Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-04-05 / 13. szám
A cseh színházak ebben az évadban is nagy figyelmet szentelnek a kortárs hazai daraboknak. Idén is több ielentös ősbemutatót tartottak. Legutóbb a libereci F. X. Salda Színház vitte színre nagy sikerrel Pavel Sou- kup Kék madár című színmüvét. Felvételünk az előadás egyik jelenetét örökítette meg (Miroslav äafka felvétele) P ontosan ennyi töltődött meg tartalommal a XV. pártkongresszus óta. Egyetlen magyarul játszó nemzetiségi színházunknak, a Magyar Területi Színháznak és Thália Színpadának életében is változásokat hozott az öt év. Nem számszerű eredményekre, nem is a bemutatott darabok szerzőinek névsorára figyelve vetem papírra az alábbi gondolatokat. Habár mindkettő fontos jellemzője lehet egy-egy színház munkájának, mégsem a mennyiségi mutatókat veszem vizsgálat alá. Ha szándékomban állna sem tehetném, hiszen ez bizonyosan nagyobb tanulmányt, elmélyültebb elemzést kívánna. Csupán g gondolatok, a problémák felvetésére szorítkozom. Mindarra, amely a két kongresszus közötti időszakban foglalkoztatott színházi szakembert, kritikust, nézőt. Az elmúlt időszak társadalmunkban a minőségi munkáért folytatott harc jegyében telt. Nem lehetett ez másképpen színházunkban sem. Az igényes és magasfokú művészi munkára való törekvés a MATESZ-ban is meghozta a maga eredményeit. Mindenekelőtt azt az örvendetes tendenciát emelném ki, amelyek következményeképpen a művészek törekvéseit és a nézők igényeit jobban sikerült összehangolni. Természetesen nem volt minden darab azonos színvonalon. Bizonytalanabb választ adhatok arra a kérdésre, hogy színházunk a művészet és a valóság viszonyát szem előtt tartva, milyen mélységekben tette vizsgálat tárgyává társadalmi, benne nemzetiségi életünket. A fejlett szocialista társadalom építésébe egyenjogú állampolgárokként kapcsolódunk be, eredményeink, elvégzett munkánk feltételezi színházunkkal szembeni elvárásainkat. A MATESZ művészeinek is központi problémája kell hogy legyen a mai társadalmi valóság tükröztetése művészetük eszközeivel. Az előző öt évad alkotó munkájához képest hitelesebben, a közönséghez, annak a társadalomépítés folyamatában felmerülő gondjaihoz kötöttebben kell munkájukat végezniük. Nem téveszthetik szem elől, hogy alkotómunkájuk, tömeghatásuk minden esetben meghatározó erejű a közel 590 ezer magyar nemzetiségű állampolgár gondolkodására, közérzetére, társadalmi aktivitására. Az elmúlt kongresz- szusi időszakhoz képest pontosabban kell majd szólni az embereket naponta foglalkoztató problémákról, művészi érvénnyel vallani a szocialista hazafiságot, annak pozitív tartalmaként a nemzetiség vállalását. Ennek egyik feltétele az új - csehszlovákiai magyar drámák megalkotása. Nem véletlen, hogy a közelmúltban is a legtöbb vita ezek körül zajlott. Kétségtelen eredmény ezen a területen Kmeczkó Mihály Mint fű fölé az árnyék, Rácz Olivér Álom Tivadar hadparancsa című drámájának megszületése. Természetesen ez az eredmény is viszonylagos, hiszen irodalmunk ebben a műfajban mind ez ideig kevés maradandót alkotott. Biztató tendenciát jelez mind a két darab. Dicséretes, hogy a színház - vállalva az esetleges sikertelenséget is - folyamatosan törekszik arra, hogy a csehszlovákiai magyar írók, költők legtehetségesebbjeit megnyerje a színházművészetnek. Ebben a problémakörben megfontolandó lenne, a bemutatókat követő, egyre szürkülő viták felélénkítése, szakmai és közéleti fórummá avatva ezeket az estéket. A várható nyílt bírálat ne riassza színházunk vezetőit az ilyen találkozásoktól. Mindez kettős haszonnal járna, egyrészt közvetlenül hasznosítható javaslatokat, ötleteket nyerhetnek, másrészt ösztönöznék a színház körül ma még alig csoportosuló írókat, költőket, újságírókat színházi vállalkozásokra, drámaírásra. A Reménykeltő bemutatók sorát láthattuk a MATESZ színpadán. Eszmei szempontból pozitívan lehet értékelni az öt évadot. A bemutatók alapjában véve teljesítették a pártunk művészetpolitikájában meghatározott irányvonalat. Mint már az előbbiekben is említettem, ez azonban nem mindig párosult a művészi munka eredményeivel. Sajnos már gyakorlattá vált, hogy színházunk dramaturgiája szocialista szinházpoli- tikai célkitűzéseinket esetenként mereven, a valóságtól idegen módon, leegyszerűsítve értelmezi. Szükséges, hogy érzékeljék a színház dramaturgiájáért felelős egyének: a direkt módon tálalt politikum, a művészi átlényegítést nélkülöző drámák keveset segítenek a nézők nevelésében. Minden bemutatásra kiválasztott és javasolt darab esetében szem előtt kell tartani a várható hatást, a nemzetiség tagjaként élő néző napi problémáit, társadalmunkért végzett áldozatkész munkáját. Nem utolsósorban, a hétköznapi lét okozta feszültségek adekvát formában történő oldását a színháztól is várja ez a néző. Legrosszabb esetben úgy, hogy tartalmas szórakozásra, pihenésre vágyik. Ez azonban soha nem lehet olyan cél, amelyet olcsó, lejáratot művészi eszközökkel ér el a színház. Az öt évad tömeghatásának egyik legtermékenyítőbb jelensége volt, hogy művészeinek egyré- sze aktívan munkát vállalt az amatőr színjátszó mozgalom segítésében is. Végre tudatosodott, hogy az amatőr mozgalom mindig termékenyítőén hatott egyetlen profi színházunkra, amelynek kísérletezésére (az univerzalitásból eredő feladatok miatt) alig van alkalma. Ezért örvendetes az a gyakorlat, amely színész- és rendezöután- pótlásuk megoldásában az amatőr mozgalom legjelesebbjeihez, hivatásos szakértelemmel és elhivatottsággal dolgozókhoz fordul. Röviden vázolva, ezek a legjellemzőbb mozzanatai az elmúlt időszaknak. Eredményeivel, hibáival együtt is reménykeltők. A gondok, problémák megoldását segíti majd, ha elkészül a színház új épülete, reméljük, hamarosan. Nyugodtabb körülmények teremtődnek ezzel, nagyobb lesz a lehetőség a minőségi munkához, amely a XVI. pártkongresszust követő időszakban is elsődleges feladat. DUSZA ISTVÁN A mélázó néző Alig észleli, hogy kezdődik az előadás A rendezői stílus szemérmes, szégyenkező (elfogást sejtet. Ez a darabban boncolt téma kovetkezmenye (?). követelménye (?). tulajdonsága (?). Teljes bizonytalanság A néző már önmagában kételkedik, keresi műveltsége hézagait, s elhatározza. sürgősen betömi azokat, mert utálja a nézőtéri mélazást. az álmositó homályt, amely legtöbbször a színpadról árad: mások mondják. hogy csakis a műveletlen néző mindennek az oka. Aki idáig érve a mélázásban. elandalodik. puha fények veszik körül, már-már álmodik. Egy észrevehető. minden érzékszervével birtokba vehető színházról Nem. nem alszik, nagyon is éber. Pedig elalta- tási hadművelet indult ellene Eddig sikertelen belö- vések frázisai puffognak a nézőtéren A mélázó néző idegesen kapkodja a fejét. Már nem is mélázik, csak méla. . Már-már sikeres a kábítás, tálán még tart néhány percig, hiszen a nő a színpadon maradt Lefeküdt Egyedül, mert aludni szeretne Már a néző is Tudatosította, hogy ez a mélazás nem mélázás. Ez már álmosság Mégis sikerülne neki? Kevés tehetség kell hozzá! Tehetet- lensegi nyomaték taszítja valami nagy-nagy sötétségbe. Tagiózzák, bunkók pörögnek feje körül.- Mikor lesz mar vége? í t- fordul hozzá szomszédja f A méla néző vállat von.- nő már alszik Majd befejezik. Jó neki! Haza sem kell mennie, munkaidőben is alhat A mélázó néző saját mondatát hallva felüti a fejét. Munkaidőben? Azt nem lehet, hiszen mar vége az előadásnak. (d-n) Öt MATESZ-évad Máté Magda felvétele Tulajdonképpen beszélhettünk volna emlékezetes alakításairól, aztán Balzacról, Brechtről és Villonról, akik megrázták a lelkét, hogy ő is érzelmeket kavarhasson; megkérdezhettem volna tőle, miért az örökös rohanás színházból rádióba, tévéből szinkronba; mikor tud igazi szeretőt játszani, akkor, ha a magánéletben is magas fokon lobog vagy ellenkezőleg, amikor éhezi a szerelmet. Ehelyett miről társalogtunk? önértékelésének egyetlen forrásáról, a visszajelzésről, gondokról és nehézségekről, amelyek időnként öt is megkínozzák, kiszolgáltatottságról és megalkuvásról mert a színészi hivatás nemcsak sikerben bővelkedik. Borbás Gabi ezúttal is őszinte és elfogulatlan volt, tárgyilagos tudott maradni akkor is, amikor mások bizonyára a saját malmukra hajtották volna a vizet, x „Sikerélmény? Bennem nem a kedvező fogadtatás táplálja ezt az érzést, hanem az, hogy az író és a rendező segítségével valami egészen újat bányásztam elő magamból. Megteremtettem egy embert, és jólesik átélni az életét. A rossz kritika természetesen kínos érzés. Még akkor is, ha teljesen kívülálló ember tollából született meg, akinek más a mentalitása, máshogy képzeli és máshogy látja a dolgokat. De az élményt, hogy a köznapok világából megtisztult erkölcsi-lelki világba emeltem a nézőt, nem tudja elvenni tőlem. Főleg, ha érezzük a színpadon, hogy jó ügyet szolgálunk. Egyébként a siker csupán addig tart nálam, amíg a színházban vagyok. A taps nem változtat rajtam, de kiegyensúlyozottabb, türelmesebb leszek. És megértőbb. Ha viszont rosszul énem magam a darabban, akkor sérthetőbb vagyok. Megfigyeltem azt is, hogy a rossz erősebben hat rám. Jobban letör, mint ahogy a siker feldob. És a kudarcon nehezen teszem túl magam. Pedig az sem ritka eset, hogy a szerep van rosszul megírva. Amit a legelviselhetetlenebbnek találok ezen a pályán: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság. Az, hogy mások teremtik meg a lehetőséget, s ebben nem tudok közrejátszani. Fiókban érzem magam, amelyet vagy kihúznak vagy nem. Voltak évek, amikor ugyanolyan jól énekeltem, táncoltam, mint most, mégsem vették észre. És ma, amikor már tényleg ismerik a képességeimet, még mindig nem biztos, hogy legközelebb is engem húznak ki, hogy számon tartják a fiókom csemegéit. Az is zavar, hogy rólunk sokant azt hiszik, annyi a pénzünk, mint a pelyva. Szeretném eloszlatni az illúziókat: a fizetésemet havonta postára adom, s ez az összeg még mindig nem tartalmazza a gázt és a villanyt. Amit ezen kívül keresek, abból élek. Van egy kocsim, amellyel alig mozdulok ki a városból; a közelmúlban végre lakást is kaptam, tehát harminc évesen jutottam el oda, hogy önálló életem van. Irigyelnek bennünket azért is, mert több a pénzkeresési lehetőségünk. Film, szinkron, rádió, előadóestek - a napi 16-18 órára viszont kevesen gondolnak. Arra sem, hogy rend- szertelen az életünk. Ott eszünk, ahol éppen szerepünk van. S a legtöbbször hideget. Megtörténik, hogy két-három napig haza sem megyek, annyi a munkám. Mert a rádióban és a szinkronstúdióban főleg éjjel folynak a felvételek. Volt idő, amikor hónapokig höemelkedéssel játszottam. Senkit sem érdekelt. És elő sem állhattam vele, mert mindenütt készenlétet követelnek, s ha lemondok valakit, többet nem hív. Ez feldühít. Ritkán esik meg, hogy bőven van szabad időm. Ezt a maroknyi gyöngyöt is azért fűzöm itt, mert otthon úgyis más dolgom lenne. Kötni, varrogatni alig van időm. A személyiség alakulása című könyvet hol itt, hol ott ütöm fel, nem is tudom, mikor érek már a végére. A magánélet? Ha körülnézek, kevés igazán boldog embert találok a pályatársaim között. Mert ez a hivatás szinte feltételezi a rendszertelen magánéletet, nem bírja el a húsz-harminc éves kapcsolatot. Ha netán mégis a másik fél részéről, legyen bármi is a foglalkozása, ugyanolyan hivatásszeretetet követel, mint a mi esetünkben. És szuverén egyéniség kell legyen az illető. A házasságban általában a férfi az, akit ki kell szolgálni, akinek körülményeket kell teremteni. Ha nem szakmabeli férjem lenne, mindenképpen olyan helyzetbe kerülnék, mint a szokványos házasságban a férfi. Úgy érzem, az én szempontjaim lennének elsődlegesek. Tudom, nehéz lehet velünk. Kiegyensúlyozott magánéletre vágyunk, amely rossz paszban gyümölcsöző, közben nem is vagyunk jó háziasszonyok. A jó közérzetet, a boldogságot azonban jobban féltjük mint mások. A futószalagról ugyanis könnyen leszállítják az embert. Ilyenkor aztán biztonságra, szeretetre, hátországra vágyunk. Aki ezt elrontotta, az elkapatta magát vagy nem volt ideje összpontosítani erre. Mert nem is olyan természetes dolog, hogy szeretik az embert... G. SZABÓ LÁSZLÓ 1981. IV. 5. 14 „Fiókban vagyok“ Találkozás Borbás Gabival
