Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-03-15 / 10. szám
ÚJ szú 19 81 III. 15. S okasodnak a könyvhónapi rendezvények, ilyenkor kevés olyan népművelési központ, művelődési otthon és könyvtár van az országban, ahol ne szerveznének könyvkiállítást vagy író- olvasó találkozót. Repesne az újsághíré szíve is a boldogságtól, több éves tapasztalata nem intené óvatosságra, ugyanis jól emlékszik: márciusban mindig sokat beszéltünk a könyvről, az olvasás fontosságáról, a permanens müveelő- dés szerepéről. Beszéltünk, de úgy érzem, nem tettünk és nem teszünk eleget azért, hogy a könyv valóban közelebb kerüljön az olvasóhoz, barátja, társa legyen művelődésben, szórakozásban emberi, társadalmi és sorskérdéseink megválaszolásában. 1. Néhány napja érdekes szociológiai adatokkal ismerkedhettem találkozókra, klubestekre vagy más kulturális rendezvényekre rendelnek egy-egy könyvből ötven vagy száz példányt, rendszerint a legközelebbi könyvesbolt közvetítésével. Hiába a sürgetés, az illetékes terjesztő, tehát a Szlovák Könyvkereskedelmi Vállalat néha még két-három hónap alatt sem küldi a kért könyveket. Csak sejthetjük, hány ezer könyv talált volna olvasójára, ha a könyvterjesztő vállalat igényeknek megfelelően .szervezné és végezné a munkáját. (Néhány hete az egyik berlini kiadótól rendeltem egy novellás- kötetet. Tíz nap alatt megérkezett a kért kötet az NDK bratislavai kulturális központjába. Nálunk vajon mikor fognak az illetékesek ilyen rugalmasan dolgozni?...) Fel lehet-e mérni, hány művelődési klub és más közösség vezetője és tagja fáradt bele a könyvrendelés bürokratikus gyakorlatába és hámeg. A felmérések tanúsága szerint a hetvenes években a korábbi évtizedhez képest többet költöttünk könyvre, de kevesebbet olvastunk, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. ,, Nincs időm meg türelmem sem“, ,,Szabad időmben mellékkeresetre öszpontosítok. mert kell a pénz, drágább a megélhetés, spórolunk házra, ruhára, autóra“, ,,Engem a tévézés sokkal jobban érdekel, a jobb regényeket előbb vagy utóbb úgyis dramatizálják, vagy negfilmesítik“ - ilyen és ehhez hasonló válaszokat olvastam arra a kérdésre, hogy ol- vas-e rendszeresen, és milyen szerepe van a mindennapi életben a könyvnek. Ezek a válaszok és más felmérések, valamint sok más jelenség figyelmeztet: a könyv veszített néhai csillogásából, mintha megváltozott volna a szerepe, jelentősége életünkben. A változásnak kétségtelenül objektív okai is vannak, hiszen a kulturális életet is befolyásoló tudományos-technikai forradalom korában, a könyv már évtizedek óta falvainkban sem a művelődés és a szórakozás egyetlen forrása. Ez a tény azonban semmiképpen sem csökkenti a könyv jelentőségét és művelődésében betöltött szerepét, csupán arról van szó, hogy falvainkban és kisvárosainkban, ahol a dél-szlovákiai magyarság döntő többsége él, a megváltozott élet- körülmények eredményeképpen szintén bővültek a művelődés és a szórakozás lehetőségei nyan bosszankodtak azért, mert a megrendelt könyvek heteket, sőt hónapokat késtek? 3. Nem sokkal jobb a helyzet a könyvesboltokban sem. A mai premizálási rendszer elsősorban arra ösztönzi az eladót, hogy egy- egy könyvből lehetőleg ne raktározzon semmit és főleg ne huzamosabb ideig. Ezért a dél-szlovákiai könyvesboltok minden hazai magyar könyvújdonságból rendelnek egy bizonyos példányszámot, de ha az elfogy, akkor abból a kiadványból csak nagyritkán kérnek újabb tételt, fgy fordul elő az a gyakori eset, hogy egy-egy könyv elfogyott a boltban, hónapokig nem lehet kapni, pedig a nagyraktárban még több száz van belőle. ám ide sehonnan sem érkezik újabb rendelés. Ideje lenne már ezt a tarthatatlan állapotot is megszüntetni, érdekeltté tenni az elárusítókat, hogy a boltokban megfelelő választék álljon az érdeklődök rendelkezésére, 4. Úgy vélem, a Madách Könyv- és Lapkiadó is többet tehetne kiadványainak propagálása érdekében, hiszen manapság már a jó könyvnek is kell cégér. Túl kellene már lépni azon, hogy - néhány életrevaló ötlet kivételével - ösztönszerű és ötletszerű legyen a kiadó kapcsolata az olvasókkal Tudományos igényességgel (a szociológiai felméréseket, a megváltozott életkörülmények sajátosságait is szem előtt tartva) kellene megszervezni a könyv propagálását és terjesztését. A néhány író-olvasó találkozó, az időről időre ismétlődő, ám nem rendszeres iskolalátogatás fontos ugyan, de önmagában nem elgen- dö a célirányos könyvpropagáláshoz. Évek óta hiányoljuk például, hogy a Kazinczy-napokon nem lehet Madách-nyelvmüvelö könyveket, a Dunamenti Tavaszon pedig ifjúsági kiadványokat kapni. A Ma- dács kiadó nem túl gyakran megjelenő propagandafüzetei nem jutnak el a szövetkezetekbe, a délszlovákiai ipari üzemekbe és olykor az iskolákba se, pedig itt sokkal jobban teljesítenék funkciójukat, mint jelenleg, amikor egy részük a könyvesboltok polcain, rosszabbik esetben a vezető vagy a népművelési dolgozók és iskolaigazgatók fiókjaiban sárgulnak el. Evekkel ezelőtt szép reményeket fűztünk például a Madách-mati- nékhoz is. Az új könyvekből készült irodalmi összeállítások - színészeink közreműködésével - újszerűén és színvonalasan népszerűsítették a kiadványokat és a kiadót. Ez a kezdeményezés is tiszavirágéletü volt, pedig a művelődési otthonokban, iskolákban minden bizonnyal lenne iránta érdeklődés. Önkritikusan be kell ismernünk, hogy hazai magyar sajtónk sem áll a könyvpropagálás területén feladata magaslatán . Az olvasó kevés tényt és érdekességet tudhat meg az új könyvekről és talán még ennél is kevesebb értékelést és kritikát olvashat 5. A könyvhónap mindannyiunkat gondolkodásra, összegezésre késztet. Vajon szülőként, netán pedagógusként vagy népművelési dolgozóként és sok más beosztásban mi milyen példát mutatunk rendszeres olvasásból, könyvsze- retetböl? Mit teszünk azért, hogy a könyv valóban a művelődés forrásává váljék? Mert napjainkban is sokan, nagyon sokan szeretnek olvasni és igénylik a jó könyvet. Sokan ismerték föl, hogy a szabad idő értelmes beosztása esetén, a tévé és a könyv nem zárja ki egymást, sót még más foglalatosságra is kínálkozik megannyi lehetőség. Nem kevés azoknak a szülőknek és pedagógusoknak a száma sem, akik saját példájukkal igazolhatják: a mai fiatalok igenis, szeretnek olvasni, ha van, aki példát mutat, megszeretteti velük a könyvet. Jó, ha beszélünk a könyv jelentőségéről, de talán ennél is fontosabb, ha cselekszünk is, intézményesen is. Azért, hogy a könyv visszanyerje csillogását, rohanó, időigényes világunkban is megtalálja az utat az olvasóhoz. SZILVÁSSY JÓZSEF 2. ügy vélem, a könyv terjesztésében és propagálásában még mindig nem igazodtunk ezekhez a változásokhoz, kitaposott, elnyűtt utakon toporogtunk, holott e téren már régen másfelé, és főleg tovább kellene lépnünk. Végre ki kell mondani, hogy a hazai magyar könyvek terjesztési hálózata elavult, elsősorban azért, mert nem rugalmas és nem alkalmazkodik az olvasók lakóhelyi struktúrájához. Nagyobb falvakban ugyan nyitottak könyvesboltot vagy könyvesbolt-részleget, de ezek száma még mindig nem elegendő, nagyon sok falusi ember lakóhelyén egyszerűen nem tud könyvet vásárolni. A terebélyesedő könyvsorozatok a postai költségek emelkedését követő átszervezés miatt elveszítették legfőbb vonzerejüket: azt, hogy a könyvet a megrendelés után házhoz hozták, nem kellett érte beutazni a legközelebbi könyvesboltba Könyvterjesztésünk rugalmatlansága leginkább a csoportos megrendeléseknél ütközik ki. Mind gyakrabban fordulnak elő olyan esetek, hogy különböző kisebb- nagyobb közösségek író-olvasó Gyökeres György felvétele „GYÖKÉR HOZTA FÁJÁT...“ Dömötör Tekla: Naptári ünnepek - népi színjátszás című munkájáról Dömötör Tekla a most második kiadást megért kötetében, ha nem is a hajszálgyökerekig, de mindenesetre jó mélyre hatolt a „múlt kútjába“, és a dramatikus népszokások régi irodalmi-történeti forrásait vette számba. Rendkívül fontos, hézagpótló munkát végzett el ezzel, hiszen csupán a századunkban (vagy esetleg a múlt század végén) gyűjtött recens néprajzi adatok kizárólagos ismeretében félő, hogy torz képet kapnánk népi kultúránkról. A szerző éppen ezért ,,a múltból halad a jelen felé“: bámulatos tájékozottsággal, precizitással kutatva föl azokat a régi írásos forrásokat, amelyek kiindulási alapot nyújthatnak naptári ünnepeink népszokásainak helyes értelmezéséhez. Az összegyűjtött anyag ismertetése, rendszerezése során szerényen a háttérben marad, „bizonyítékai" ismeretében nem konstruál újabb elméleteket, hanem - mint maga mondja - feladatának inkább a számbavételt tekinti. Európa és a magyarság kapcsolatait taglalva veti fel a következő kérdéseket: ,,Milyen helyet foglal el e sokszínű szövevényben (melynek összefüggései még alig feltártak) a magyar szokásanyag? Mi az, amit magunkkal hoztunk a régi hazából az új hazába? Mi az, amit átvettünk a szomszédainktól, mi az, amit elutasítottunk, ami nem honosodott meg? Mivel gazdagítottuk az európai szokásanyagot, milyen új formák alakultak ki nálunk? “ Jószerével ezeknek a fontos kérdéseknek a megválaszolásához nyújt biztosnak látszó alapokat a szóbanforgó munka, amelynek forrásai - történelmi viharaink „jóvoltából“ - természetszerűleg hézagosak, tehát bizonyos hibalehetőséggel is számolnunk kell (Ide kívánkozik még a megjegyzés, hogy levéltáraink jórészt kiaknázatlanok ilyen szempontból. Rengeteg, nép- rajzilag értékes adat lappanghat még mélyükön! Persze a bennük végzendő munka meglehetősen hosszadalmas, fáradságos, sőt az eredmény is bizonytalan... Éppen ezért hasznos a legfontosabb anyagrészek publikálása, amihez persze van már minta: a népi hitvilág kutatói számára például valóságos kincsesbányát jelent a Schramm Ferenc által ezidáig két kötetben közzétett magyarországi boszorkányperek oklevéltára). Nézzük azonban magát a munkát: mely problémákkal foglalkozik konkrétan a szerző. Néhány alapkérdés (pl a honfoglaló magyarság időszaki ünnepeinek, a történeti forrásoknak stb. problémája) után sorra veszi az egyes nagyobb ünnepköröket (farsang, húsvét, pünkösd, karácsony stb ), s régi írásos forrásainak, valamint az egyes kutatók véleménye tükrében próbál közelebb férkőzni lényegükhöz. Módszere érzékeltetésére ragadjunk ki egy témakört, mondjuk a Szent Iván napi tűzgyújtás szokását, és nézzük, hogyan elemzi Dömötör Tekla (e szokás részletesebb ismertetését azért is fontosnak érzem, mivel az adatok többsége tájainkról származik, tehát az önismeretünk is gazdagodik alaposabb ismeretében!). Már elöljáróban le kell szögezni, hogy Európa-szerte elterjedt szokáskörről van szó; ennek megfelelően a kutatók is sokat foglalkoztak már a problémával. Dömötör Tekla a szentiváni szokások fö vonásait az alábbiakban látja:,, Tűzgyújtás (túz átugrálása, fáklyagyújtás, tüzes karika eregeté- se). Mágikus cselekedetek, melyek tüzel vagy vízzel vannak kapcsolatban. Növényekkel (füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel) kapcsolatos cselekmények és hiedelmek. Szerelmi varázslás, jóslás. Keresztelő Szt. János tisztelete". A következőkben részletesebben a „tűzgyújtás“, valamint a „hosszú szentiványi ének“ kérdéseit boncolgatja. Kövessük mi is gondolatmenetét! ,, Minthogy e tanulmány- célkitűzéseinél fogva - nem a jelenlegi néprajzi gyűjtés anyagából, hanem a történeti adatokból indul ki, elsősorban azokkal a mozzanatokkal kell foglalkoznunk, amelyekről ezek az adatok szólnak. Ezek között hazai emlékeinkben első helyen szerepel a tűzgyújtás“ - indokolja meg témaválasztását a szerző, majd a fejezet első részében a nemzetközi kutatás eredményeiről szól A szentiváni tűzgyújtást a szakemberek már régen kapcsolatba hozták a nyári napfordulóval. Az ezzel kapcsolatos legrégebbi adatok Egyiptomra és a Közel-Keletre utalnak. Innen terjedt el aztán a képzet Európában is. A magyarok a délszlávok közvetítésével ismerkedhettek meg a szokással (erre utal az ünnep Szent „Iván“ neve a „János“-forma helyett). Egyelőre kérdéses, vajon egyházi kezdeményezésre, vagy esetleg régebben- mint „pogány“ szokást-vet- tük át a szlávoktól, A magyar adatok ilyen szempontból ellentmondásosak: egyszer egyházi ünnepként, másszor mint üldözendő pogány szokást említik Ezekből idéz a fejezet második részében a szerző: a XV. századból Temesvári Pelbártot, a XVI-ból Telegdi Miklóst, majd megállapítja: a további, XVI-XVIII. századi említéseknél feltűnő, hogy kivétel nélkül a magyar nyelvterület észak-északnyugati részéről származnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy másutt ismeretlen lett volna a szokás, csak ezen a területen a protestáns egyházak nagyobb buzgalommal tilthatták mint másutt (no meg persze az adatok fennmaradásának esetlegessége is közrejátszhatott ebben!). Befejezésül arra utal a szerző, hogy a gyűjtök ezidáig nem figyeltek eléggé a tűz körüli elhelyezkedés rendjére. Pedig ennek is lehet jelentősége, ahogy azt külföldi példák és egy régi (1854-ben benföljegyzett) koloni rítusének is bizonyít. Végezetül olvassuk el együtt ez utóbbinak néhány szép sorát: ..Tüzét megrakáljuk Négy szögre rakáljuk: Egyik szögén ülnek Szép öreg emberek, Másik szögén ülnek Szép öreg asszonyok, Harmadikon ülnek Szép ifjú legények... “ LISZKA JÓZSEF
