Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-18 / 2. szám
A fárasztó, nehéz száguldás a vakító fennsíkon át Burovnak is könnyeket sajtolt a szemébe. Vaszilij karabélyának dörrenését szinte nem is hallotta, s mintha a saját sörétesének a hangja is messziről hatolt volna a fülébe. Még mindig kábult volt, a farkasokkal viaskodó ménes képe szétfolyt a szeme előtt. Vaszilij első lövése megriasztotta a falkát. A farkasok futásnak eredtek, csupán három, vértől elvakított ordas tépte, marcangolta továbbra is a csődöd. Burov ismét célzott, ezúttal egy futó farkasra, amely a legközelebb volt hozzá. Keményen visszarántotta a lovát, s már éppen tüzelni akad, amikor a fenevad felbukfencezett. Vaszilij lövése terítette le. Burov a kabátujjába törülte a szemét, s amikor puskavégre kapta a másik ordast, meghúzta a ravaszt. Látta, hogy a golyó messze a futó farkas előtt csapódik a hóba. Ismét célzott, de ficánkolt alatta a ló. Még két lövést adott le. Kétszer fütyült át a golyó a levegőn, kétszer fröccsent szét a hó apró szökökútja. Csak a harmadik lövésre bukott fel a hóba az ordas, áthempe- redve a másik oldalára. Burov felujjongott, s különös, mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét benne. Ismétlőpuskájában volt még egy töltény. Rögtön célba vette azt a farkast, amelyik utolsóként oldott kereket. Az ordas sántított, húzta a mellső lábát. Vaszilij ezt is leterítette, még mielőtt Burov lövéshez jutott volna. A többi csikasz már árkon-bokron túl jád. Burov se látott, se hallott. Odavágtatott a fenevadhoz, amelyet ő ejtett el. Leugrott a lováról, s az ordast a lovak közelébe vonszolta. A ménes riadtan prüszkölve, nagyokat horkantva bújt össze, s nyugtalanul, idegesen hullámzott. Burov megpillantotta Mását; az asszony háttal állt, és a földre roskadt mént bámulta.- Mása, gyere, nézd, micsoda zsákmányt ejtettem! - kiáltotta vidáman. - A teremtésit, erre csakugyan nem számítottam. Jó kis hajsza volt, mi? - Szinte mámorosán, boldogságtól sugárzó arccal nézett az asszonyra. - Mása! Mása meg se moccant. Mereven bámult maga elé - a ménre.- Gyönyörű példány. Nézd csak, mekkora - unszolta a férfi, s odacipelte az asszony elé az elejtett ordast. Kiterítette a földre, és rágyújtott. Csak most jött rá, hogy a nagy izgalomban elvesztette a kesztyűjét, amelyet a hajsza közben lehúzott, hogy könnyebben húzhassa meg a ravaszt. Akkor nem gondolt vele.- Átkozottul szép farkas - mondta. Kitűnően érezte magát. A vadászat minden más gondolatát elűzte. Vaszilij két farkast húzott maga után, a csikós egyet.- A mindenit - szólt Burov -, ez aztán a vadászat. Négy farkas.- Amott fekszik az ötödik - mutatta elégedetten Vaszilij, és ledobta a terhét. A ménestől nem messze szétroncsolt torokkal feküdt az ötödik ordas, a csődör patája tagiózta le. Néhány métert még vonszolta magát, aztán kimúlt.- öt darab - suttogta Burov hitetlenkedve. Izgalmában a kezét tördelte.- Mása, te nem lőttél? - kérdezte, és közelebb lépett az asszonyhoz. Azóta, hogy kivágtatott a fennsíkra, Mása le sem vette a szemét a ménről. A hatalmas állat szüntelenül a lovak körül nyargalt és viaskodott. Egyszer a mellső térdére rogyott, majd a lapockájára hemperedett, de ismét fölugrott. Patáját hányva kergette szét a falkát, amely szüntelenül támadta. Mása látta, ahogy az egyik farkas a csődör horpaszába mar, s ahogy a mén hatalmas rúgásától a bozótig repül. Aztán két újabb ordas csimpaszkodott a csődör hasába, s tépték, marták a testét. A mén mind nehezebben ügetett, a sörénye már nem lobogott. Az ordasok föltépték a hasát, erősen vérzett. De mégis megpróbálta lerázni magáról a fenevadakat. A meleg vér szagától megvadult ordasok csak a lövések hallatán figyeltek föl a veszélyre, s a menekülő falka nyomába eredtek. A csődör még egyszer zihálva, imbolyogva körülfutotta a ménest, aztán nem mutatkozott többé. Mivel Mása lova egyre riadozott, s nem akart közelebb menni - ott feküdt előtte a szétroncsolt torkú farkas. Mása leugrott a nyeregből, s futva megkerülte a nyiho- gó kancákat. Aztán meglátta a mént. Ott fetrengett a feltúrt, letaposott hóban, melyet vörösre festett a szétmarcangolt testéből kiömlő meleg, habos vér. Hörgött és vonaglott, görcsösen meg-megrándult a lába, mintha még most is viaskodna, kivicsorított fogaival a havat harapdálta. Föltépett hasából kifordultak a belek, hatalmas, verejtékező teste párolgott a fagyban. Mása mintegy révületben nézte a kört, melyet a csődör taposott a ménes köré. Mélyen fel volt túrva, helyenként vér és vizelet színezte el. Az ösvényen széles vörös sáv futott a hóban. Aztán összerogyott a mén. Mikor Mása meghallotta a csődör nehéz, hörgő lélegzetét, megfordult. Fogta a puskáját, s csövét a mén halántékához szorította a jobb szeme és füle között. Gyors egymásutánban kétszer meghúzta a ravaszt. Nem nézett közben az állatra, de érezte, amint kétszer összerándul, majd teljesen elcsön- desül hatalmas, csupa izom teste. A ménes közvetlen közelében elcsattanó lövésekre a rémülten hátráló, zárt körből fejvesztetten kirontott egy csikó. Mintegy húsz méterrel odébb megtorpant, s riadtan megállt. Körülpillantott, s látva, hogy egy ló sem követi, megfordult, félénken fölnyerített és visszafutott. Fejével, pofájával az anyja véknyába rontott, s egész testével hozzátör- leszkedett. Mása ismét a mén kitaposta kört bámulta, s a szive egyre hevesebben vert.- Jól tette, hogy végzett vele - mondta Vaszilij. - Legalább nem kínlódott. Gyönyörű mén volt. Burov csak most vette észre, hogy Mása egész idő alatt a kezében tartja a sörétest; ugyanakkor figyelmesebben szemügyre véve a kimúlt állatot, néhány centiméternyire a mén szeme fölött egy rettenetes sebet pillantott meg; még most is folydogált belőle a vér, a seb körül sötétebbre alvadt, s az állat mozdulatlan feje alatt jéggé dermedt a havon. Burov elismerő tekintetet vetett Mására.- Nagyon jól tetted, Mása - szólalt meg. Csak most tűnt fel neki az asszony sápadt, feldúlt arca, ködös tekintete. Jan Kozák- Mi bajod? - kérdezte gyengéden.- Rosszul vagy? Átvillant az agyán, hogy Mása ez ideig válaszra sem méltatta. Azóta, hogy megmutatta neki az elejtett farkast, egyetlen szót sem szólt hozzá. Odalépett a feleségéhez, és gyöngéden megszorította a könyökét.- Mása! Hallod? Mása! Térj magadhoz. Már elmúlt. Vége. Az asszony arca egyre állhatatosabb kifejezést öltött, s ugyanakkor lárvaszerűen merev és zárkózott lett.- Hagyj. Ne nyúlj hozzám - mondta csöndesen. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Burovnak úgy tetszett, hogy Mása szeméből megvetés árad. Mintha hirtelen megundorodott volna valamitől. Nem értette a dolgot.- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte. Mása nem válaszolt, keményen összeszorította a száját.- Mi baj? Történt valami? - érdeklődött Vaszilij. A csikóssal szemügyre vette a mén sebeit Közelebb lépve ő is észrevete Mása arcán a változást.- Felizgatta ez az egész - felelte Burov.- Nem érzi jól magát!- Ne nézze azt a vért. Nem a legkellemesebb látvány. Valóságos mészárszék. Szása- fordult Burovhoz nem maradt egy kis pálinka az üveg alján? - Ismét Másának szólt oda. - Húzza meg úgy istenigazából, jót tesz. Megnyugtatja az idegeket. Burov odanyújtotta Másának az üveget. Mása elvette, kortyintott belőle, aztán szótlanul visszaadta. Reszketett a felindulástól, alig bírta emelni a lábát. A combja zsibbadt és merev volt, a gyomra remegett De azért tartotta magát. Igen, erőt kell vennie magán. Bizonytalanul Vaszilijra mosolygott.- Nos, jobban van már? Az idegek - ismételte az öreg -, majd elmúlik. Szavára Mása az ajkába harapott. Olyan erősen, hogy fehér foltok ütköztek ki raita.- Igen, már jobban érzem magam - felelte Miféle cirkusz ez már megint, gondolta Burov. Az asszony viselkedése és szavai kellemetlen, szorongó érzéssel töltötték el. Hogy szabaduljon tőle, s mert még mindig izgalomban tartotta a vadászat, megkérdezte:- Láttad, hogyan bukfencezett fel az az ordas? Pontosan a fejébe kapta a lövést.- Láttam, hogyan védelmezte a csődör a ménesét - felelte Mása különös, tompa hangon, s-a férfira emelte a tekintetét. - Az utolsó leheletéig. Nem tudtam, hogy...- nem jött a nyelvére a megfelelő szó.- Nem hagyta el őket. Burov is, Vaszilij is meglepetten nézett rá.- Még akkor sem hagyta el őket, amikor... - egy pillanatra ismét megakadt.- Kár érte. Istentelen kár - sóhajtott Burov. Le nem vette a szemét az asszonyról. Mása látszatra úgy beszélt, mintha mi sem történt volna, de ő tudta, hogy csak leplezi a felindultságát. Ismerte a feleségét, és sejtette, mi lesz ebből. Megint ott vagyunk, ahol a párt szakad, gondolta. Az ördögbe is, megint ott. A nagy élmény, a sikeres vadászat keltette lelkesedés lassacskán elpárolgott belőle.- Mit gondol, ha futásnak ered, és sorsukra hagyja a kancákat meg a csikókat, megmenekül? - fordult Mása kíváncsian Va- szilijhoz.- Minden bizonnyal - mondta az öreg.- De erre egy mén sohasem vetemedik. Tudja, ez a ménese, ez a családja. - Rágyújtott. - A farkasok nem üldözik a zsákmányt, ha biztos préda van a közelben. És a ménesben ott vannak a csikók.- Soha nem láttam még ehhez foghatót, sose gondoltam volna, hogy egy állat akkor is ilyen kétségbeesetten küzd a társaiért, ha el is menekülhetne. Helyben vagyunk, gondolta Burov. Kellemetlen szorongás futott végig a hátán. Ebben a pillanatban tért vissza hozzájuk Mitya. Az imént szemügyre vette a kancákat, s most undorodva vonszolta a hóban a szétroncsolt torkú ordast.- Mihez kezdünk a csődörrel? - kérdezte.- Ha már egyszer így esett - mondta Vaszilij mogorván -, a húst magunkkal visz- szük, s csak a belsőségeket meg a csontos részeket hagyjuk itt, és csapdákat állítunk. Éjjel a többi farkas alighanem visszatér a mén teteméhez, hogy elverje az éhét. Reggel majd elnézünk ide. Közönyösen nézett végig a kimúlt ordasokon, noha tudta, hogy az irhájuk szép összeget hoz a konyhára.- Hozott magával farkascsapdát? - kérdezte Burov csodálkozva.- Nem, erre nem számítottam. De Mitya most hazaindul. Estig vissza is érhet. Mindent előkészít. Mi azalatt fölpakoljuk és elszállítjuk a húst. Amikor Vaszilij megemlítette, hogy a csődör húsát magukkal viszik, Mása megborzongott. Tudta, hogy a jakutok szemében a lóhús igazi csemege, afféle nemzeti eledel. Ő sem vetette meg, de a gondolat, hogy akár egy falatot is lenyeljen ennek az állatnak a húsából, undorral töltötte el.- Amikor egy hete azt a két kancát kerestük, azt mondta, nem fenyeget farkasveszély- emlékeztette Vaszilijt.- Azt hát-bólintott az öreg - De közben megváltozott a helyzet. Eltűntek a récék meg a halak a sekély vizekből. És a lemmingek is. Azelőtt csak úgy hemzsegtek mindenütt. Nem könnyű meglelni és előkaparni őket a hó alól.- Sok itt a farkas? - érdeklődött élénken Burov, örült, hogy végre megindul a beszélgetés.- Szerencsére nem. Tudja, irtjuk őket, ahol csak lehet. A lovak miatt. Meg a pézsmapockok miatt. Elorozzák előlünk a prémet.- Letérdelt a hóba, és szemügyre vette a szürkésfehér farkastetemeket. Egymás mellett feküdt mind az öt ordas.- Amint látom, egy családból valók voltak. Egy vén pár, meg két tavalyi és öt idei kölyök. Az ördög tudja, honnan vetődtek ide Egész nyáron hírük-hamvuk se volt. Megmarkolta a szétlőtt fejű farkast, és Burovra pillantott.- Nagyszerű lövés. Szép tavalyi kölyköt terített le. Jöjjenek, nekilátunk. Segítek maguknak kivetköztetni a bundájából. - Fölállt, leporolta a térdét, s előhúzta tokjából a vadászkését. Burov örült a szavainak.- Mása - mondta vidáman -, szép emléked lesz otthon a heverő előtt. Az asszony elfordult. Fájdalmasan megrándult az arca. Zalabai Zsigmond fordítása Részlet a szerző azonos című regényéből, amely a napokban jelenik meg a Madách Könyvkiadó gondozásában. M ost, mikor már ötvenedik élétévé- ba hez érkezett, mint egy hegy- eg csúcsról, visszapillanthatott volna átélt Ki; évtizedeire. Beláthatta volna létének sík, nyugalmas éveit, vagy jelentősebb szik- szí Iákként kiálló emlékeztetőként, jelentő- gy sebb eseménysorait. De egyszerűen pi|| nem tette. rnt Miután kiürült két vodkás s egy konya- tos kos üveg és munkatársai eltávoztak, még gú vissza-visszacsengtek fülében Mihály a vagy Vencel vagy Zsoltai tréfás köszöntő to\ sorai, meg miegymás. Ám most maga ele sem tudta, miért kellett akkor elmondani tér azt, amivel szétrebbentette a jópofa tár- ne saságot. alk- Péter, Péter! - röhögött Mihály (száz- a j éves öblös hordó hangja volt) - Pé-é- né é-é-é- - zengett a hang, mint egy alapos Mii mennydörgés. ros Zsoltai is hitetlenkedve tolta föl orrán ká: a szemüveget, szemében részvét vagy vét mifene csillant, ami akkor még jobban föllovalta Forrási Pétert.- Igen, én Forrási Péter, csehszlovákiai állampolgár, pozsonyi lakos, szárazföldi patkány, igenis, én megteszem... Meg is éljenezték, mikor még viccként fogták föl szavait.- Teszem azt, megteszed — filozofált a ^ D. Endre, miután ö komolyabbnak látta gZ( a dolgot. - Megteszed. És aztán? Még a f, sikerül is, s leszel addigra mondjuk ötvenöt. Lerongyolódsz az öt év alatt, mint |eg a nádi cigány. Jó, mindig egy lyukkal | behúzod a derékszíját. Es mit vársz azután, babérkoszorút vagy állami díjat, tore vagy gondolod, vagyunk mi kilencen olyan jópofák és jóízűen összedobunk egy kis gubát, s kinyomtatunk neked egy me emlékplakettet? j „Forrási Péter, élt ötvenöt évet, ősze- rinte ötventöl ötvenötig. Víz poraira, mert ng2 ötéves őrület után tizenkettes B° erejű sze szélben élete zátonyra szaladt Rabéi ne- poc vezetü hajóján a Flint sziget nyugati part- • I jain. Életét ennek ellenére megfellebez- _ v hetetlenül elégedettséggel fejezte be, mert gürcölt öt évet. Ami az ö homokórás od< fejében így percegett: most, most, élek, sze élek, most, most, vagyok...“ ter Péter, Péter a pontos, a rendszeretö... gan Húsz perccel a vendégek távozása után rendbe vágta kétszobás lakását, tollat söp fogott, s levelet írt az ostravai fiúknak. az Utána latba vette, ki jöhet még számítás- Min HERDICS FERENt Tondory úr hányatott élete in- végű mét értelmet nyert, amikor magára s h ég ölthette az illetékesek bizalmát je- kéber lentő és a külvilágra tiszteletet pa- a hun rancsoló fehér köpenyt, s arcán a horogkeresztes urak adomá- Bizi nyozta forradásszerű emléket felese meg-megtapintva, szomorú meg- sál fe értéssel fogadta fekete vagy le- a gye galábbis sötét ruhás látogatóit, szere akik fájdalmukból ocsúdva iszo- erre i nyattal léptek be kétes szagú kivi- neme lágitatlan birodalmába, csodálván áldoz elszántságát, amellyel az emberi fájdal gyengeséget leküzdve készítette Müve utolsó útjukra - immár az ő! - pá- teszté cienseit. Fölesküdött hát az új, az tartós emberi egyenlőséget hirdető tár- s moi sadalom építésére, vállalva a hűl- tározc lamérgezés veszélyét, látásának idézei és egyáltalán idegrendszerének sadah fokozatos romlását - ahogy ezt tehát, baráti körében roppant szívesen békéji hangoztatta - az eleinte számára azont is vegyes érzéseket hozó, különál- veszít ló kis épület mélyén. A hetek hó- módo, napokká, a hónapok évekké nőve- gi ká, kedtek, s Tondory úr lassanként annak kitanulta a szakma minden csín- szautí ját-binját, főképpen pedig a gyo- egyre mór mélyéről feltörő érzelmek ura- Rendt lását, amihez az egyre jobban és gével gyakrabban kívánt gyomorerősító- röltve je szolgált segítségül. Nem töltőt- ni kon ték már el borzadállyal a szerte- tokká röppenő csontszilánkok s a felis- hétvéc mérés sem, hogy az emberi sző- lentett vetek egy nagy, otromba és tompa egyetí
