Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-22 / 7. szám
nap függőlegesen állt az országút fölött. Az országúton egy lélek sem volt. Délre hajlott az idő. A harangok nem kongtak, a kéményekből nem dőlt a füst. Némaság ült a folyó menti tájon. Ilyenkor szokatlan, hogy némák a harangok, hogy nem száll a füst a kéményekből, hogy ekkora csönd van. Teljes a lemondás. Az éppen zsendülő cseresznye fürtökben lógott a járda fölött. A sáncpartokon ezernyi színben pompáztak a mezei virágok, az éppen nyiladozó rózsabokrok indái fényszomjasan kúsztak a palánko- kon és a kerítéseken. Mindez a törékeny szépség, mely máskor fölemelő látványt nyújtott, most mintha belefagyott volna a csendbe. A virágok magukba zárták az illatukat, a nap még mindig moccanatlanul állt az országút fölött, s érintése szinte fájt. Sehol egyetlen madár, sehol egyetlen ember. És mégis! A kerítés tövében ott feküdt egy kisírt szemű tehénke, időnként kikinyújtotta a nyakát és lecsípett egy-egy akácfalevelet, mintha azt játszaná: szeret - nem szeret. A szeme könnyezett, pofacsontját ellepték a böglyök. Néma arc, merről jöttél? A pásztorok már három nappal ezelőtt elhajtották az utolsó csordákat a sziget belseje felé. A szerencsétlen jószág éjszaka tévedt a faluba. A falu legmagasabban fekvő részén lefeküdt a kerítés alá, és egész délelőtt ott feküdt, mintha azt akarná jelezni, hogy tovább nem megy, hogy nincs hova mennie. A falu legmagasabb pontján álló ház vályogból épült, a tető rajta palából. Az idegen még csak nem is gondolna rá, hogy ezek a szépen bevakolt falak ennyire sebezhetők. Az idegen különben sem tud sokat erről a házról, erről a faluról, erről a tájról. Idegen, hajts fejet előtte és hallgass! A fecskék magasan röpültek. Az iskola előtt reggel óta autóbuszok álltak; rendszámuk elárulta, hogy messziről jöttek. Az asszonyok csak mosolyogtak, a felelős járási kiküldött pedig kétségbeesetten a haját tépte. A gyerekek tréfának vették az egészet, tudatlanságukban szemlátomást örültek a mutatkozó lehetőségnek, hogy egyenesen a kertjükben strandolhatnak majd! A szomszéd srác deszkából tutajt eszkábált. Az öreg Valach a körtefa alatt ült, pipázott és nézte, mint rohangálnak az emberek az utcán. A vendéglő előtti pádon férfiak ültek. Söröztek, A helikopterek szüntelenül ott kerepeltek a fejük fölött, eleinte érdeklődéssel nézegették őket, de azután már ügyet sem vetettek rájuk. A gépek zúgva átrepültek a falu felett és minden alkalommal valahova a folyógát felé tartottak. Délután kétéltű gépkocsioszlop haladt át a falun. A katonák komor arccal ültek a gépkocsikon, látszott rajtuk, hogy fáradtak. Nem nézelődtek a lányok után. A férfiak beindították a motorkerékpárokat és elindultak az autók után. Ám nem jutottak messzire. Két kilométernyire a falutól megállította őket a víz. A víz zúgva ömlött fölfelé a folyóra nyíló völgyön, alámosta az országutat, új, ideiglenes medret vágva magának. A város felé hömpölygött. Az áradat fadarabokat, nyúlketreceket és mindenféle ólakat sodort magával. A férfiakat majd ledöntötte a lábukról. A folyóhoz közelebb eső falu nagyobbrészt már víz alatt állt. Az alatt a kis idő alatt, míg ott álltak, a völgyben félméterrel emelkedett a vízszint. A férfiak sietve felültek a motorkerékpárokra és megindultak visszafelé. Egyedül a Válach unokája maradt ott. Levetette a nadrágját, felakasztotta egy málnabokorra az útszélen és elindult lefelé az országúton. Az erős áradatban meg-megbicsaklott a lába, majd váratlanul hasra esett. Az inge, melyet magán hagyott, teljesen átnedvesedett és rátapadt a testére. Alig tett meg kétszáz lépést, és a víz már a melléig ért. Bizonytalanul megállt. Az ár, mely ezen a helyen még erősebb volt, hirtelen magával ragadta és a szakadék fölé sodorta. Egy pillanat alatt elnyelte a víz. Akkor döbbent rá, hogy nagyon rossz úszó. ösztönsze- rűleg megragadta a cseresznyefa törzsét és kétségbeesetten mászni kezdett fölfelé, míg a feje kint nem volt a vízből. Egy faágon ült és reszketett a keze. Sokáig vesztegelt a cseresznyefán. Később úgy rémlett neki, mintha gyengült volna az áradás. Belekapaszkodva a faágakba csinált vagy két karcsapást, és megérezte talpa alatt az úttestet. Az áradás csakugyan gyengült. Valach unokája kítá- molygott a vízből, fölkapta a nadrágját és futásnak eredt. Csak a falu szélén állt meg, ledobta magát a fűbe, és a tenyerébe kapta a fejét. A félelemnek egy újabb hulláma zúdult rá. Ez most másfajta félelem volt, mint amit a cseresznyefán érzett. Ez a félelem a felismerésből fakadt. Megértette, hogy meghalni nem könnyű. Az autóbuszok még az iskola előtt álltak, az ablakain gyermekfejek kandikáltak ki. Az asszonyok már nem mosolyogtak. Sietve szálltak föl a buszokra, a katonák segítettek a batyuikat cipelni. A férfiak többsége is készen állt az útra. Az evakuációs bizottság utasítása szerint csak tizenkét férfi maradhatott a faluban. A sofötpk beindították a motorokat, néhányszor megnyomkodták a gázpedált és intettek a férfiaknak, hogy gyorsan száljának fel. Az idegesség tetőfokára hágott. A felelős járási kiküldött az öreg Valach kabátját rángatta. Az öreg folyton elhúzódott tőle. Az emberek zavartan, csaknem tébolyodottan álltak körülöttük.- Higgyen nekem, bátyám, itt az öt métert is eléri majd a víz - igyekezett meggyőzni a járási kiküldött az öregembert. - Mit fog itt csinálni, én magáért is felelek.- Én önmagamért felelek. Ugyan hon- nét jönne ide annyi víz?- Jöjjön, bátyám, mert ha nem jön, a katonákkal rakatom fel!- Csak próbáld meg! Én is voltam katona. Méghozzá különb, mint ezek itt - erösködött az öreg.- Valach úr, legyen esze - fordított a járási kiküldött a hangnemen.- A feleségemet, aki amott ül ni, őt vigyétek - mutatott az öreg az egyik autóbuszra. - De engem hagyjatok békén, nekem itt kell maradnom! Mit tudjátok ti, miért kell nekem itt maradnom...- Valach bácsi! Megparancsolom magának, hogy szálljon föl - mondta a járási kiküldött és idegesen az órájára nézett.- Csak maga ne parancsolgasson, mert úgyse megyek - paprikázódott föl most már az öreg is.- Micsoda konok vénember, micsoda konok vénember - fogta a fejét a járási kiküldött. Az autóbuszból kiszállt a sofőr, odalépett az emberekhez és ezt mondta:- Ha a víz elönti a hidakat, végünk van! A férfiak szó nélkül eldobták a cigarettacsutkát és beszálltak a buszba. Az öreg Valach megfordult és elcsoszogott a háza felé. A falu legmagasabb pontján álló ház felé. A motorok felberregtek, a kerekek nyomában sokáig örvénylett a por. A nap vége felé közeledett. Az iskola előtt tizenkét férfi állt. Mindaddig mozdulatlanul álltak, míg a motorzúgás teljesen bele nem veszett a messzeségbe. Az öreg Valach már újra a körtefa alatt ült. Ő volt a tizenharmadik. Azután mélységes csönd borult a tájra. A várost a vasúti töltés védte az árvízzel szemben. A töltésen emberek nyüzsögtek, homokzsákokat raktak a vágányok közé. Éjfélkor az áradat elérte a vasúti föltést, a tajtékozó hullámok dühödten csapkodták a gyepes partoldalt, nem is egészen egy méterre a töltés tetejétől. Az emberek megállás nélküfrakták egymásra a homokzsákokat. Hajnalra valamelyest csökkent a víz szintje. Az emberek egymás után estek össze a fáradtságtól. Délelőtt elöntötte a víz a temetőt, magával sodorva a keskeny földcsíkot, mely elválasztotta az első lakóházat a temetőtől, megtöltötte a sáncokat, majd átugorva az úton. bekúszott a kertekbe. A falu közepén, az iskolaudvaron térdig ért a víz. A falu alsó végén ekkortájt a víz már a házak ablakát ostromolta. Ám a falunak ezt a részét az a víz árasztotta el, amely a másik oldalról, a folyó felől áramlott ide. Az égen egyetlen felhő sem látszott, aratás ideje volt. Valach unokája egy kis széken ült, fülét a rádióra tapasztva. A Csehszlovák Rádió déli híreit hallgatta. A készülék sivított és recsegett, s időnként egészen elment a hang. A fiú csodálkozó képet vágott és még közelebb bújt a rádióhoz. Feszülten figyelt. A bemondó hangját mind rosszabbul lehetett hallani, míg végül, az időjárásjelentés elején végképp elhallgatott. A készülék még sustorgott egy darabig, azután a sustorgás is megszűnt. Valach unokája letette a rádiót a kredencre és kiment. Az országutat elöntötte a víz, már csupán a legmagasabban fekvő ház előtt látszott egy száraz csík. Csak klottnadrág volt rajta, elindult lefelé az országúton. A falu közepén már a combját verdeste a víz. Tekintetét végighordozta a körülötte álló házakon, férfiakat sehol sem látott. Az iskolaudvaron egy kétéltű gépkocsi állt, a kerítésoszlophoz egy gumicsónakot kötött valaki A legfelső lépcsőfokon négy férfi ült, lábukat a vízben áztatva. A folyosón a hűvösben katonák ültek, és konzervet majszoltak, álmosan mozgatva az állukat.- Hol van nagyapád? - kérdezte Valach unokájától Petrás.- A part alatt pálcikákat szúr a földbe.- Az meg mire jó?- Hogy tudja, emelkedik-e a vízszint.- Az udvarotok még száraz? - kérdezte Sedivy.- Még az, a kertünk alja is - válaszolta az unoka. - Még a-szomszédunk udvara is száraz, de a kertjében már víz áll. A házból kijött a hadnagy, és leült a férfiak mellé a lépcsőre és gondterhelten nézett maga elé. Majd azt mondta:- Este elmegyünk hozzátok, készítsetek fát. Van itt egy malacka, főzünk belőle gyulyást.- Jó - felelte Valach unokája.- A rádiótok még szól? - kérdezte Peter.- Nem, kimerült benne az elem - válaszolta az ifjú Valach. - Csakugyan, hogy el ne felejtsem. Algériában megbuktatták Ben Bellát, új kormány alakult - folytatta.- Ben Bellát? Nem hiszem - mondta a hadnagy.- Az előbb hallottam, szerezzetek rádiót, a legközelebbi hírekben majd megismétlik - vetette oda sértődötten a Valach unoka.- Konyítok a politikához egy keveset. Ben Bellának szilárd volt a hatalmi helyzete, ki merné öt megbuktatni. Rosszul hallotta - mondta a hadnagy és visszatért az árnyékba a katonák közé.- Az- istenbe! Hisz a saját fülemmel hallottam - káromkodott a fiatal Valach.- Csakugyan megbuktatták? - kérdezte Sedivy.- Ki gondolta volna - mondta Petrás.- És mi van vele, felakasztották? - tudakolta Peter.- Honnét tudhatnám, lehet hogy megsütötték - mérgelődött Valach unokája.- Hiszen ő az istenük volt. Alighanem új istent találtak - jegyezte meg Petrás.- Alighanem - bólintott rá Valach unokája.- A politika, az politika - mondta bölcsen az örökké rettegő Jankó, aki eddig egy szót sem szólt.- Bizony, már ott van fönt - mutatott hüvelykujjával az égre Sedivy.- Az istenke tudja, mi van vele - vetette közbe Peter.- Se nem az elscv se nem az utolsó - mondta Valach unokája.- És mit jelentettek a gátról? - kérdezte Peter.- Semmi újat. A gátszakadékba kővel megrakott uszályokat akarnak elsüllyeszteni. Az átszakadt részt teherautókkal nem tudják megközelíteni, először ki kellene szélesíteni a gátat, az pedig igen nagy munka lenne - felelte az ifjú Valach és végigjártatta tekintetét az embereken. Peter már éppen nyitotta a száját, hogy valamit kérdez, amikor erős recsegés-ropogás hasította ketté a csendet, s hatalmas porgomolyag csapódott föl a magasba.- Vendel háza, a bolt - kiáltotta valaki. A férfiak beugráltak a csónakba, és lefelé eveztek az országúton. Valóban a Vendel háza volt, elülső részében nemrégen élelmiszerboltot rendeztek be. A ház térdre rogyott, a víz fölött csak a tető maradt. A levegőben porfelhők szálldostak, a vízből buborékok törtek föl. Kis idő múlva a hátsó fal teljesen szétmálott. A tető elörehajolt, a zsindelyek belehulltak a vízbe, a fedélszék szétnyílt, egészen csupasz lett, és újabb porfelhő szállt fel a levegőbe.- Várjunk még egy kicsit, hadd ülepedjen le rendesen - mondta Petrás.- Uqyan minek várnánk - vetette ellen Peter.- Csak inkább várjunk - mondta áedivy. Odakanyarodtak a csónakkal az almafához és vártak. Néhány állvány valamiféle csoda folytán a helyén maradt, de csak a fölső polcok látszottak ki a vízből. A víz megnyugodott, a porfelhő szétoszlott. Evezni kezdtek, a tetőtől mintegy két- méternyire megállították a csónakot.- Te vagy a legfiatalabb. Bemész? - kérdezte Petrás Valach unokájától.- A szentnek se!- Én majd bemegyek - ajánlkozott Peter, és levetette az ingét. Húztak egyet az evezőn és a csónak orra könnyedén hozzákoccant a tetőhöz. Jankó átölelte a csatornát, hogy az ár ne sodorhassa el a csónakot. Peter egy gerendába kapaszkodva óvatosan be- csusszant a tetőroncs alá.- Csak az üvegeket szedd, a többi már úgyis szétázott - tanácsolta neki Petrás.- Jól van - kiáltotta Peter és már nyúlt is az üvegekért. Egymás, után dobálta ki az üvegeket, társai pedig kapdosták és rakták őket a csónak fenekére. Amelyik üveget nem sikerült elkapniuk, az csobbanva bele- pottyant a vízbe, és lassan eltűnt a felszín alatt. Petrás sajnálkozva nézet utánuk. Valach unokája le se vette szemét a szétázott falmaradványokról. Úgy rémlett neki, hogy a fal mindjárt összeomlik.- Gyere ki, rád omlik a fal! - kiáltotta.- Még rengeteg üveg van itt - felelte Peter.- Inkább gyere ki - mondta Petrás. Peter szót fogadott neki.- Ott van egy doboz stolverk - kiáltott oda Jankó Peternek valahova a sarokba mutatva ujjával. Peter ide-oda bámult, de a dobozt sehol sem látta.- Hagyd a fenébe! - mordult rá Petrás. Peter kimászott a csónakba. Egész teste libabőrös volt, és vacogott a foga. Az úton feldübörgött a kétéltű. A vezetőfülke ablakán kihajolt a hadnagy és elkezdett szitkozódni. Petrásék az út felé irányították a csónakot.- Ilyet az isten se látott! Mit képzeltek ti? Hiszen az közvagyon! - kelt ki magából a hadnagy.- Talán ott kellett volna hagynunk, hogy mind összetörjön? - kérdezte Sedivy.- Az ilyesmiért bíróság elé kerülhetnek, a máriáját! - fenyegetőzött a hadnagy.- És maga tán az angyaloktól kapta a malacot? - vigyorgott a szemébe Valach unokája. A hadnagy még jobban elvörösödött.- Mindent jegyzékbe foglalunk, amit kimentettünk - nyugtatta meg Petrás.- Meghiszem azt, csak semmit ki ne felejtsenek - mondta a hadnagy, és intett a gépkocsivezetőnek. A kétéltű nekilendült. « - Éppen ezekre a szaros üvegekre lesz szüksége a köztársaságnak. És mindez itt semmi - mondta csúfondárosan Petrás, és szétvetett karral félfordulatot tett saját tengelye körül.- Az ilyen hadnagyocskák nélkül csődbe jutna az ország - nevetett áedivy.- Az ország sohasem jut csődbe, az emberek jutnak csődbe, akik benne élnek- vágta rá Petrás.- Azért talán mégis jegyzékbe kéne venni ezt a holmit - szólalt meg félénken Jankó.- Janó! Janó! Ugyan mikor jön már meg az eszed? - csóválta a fejét Petrás.- Csak hadd jöjjön gyulyást főzni, csak hadd készítse a gyomrát a malackára, majd én megcsiklandom az Ínyét!- mondta jelentőségteljesen az ifjú Valach. A csónak csendesen siklott fölfelé a falun. Friss szellő kerekedett, megpas- kolta a csónakban ülő férfiak arcát. Az árokban sárga pihéjű fiatal libák úszkáltak, rendkívül elégedetten beszélgetve egymással. Ivan Habaj mm Az gre síkhoz jái a vízszint eredmény A víz kör san elára: meg a z alapjai fel gül betört nét már k falát. Az őre falhoz, m redten. a házról a falakat, szült fund kiállt a ta hány sor följebb is már csak a vályogt hoztak. E: kezetet. h la, ötven nyolcvan reménye, szint enni agyag szé Az örec nézegette az ablak < a szilvafái fánál mec visszapen kát, ekkoi a talajt, e ekkor oltoi permetvizi Leghős ben álldoi a fa hozo ros, ropog leves, kuk kenyebb f; ben nevelt is minden zott, az ác séges tér megsejtett zóul bámu Az öreg fröccsent; sának.- Kiszá maga elé. Az unok- Mit be- A gye- mondta i volna az u Az ifjú \ fára, majd jára:- Éppol Bella.- Mint ki- Ben E- Hát a;- Egy a- Politik öreg Valac rack, a d a fűzfák, ti maradnak véget ér e<- Új fák; unoka.- Én mé dúlt el az i teljesen kil nak bentptü kekre. Ha < nem könyc Kimente mind belje nütt átázol része volt Valach há hozzádölt gyújtott. C a ház hál teljes széle zódott. Az menni onr szintén é: a pusztulás- Istenei a házhoz, f és megm<- mondta szemlátomi- Lehet tovább - pr a nagyapjá Az öreg szemmel í s kezét mi tóttá.- A végt hét! - szól;- Csak r- mondta a nesedett, c • az égre és- Nagy i hogy így bi ség vagy tí Az ég^e éjszaka.
