Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-04-26 / 16. szám

A 7 út a falu északi végén hirtelen nyugatnak forciu|t. a mi házunk körülbelül száz méterrel odébb, a település központja felé állt. Úgy további száz méterrel arrébb, csakhogy az utca túlsó szélén, Janó lakott a nővérével. Ő a férfi, pár évvel fiatalabb volt apámnál, a nővére viszont öregebb volt, mint ő. Vele, a nővérével éppen csak annyira ismertük egymást, hogy találkozásainkkor mondhassuk: „Jó napot", de Janó úgyszólván a barátom volt. Azért úgyszólván, mert sok-sok év sorakozott fel közöttünk, s mert énbelőlem hiányzott némi türelem vagy megértés, vagy - hogy egészen pontos legyek - tapasztalat, hogy akár egy icipicit is eltűnődjem a látottak felett.

A kanyaron túl az út északnyugatnak futott tovább. Arra valamerre, ahol kettévágja a Fruska Gorát, és átível a Duna fölött. Az országút mindkét szélét fasor szegélyezte. Sudár jegenyefasor. A jegenyék egészen a környező szántóföldek szintje alá nyomták le az utat. Ennek ellenére minden egyes jegenyén át úgy látszott, hogy az országút is valahova nagyon magasra tart. Az utolsó házakon túl, melyek az út jobb szélén s a kanyartól egy kilométernél is messzebbre álltak - négy magányos házról beszélek - terült el a mi szántónk. Körülbelül ugyanazon a helyen kezdődött az új fasor, másfajta jegenyével, melynek sokkal terebélyesebb lombkoronája volt a faluhoz közelebb vonulókénál. Pontosan emlékszem rájuk, mert szemtanúja voltam, mikor később egy szálig kidöntötték őket. Rontották az útszakasz látási viszonyait.

Ez az országút az általam ismert aszfaltutak egyik legöregebbike. Még a háború előtt építették, s a nép mindjárt mondogatta is, hogy ez az út semmi jót sem ígér. Nem, és joggal nem szerették. Alig pár évvel az út megnyitása után kitört a háború. Idegen egyenruhás csapatok, páncélosok, ágyúk és teherautók nyomultak előre az úton. Eleinte dél, majd négy év múlva észak és nyugat felé. A háború alatt a falu népének nem volt szüksége erre az útra. Az országúton csak azok távoztak, akik nem akartak távozni, s akik nem tudták, hogyan dacoljanak. Akik ezt tudták, azok nem az országúton és nem teherautókon, hanem mezei utakon indultak el a háborúba. Gyalogosan.

A parasztok a háború után sem igen kedvelték ezt az utat. Csak akkor léptek rá, ha az esők föláztatták a mezei utakat, amik az aszfaltot kétfelöl teljes hosszában végigkísérték. Az országúttól csak a jegenyefasor meg egy töltések közé szorított sekély csatorna választotta el őket. A lovak a mezei utakon nem vesztették el olyan gyakran a patkóikat, s kevésbé riadoztak az autóktól, amik pár órás időközökben erre vagy arra elzúgtak melletük.

Olyan kevés autó szaladozott még akkor, hogy Janó, miután pólyába csomagoltak és babakocsiba fektettek, ott szokott engem tologatni az aszfalton, a földünk közelében. Janó már akkor is egész életére rokkant nyomorék volt. Valami szóváltás nyomán verkedésbe bonyolódott egy usztasa fiával, s Janót olyan vadállati módon kicsinálták, hogy csontjai darabokra törtek, izmai szétszakadoztak, és nem sikerült rendbehozni a testét. Egy gerincsérülés okozta Janó furcsa járását, melyről a falu minden kölyke már messziről ráismert. Janó hátravetett fejjel járt, s ha lépni akart, előbb magasra kellett emelnie a lábát, s ezért még több baja volt az egyensúlyával.

Mikor még engem tologatott a babakocsiban, mégis csak jobb volt az állapota, mint azokban az időkben, melyekre már magam is emlékszem. Szüleimnek jól jött, hogy Janó, aki egyébként minden más munkára alkalmatlan volt, törődött velem. Munka, az volt éppen elég, s így anyám is kijárhatott a mezőre.

Születésem után Janó volt az első, aki ellátogatott hozzánk - akkor még nem volt szokás, hogy az anyák kórházban szüljenek. Azt mondta, látni szeretné, hogy az én bal lábamon is négy ujj nőtt-e ki. Apámnak ugyanis, akinek körülbelül egyéves korában a játszadozó kölykök átgördítettek egy szódástartályt a bal lába

kisujján, csak négy ujja maradt. A gyerek bömbölt, de senki sem ügyelt rá, a kisebbek nem is voltak képesek rá, hogy észrevegyék, a nagyoknak meg nem jutott még ilyesmire is idejük, úgyhogy csak este vették észre, mikor lehúzták a kicsi zokniját, hogy ott, ahol reggel még egy kisujj volt, már csak egy nagy seb tátong. A seb összeforrt, de még én is emlékszem rá, hogy ott, azon a helyen makacsul hámlott apám bőre. Janó - ki tudja, honnan juthatott eszébe - azt hitte, hogy az én bal lábamon is csak négy ujj lesz. Gondolom, mekkorát csalódhatott.

Nehéz volna eldöntenünk, hogy Janót, miután rosz- szabbra fordult az állapota, akarta-e még a nővérén kívül valaki. Beteg testétől ösztönösen irtóztak az

Miroslav Demák

emberek. Olyan dolgokra emlékeztette őket, amikre jó lett volna már nem gondolni, s még ennél is jobban zavarta őket az, hogy Janó szüntelenül kérte tőlük az ivóvizet, amiből számukra az a kellemetlen, de Janó számára szükségszerű dolog jött ki, hogy lépten- nyomon vizelnie kellett. A vizet az emberek még csak adták neki, de remélték, hogy utána mindjárt szedi is a sátorfáját, s úgy érezték, hogy sérelem érte őket, mihelyt valamivel tovább időzött náluk.

Éppen ezért Janó sűrűn elidózgetett az utcánkban található kút táján. Az első kút olyan volt, amelyből egy óriási kerék megforgatása árán jött fel a víz, később pedig, szinte ugyanarra a helyre, egy mély artézi kutat fúrtak, mely három oldalán is csorgatta a vizet. Mindjárt a kút közelében működött egy bolt, a bolt előtt pedig egyszerű fapad csalogatta a népet. Ezen a pádon mindig ott ücsörgött valaki, rendszerint egy-egy üveg sörrel a kezében, készen arra, hogy szóba elegyedjék az arra vetödókkel. Janó nyaranta a bolt előtt leginkább iskolásgyerekeket talált, akik év végén megbuktak németből vagy matematikából. Németül Janó többet tudott annál, amit az általános iskola követelt, de a matematikát is olyan jól tudta, hogy még a nyolcadikosokat is előkészíthette a javítóvizsgára.

Ez volt szinte egyetlen jövedelemforrása, igaz, hogy láttam öt elvétve, amint egy tarisznyával, amiben nem lehetett több öt kiló kukoricánál, piacra indult. Később is, hogy az úton már meghonosodtak a teherautók, ilyen tarisznyával szokta leállítani őket, hogy vinnék el ót a szomszéd falu piacára. Nincs még egy ember, akinek

ez a dolog kifizetődő lett volna, még akkor sem, ha a szállításért ugyanúgy semmit se fizet, mint Janó. Csak a kifizetődni szónak kizárólag ott van értelme, ahol az időt mérni szokás. Janó viszont nemcsakhogy nem mérte az időt, de nem is volt időnek birtokában. Úgy látszott, hogy magának az időnek sincsen szüksége Janóra, hogy megkerüli öt, úgy folyik a maga útján. Azt pedig, hogy az idő múlik, Janó csupán abból tudta megállapítani, hogy egyre romlott az állapota. Lasan, de megállíthatatlanul.

Az emberek mégis azt suttogták, hogy Janó meg a nővére minden látszólagos nyomorúsága ellenére is kész jómódban él. Hogy valami kincset birtokolnak, amit az apjuk, egy csipkeárus halmozott volna föl, jóllehet ezt a kincset soha senki nem látta.

A kútnál többször is rajtakaptam Janót valamin, amit akkor iszonyúan sértőnek, csúfnak és teljességgel méltatlannak éreztem minden olyan emberre nézve, akit ismerek. Olyanra nézve, aki szinte a barátom. Láttam, hogyan abajgatja a lányokat, talán a fiatalasz- szonyokat is, de elsősorban a lányokat, akik majdnem kislányok voltak még. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne lássak, ne halljak semmit, de lesütött szemmel is láttam, hogy egyikük-másikuk után szaladni próbál. A lányok elfutottak előle, ami nem is volt nehéz feladat, s csodák csodája, közben még vihogtak is, meg szidalmazták, de valami furcsa módon. Mintha nem is sérteni, hanem tovább tüzelni akarták volna, ilyenformán: ,,ím, itt van az, amit óhajtanál, amire biztosan régóta vágyakozol. Amire súlyos álmokkal és szaggatott alvással terhelt éjszakáidon gondolsz. De igyekezned kell. Igyekezzél! Igyekezz! Ha utolérsz, minden vágyad beteljesül. Busásan megtérül majd minden, de minden, amit elszalasztottál!“ Janó addig szökdécselt utánuk egy tört szárnyú galamb mondján, míg a lányok rá nem úntak a játékra, vagy sietniük kellett a vizhor- dással. Játékba hívó hangnemük ilyenkor durvára, kellemetlenre, fenyegetőre váltott: „Tűnj el, Janó, mert megmondlak az apámnak!“ Ilyenkor világos volt, hogy komolyan gondolják a dolgot. Sokkal komolyabban, mint ahogy az ígéreteik szóltak. Hallani véltem, hogy Janó ilyenkor nagyon halkan, nyújtottan fölnyüszít.

Pár pillanattal később Janó, súlyosan ziháló mellel, visszavánszorgott a bolt elé, a kispadra. A lóca kút felőli végére ereszkedett, oda, ahova a kerékpárokat szokták dönteni. Sehogyan se ment a fejembe, miért telepszik meg olyan közel. Egyáltalán - miért telepszik meg, s miért nem menekül valahova nagyon messzire szenvedéseinek színteréről. Letörölhetetlen szégyenének színteréről, gondoltam akkor. Az ó szégyene lett volna az egész? így gondoltam-e akkor? Az jutott eszembe, milyen erős lehet a várakozás, melynek eredménye egy csapásra, egyetlen pillanaton belül a megaláztatások minden percéért kárpótlást tudna nyújtani.

Az egészséges fiatalnál meg tud-e más mélyebben alázni valakit?

Egy-egy tűzvész mindig eseményszámba ment a faluban. Eleget hallottuk pólyás korunk óta az öregektől, hogy a kölykök itt meg itt fölgyújtottak egy szalmakazlat vagy egy házat, s ezért tűzre vetették őket. Ennek az egyszerű nevelői fogásnak kellett örökre elriasztania minden fiúgyereket a csábító gyufázgatástól. Mikor Janóék háza égett, a negyedik utcából is odacsődült a nép. Az első hírek ellentmondtak egymásnak. Az egyik szerint: „Janó is benn égett!“ A másik szerint: „Valaki gyújtogatott!“ A harmadik szerint: „Maga Janó csinálta!" - ami végül is az igazsághoz legközelebb álló föltételezésnek bizonyult, mert valóban ő aludt el, mégpedig cigarettával a kezében. Öt magát kimentették ugyan, de minden egyebet, ami a szobában volt fölzabáit a tűz. Később az idősebbek közt gyűjtés indult, hogy a házat rendbe hozhassák. A nép adakp- zott, de még így is sokáig feketéinek a Jano-féle ház kiégett ablakai. ' ~

Egyetemi éveim alatt megritkultak a találkozásaink

s a sakkcsatáink, melyek i egy-egy utcai kispadon te tek. Janó, ha megnyert örvendezni, úgy ki tudta ő lett volna az én kororr Későbbi találkozásaink sói egymásnak. Igaz, hogy Jí zett, nyilávn érdekelték is se kedvem, sem időrrfmerr Mindig azzal odáztam el a re még később is bőven le

Később Janót elütötte ei melletti gyalogos-átkelőhei s belső sérüléseket is oko2 lat után a városi kórház orv akkor marad életben, ha t tartják. Janó hallani sem í ordítozta, hogy mérget aka kacsul azt hajtogatta, hogy hogy így lehetett, mert isr voltak ritkák nála. Csak a2 engedték el olyan könnyen azt, hogy hazamenetele ut hagyták. A mozgásképtele a nővérével élt, aki néha 01 targoncán. Egyszer találki nővére éppen pihenni akar kellett álnom nekem is, ar tudom, mit meg nem adtí akkor ne kelljen velük talál

Janó olyan beszédes I évek óta nem láttam. Nem mert nem volt ereje hozz a róla alkotott képem megv milyen nagyon megviseli ö a mi falusi doktoraink mégs csit, jóllehet egy másik as utcánkban él - aki takarít i egy-egy tyúkot is visz ne! ahányszor csak óhajtja. Ar séges, éppen csak nem sz

Ha nem tudtam volna ug; sincs, vajon hittem-e volna Janó beszélte. Bólintottam, tem volna magamat, s fölti tehetnék én az adott helyzi

Mintha csak sejtette ve üdvözlésül megszorította a így szólt: „Ne írjál szépeke nek.“ Kevés emberrel talál datba jobban bele tudta vo

Bólintottam, abban a 1 állni fogom a szavamat. Mi vele. S az eredmény? A cs lett kevesebb általam. Mir mögöttük maradtam. Amit i mai megjobbítani, az egy iszkolt, s közben mintha e volna. Mintha ezt mogdog; kozzál csak. Ha sikerül, töt

Nem sokkal az említett 1 örökre elszenderült. Pár hó nul, nővére is elhalálozott belülről bedeszkázták, mos vevő, aki hajlandó lett vi vedlik, s egyre határozottá gok hosszú sorát.

írni nem fogok róla, sem és kiegészítésére nem vál a kispadoken s a fűben, vét fiúkat látok. Ők ilyenkor Jí valami sokkal több is. Va beleütnöm az orromat.

L

ondon háztetőinek és kéményeinek körvonalai homályosan rajzolódtak ki az alkonyi fényben és egy zárt börtönudvar falaira emlékeztettek. A kilátás második emeleti ablakomból egyáltalán nem volt valami biztató. Zord hátsóudvarok és elsatnyult lombtalan fák bukkantak ki a homályból. A távolból harangszó jelezte az idő múlását.

Mintha minden egyes zúgó harangütés kihangsúlyozta volna a valóságot, azt, hogy életemben először voltam távol hazulról. 1953-at írtunk és én Kilkellyból - mely Írország Mayo nevű megyéjében van - jöttem ide szerencsét próbálni. A honvágy mint óriási súly nehezedett a lelkemre és úgy éreztem megfulladok.

Ledobtam magam az ágyra és a bőröndre bámultam. Jó volna kicsomagolni - gondoltam. Talán a holmimmal való foglalatoskodás, ruhanemúek rendbe rakása felébreszti bennem az annyira vágyott otthonosság érzését ebben az idegen környezetben. Mégis úgy határoztam, hogy majd később csomagolok ki. Még annyi lelkieróm sem volt, hogy kabátomat, - mely délutáni megérkezésem óta rajtam maradt - levegyem. Komoran ültem az ablakra bámulva, olyan csüggedten, amilyen még soha életemben nem voltam. Egszerre csak váratlanul kopogtak az ajtón.

A háziasszonyom, Mrs. Biggs volt. Eddig csak futólag találkoztunk, amikor a szobámba vezetett. Ahogy az ajtót kinyitottam, a kicsi őszhajú asszonyka felnézett rám, azután bepillantott a sötét szobába.- Maga a sötétben ül? - kérdezte. Csak akkor ébredtem tudatára annak, hogy még a villanygyújtás is terhemre esett. - Es még mindig ez a nehéz kabát van magán - mondta Mrs. Biggs szemrehányóan, miközben anyai gondoskodással kabátujjamat húzgál- ta. - Jöjjön le egy csésze forró teára, szüksége van rá.

kezett, rögtön észrevettem bőröndjén a különböző címkéket, hiszen egész életemben albérlőket tartottam. Sejtettem, hogy nagyon szomorú.

Ahogy ezzel a jóindulatú asszonnyal beszélgettem, akaratlanul is a vándorok jótevője, Florence Nightingale jutott az eszembe.

Mrs. Biggs nappali szobája olyan régimódi volt, mint amilyent Charles Dickens leírásaiból ismerünk. Az egész fal tele volt aggatva kifakult tájképekkel és komor családi portrékkal. A bútorok hatalmasak és díszesek voltak. Ebben a környezetben Mrs. Biggs olyannak tűnt, mint egy ezüsthajú tündér.- Hallgatóztam magánál - mondta az asszony, miközben a teáskannával és a csészékkel foglalatoskodott -, de semmi nesz nem szűrődött ki a szobájából. Mikor megérA csésze teákkal, melyekkel elhalmozott, lassanként szomorúságosan is feloldódott. Arra gondoltam, hogy mennyi csüggedt idegen ülhetett már ebben a zsúfolt szobában és élvezte az asszony ösztönös segítőkész - ségét.

Mikor közöltem Mrs. Biggssel, hogy már el kell mennem, ragaszkodott ahhoz, hogy még valamit megmutasson nekem. Egy kopott, feltűnően régi, röjtos zsineggel átkötött kartondobozt tett az asztalra. Körülbelül fele

akkora volt mint egy cipődoboz. - Ez az én legdrágább kincsem - mondta, miközben szinte áhítattal simogatta a dobozt. - Számomra a korona összes drágaköveinél is értékesebb.

Feltételeztem, hogy a kifakult dobozban becses emléktárgyak lesznek, hiszen a saját utazótáskámban is volt egy néhány egyszerű emléktárgy, melyeket én szentimentalizmus- ból megbecsülhetetlen értékeknek tartottam.- Még drága Anyámtól kaptam - mondta az asszony, - annak a napnak a reggelén, amikor először hagytam el a szülői házat 1912-ben. Azzal adta át nekem, hogy becsüljem meg, mert mindennél drágább lesz számomra.- Ezerkilencszáztizenkettő -, gondoltam. Több mint negyven évvel ezelőtt, kétszer olyan hosszú idő, mint amilyen idős én vagyok. Események villantak át az agyamon még abból az időből. A Titanic... Scott a Déli Sarkon - valmi emlékfoszlány az I. világháború küszködéseiből.- Velem volt a doboz mind a két világháborúban -, folytatta Mrs. Biggs. - Emlékszem a császár zeppelinjeire 1917-ben és Hitler bombázóira is. Még az óvóhelyre is magammal vittem és azt gondoltam, hogy inkább a ház dőljön össze, minthogy ezt a kis dobozt elveszítsem.-Mé te meg kombar a fedek mögül, benne?

Zava ra becsi kívüli t< a gőzöl a karos; zéssel, találja a

Mikot tésszerí sincs tx doboz.

Üres valaki e ként őri vány gi a kedve

Für Biggs. - valamit, Nos hát

Most ményt, sek és I

Mindez egyre rejtelmesebbé vált előttem, Ez íg de Mrs. Biggs élvezte a társalgást. szony. -