük Lökésnek az akkori sajátos helyzetét! Meglehetősen kevés szántófölddel rendelkezett. S a táj jellegének megfelelően ezek inkább dombos, agyagos, köves földek voltak. A bozótos legelőket nyár derekára a folytonos marhajárás és a szárazság kopárrá szikkasztották. Rétjei, lapályos földjei talajvizesek voltak. A talajvíz külön átok volt a falun. Fölfakadt az udvarokon, kertekben, egészségtelenné tette a lakásokat. A Túróc sekélyes, alig-alig medre nem bírta levezetni a hirtelen tavaszi áradásokat, olvadásokat, nyári záporok és felhőszakadások bő vizeit Áradás áradást ért, tönkretéve a széna- gabona- és mák terméseket. A falu építészete egyazon, évszázadokra visszanyúló hagyományos stílus jegyeit hordta magán. Alacsony, apró ablakos, szoba-konyha-kamrás. hosszúkás parasztházak, egybeépítve az istállóval. Az udvar végében keresztbeálló csűr, legalábbis a gazdálkodóknál. A küszöbről lefelé kellett „belépni“ a földpad- lós, sötét konyhába, a szoba, amit első- háznak hívtak, a legtöbb helyen szintén földpadlós volt. Fontos részét alkotta a lakásnak a padlástér, vagyis a „pad“. Itt, a pádon tartották a koszorúba font kukoricát, hagymát, szétterítve a diót, mákot, aszaltszilvát-susinkát. Szalonnát, oldalast, „sódart" (füstölt sonka), füstölt kolbászt. A krumplit, zöldséget, úritököt (téli esték csemegéjét) földbe ásott vermekben tárolták. A veremkészítés külön szakértelmet követelt. Az udvarokon, szemben a konyhaajtóval többnyire nyitott kutak álltak, amelyekből „ágassal“ húzták fel a vizet, s amelyekbe olvadástól fagyá- sig az istállók mögötti trágyadombról vígan csordogált a trágyalé. A házsorok előtti árkok (kettő volt, egy az utca egyik, egy a másik oldalán) - há csak nem jött különösen nagy szárazság - trágyalé, iszap és elhullt apróállatok bomlásszagát gőzölögték, amivel hiába kelt versenyre az orgonasövény, s a ,,pacsit"-keritésre felfutó folyondárok, a kék veronikák és fodormenta illata. A világítást petróle- umplámpa szolgáltatta, s a fűtést a fél szerint élni. Kiderült, hogy amit hagyománytiszteletnek hittünk, csupán kényszerítő körülmény volt, s most gyorsan eldobtuk. A háziasszonyok egész sora haszon- és kényelmi berendezéssel vették körül magukat. Rádió, mosógép, televízió, hútöszekréy - a háztartás négy sarokkövévé váltak. Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje a falu nagy építkezési korszaka volt. Mindenki renovált, átépített. S miközben átépültek a régi családi házak, s a régi berendezéseket korszerű váltotta fel, átértékelődött az egykori szigorú falusi családrendszer belső szerkezete is. A nők kilépve a háztartás szűkös világából, természetes érzékenységük és fogékonyságuk révén szinte azonnal beilleszkedtek a sokrétű, zajló jelenbe. Nemcsak egyszerűen dolgozó nők lettek, hanem helyzetüket tisztán látó dolgozó nők is. Funkciókat mertek vállalni és betölteni a szövetkezet és a falu vezetőségében. Ma a fiatal és középkorú nők mind állásban vannak. A nők foglalkoztatottsági rétegezödése magában megérne egy külön felmérést. Ebben az alig 300 lakosú faluban, ahol az aktívan dolgozó korosztályú nők durván számolva is mindössze egyharmadát jelentik az összlakosságnak, kb. 8-9 munkaterületet képviselnek. S a jelek szerint a skála még bővülni fog az utánpótlás, a mai tizenévesek által. A nők ilyen nagyarányú foglalkoztatottsága egész sor változást hozott magával. Először is a háztartás lehető legteljesebb gépesítését, a családokon belüli igazságos munkamegosztást és természetesen a legfontosabbat - az új értékmércék kialakulását. A legkisebb közösségen, a családon belül, mindenki annyit ér, amennyit ezért a közösségért tesz. így a bevásárló, háztartásban pepeÁtugorva né nem részletez' nalizálásával é val járó fejlődi mit mutat a jek jelenben a fal faluval együtt, I lépve a völgy vadt a tornaijai határok mosód A dédapák taf gazdálkodás a üzemi mezö< magát. Mode a fizikai műnké Nevek zuhé belőlem. A név vezni magát. Fi munkaérdemre s elismerő die mindennapok jóvátételként hí zülük. Saliga L elnöke. Id. Gaj ségibb, legönfe laha ismertem moly Lajos, né Tóth István, C Béla, Lázók K akiknek műnké lósulhatott volr Saliga Lászlón menyík Gyulá Obocki András rök Béláné, An Arzénné, néhí s anyám, Koví sora egy küzd« ÉGÉS A történeten- mények mega nye. A jelen a s tok képsora. Ki egy éppen föl} Egy nevetésne sírásra görbült varognak, mint felszín alatt. E lan, olykor vég kiújuló, emész sulatlan vágyai nak a lelkekb látszanak ezek biektöl megkü szén közelről t Emberek látsz: a csoportból ba fordulva. Kassák Lajos P Nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy bevethessem. Nem azért nemzettem fiúkat és lányokat hogy léhútön elcsatangoljanak de azért, hogy gazdagodjon és szépüljön a világ Hiába csábít a üdére nem lépek ingoványra, se tűzbe, se vérbe. Szeretem a vad pipacsot meg a lányok szemére emlékeztető szelíd búzavirágot de jobban szeretem az alattuk csírázó magot miből majd ízes kenyeret süt az asszony. Láthatod hát nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy elvessem belé a kenyér magját hogy füvet kaszáljak róla az állatoknak Kovács Magda A SZÜLŐFÖLD ÁTVÁLTOZÁSAI
