Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-15 / 6. szám
1981. il. 15. N e/3 L ehet, nem teljesen fedi a cím a valóságot, ha Latin-Amerika mai diktátoraira gondolunk, de hangulata jól érzékelteti azt a folyamatot, amely a világnak ebben a térségében végbemegy. A tabu megszűnt, a kubai példa, s most legutóbb a nicaraguai forradalmi erők győzelme ráébresztette a népeket: a fasiszta típusú diktatúrák, amelyek az észak-amerikai imperializmusra támaszkodva uralkodnak, s ennek fejében a legteljesebb mértékig kiszolgálják annak gazdasági, katonai, politikai érdekeit, nem sérthetetlenek, nem örök életűek. E rezsimek jelszava: Minden áron megtartani a hatalmat, s ez megszabja eszközeiket is: terror, brutalitás, a demokratikus erők féktelen üldözése. És a nép már egyre inkább nem megfélemlített, engedelmes tömeg. A legvégső harcra is elszánt, a nyomort végleg megelégelő emberek mozgalma egyre izmosodik a térségben. A salvadori hazafiak a Farabundo Marti Nemzeti Felszabaditási Front vezetésével élethalálharcukat vívják a junta ellen. Nem egész két éve Nicaraguával kapcsolatban írtuk le ezeket a szavakat, ahol meg is dőlt az Egyesült Államok egyik leghűségesebb emberének, Somoza diktátornak a rendszere. Hírközlő szerveink naponta tájékoztatnak a salvadori eseményekről, ezért kár is részletekbe bocsátkozni. Érdemes azonban meg- figyelni: a salvadori junta és vezetője, Jósé Napoleon Duarte módszerei ugyanazok, mint Somozáé voltak. Ugyanúgy bombázza saját városait, ugyanúgy irtja saját népét. Ugyanattól az Egyesült Államoktól és közép-amerikai kiszolgálóitól kapja a segítséget. Történelemből elégtelen Más kárán tanul az okos, tartja a közmondás. Van, aki a sajátján sem. Somoza olyan tökéllyel művelte a népirtást, hogy a nemzetközi felháborodás révén már Washingtonnak is kezdett kényelmetlenné válni, nem utolsósorban azért, mert a diktátort nyíltan támogató amerikai vezetést is számtalan bírálat érte. A salvadori junta most úgyszintén a Fehér Házban bízik, s mint tapasztalhatjuk: nem alaptalanul. A nemzetközi közvélemény most is ugyanúgy elítéli az USA, Honduras és Guatemala salvadori intervencióját. Oldalakat lehetne megtölteni az ilyen tartalmú nyilatkozatokkal, példaként azonban a térség szempontjából fontos mexikói állásfoglalást említvén ki kell emelni Portillo elnök szavait,aki a salvadori külföldi beavatkozás ellen szólt akkor, amikor az új amerikai elnök, Ronald Reagan még a hivatalos hatalomátvétele előtt látogatást tett Mexikóban. Az USA Latin-Amerika politikájában nagy változás a tapasztalatok szerint egyelőre nem igen várható. Célja továbbra is az, hogy megőrizze a térségben eddigi pozícióit, ami gazdasági kizsák- piányolást és katonai jelenlétet egyaránt tartalmaz. Nicaragua - amely a nem kapitalista fejlődés útját választva egész sor haladó gazdasági és szociális intézkedést valósított meg: földreform, államosítás stb. - ismét feladta a történelmi leckét az USA-nak. Bizonyítva: idejét múlták az újgyarmatositás általa alkalmazott módszerei, s a kis államokkal szemben sem érvényesíthető már egyértelműen sikerrel az eröszakpolitika, a mértéktelen kizsákmányolás, s hogy ideje lenne áttérni az új, az egyenjogú kapcsolat- rendszer kiépítésére ebben a térségben is (világszerte ez a fejlődő országok törekvése). A kérdés csak az, hogy milyen messze megy el a salvadori junta támogatásában a washingtoni vezetés. Nem kétséges, a salvadori események kihatással vannak egész Latin-Amerikára, ösztönzést adnak a haladó mozgalmaknak az egész térségben. E mozgalmak pedig már olyan erővé terebélyesedtek, amivel az új „kemény" amerikai vezetésnek is számolnia kell. Visszapillantás Az előbb történelmi leckét emlegettem, ehhez és bizonyos következtetések levonásához azonban szükség van rövid történelmi visszapillantásra is. tatín-Ameri- kában már a második világháború előtt is egyre inkább megerősödött az USA befolyása, a térség az észak-amerikai monopóliumok számára olcsó munkaerőt és nyersanyagot, ezenkívül kedvező piacot jelent Mindez csak fokozódott a második világháború után. A kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai nemzetközi tanácskozásának záródokumentuma megállapítja: ,, Latin-Amerika országainak nagy része még a múlt században elnyerte önállóságát. Lényegében hosz- szú kapitalista fejlődésen mentek keresztül, növekszik és a harcokban erősödik a nagyszámú városi és vidéki proletariátus, gyakorlatilag minden országban tevékenykednek kommunista pártok. Latin- Amenka nemzetei a közös elnyomó és kizsákmányoló ellen, az amerikai imperializmus ellen harcolnak, amely ezt az egész földrészt függő (Az USA-tól függő) helyzetbe hozta és saját hátországának tekinti." A tizenkét éve elhangzott megállapítás ma is érvényes. Ha a világban az erőviszonyoknak a szocializmus javára történő eltolódásáról, az imperializmus térvesztéséről, az elnyomott népek erősödő felszabadító mozgalmáról beszélünk, szem előtt kell tartani az egyes térségekre, földrészekre, országokra jellemző sajátosságokat is. Az idézet érzékelteti, La- tín-Amerikában az imperialista kizsákmányolás elleni harcnak mások a jegyei, mint például Afrikában, hiszen a fekete földrész országainak nagy része a második világháború után nyerte el függetlenségét. Tehát itt fiatal államokról van szó, számottevő ipar nélkül, csekély munkásosztállyal, ebből adódóan nem jöhettek létre erős, tapasztalt forradalmi pártok sem a múltban. Ezzel szemben Latin- Amerika számos országában fejlett iparral, s ezzel együtt nagyszámú munkásegész térség békéjét veszélyeztető amerikai magatartásra figyelmeztetett a közelmúltban Shafic Handal, a Salvadori Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára, a Farabundo Marti Nemzeti Felszabaditási Front főparancsnokának tagja az MTI tudósítójának adott nyilatkozatában: „Mi kedvezően válaszoltunk az Egyesült Államok által a párbeszédre tett javaslatra, de Washington végül az offen- zíva megkezdésekor úgy döntött, hogy a tárgyalások helyett a népirtó junta katonai megerősítését választja. Eddig száznál több új katonai tanácsadót küldött Salvadorba. Hadianyagot, helikoptereket szállít és légi hidat létesített, amelyen keresztül naponta mintegy tíz Hercules típusú szállítógép viszi az utánpótlást a juntának. Ezzel egyidejűleg a fenyegetés és a zsarolás politikáját alkalmazza Nicaraguával szemben. Ezért kérjük a világ nemzeteinek szolidaritását Salvadorral és tartjuk fontosnak a nicaraguai forradalom melletti kiállást. A salvadori junBánomtól A salvadori junta terrorja elöl sokan más közép-amerikai országokba menekültek. Felvételünk egy Costa Rica-i salvadori menekülttáborban készült (CSTK felv.) osztállyal találkozhatunk, s a kommunista pártok is nagy hagyományokkal rendelkeznek, bár több országban napjainkban is erős üldöztetésnek vannak kitéve. Egységben így van ez az USA által támogatott közép-amerikai diktatúrákban is, s ez jellemző a salvadori junta rémuralmára. Nicaraguához hasonlóan a salvadori baloldal szintén felismerte, hogy a jól felszerelt hadseregre támaszkodó junta ellen csak úgy vehetik fel sikerrel a harcot, ha az ellenállásban sikerül a legszélesebb rétegeket, a különböző polgári csoportosulásokat, gerilla-szervezeteket tömöríteni. A január végén kirobbant - ha nem is teljes sikerrel - általános sztrájk, amelyhez minisztériumok és bankhivatalok is csatlakoztak, igazolta, hogy nemcsak kis csoportocskák gerillaharca ez a hatalmon levő kormány ellen. A már említett nemzeti frontban négy forradalmi szervezet - köztük a kommunista párt is - egyesült, fegyveres erőik több körzetet ellenőrzésük alá vontak, ahol megkezdték az új hatalmi szervek kiépítését is. A helyzetet nehezíti, hogy Salvador két diktatúrával, a már említett Hondurasszal és Guatemalával határos - csapataik át is lépték a határt -, ami szintén nem történhetett meg az USA tudta nélkül. Az tának nyújtott katonai segítség leállításáért, a nicaraguai forradalom elleni politikai nyomás beszüntetéséért, az amerikai fegyverek és tanácsadók Közép-Ameri- kából való kivonulásáért mozgósítunk.“ Ma már nem lehet úgy beszélni Nicaraguáról vagy Salvadorról, hogy szó ne essék egész Latin-Amerikáról, hiszen az egész kontinensen érezhetők az antiim- perialista, a nemzetközi monopóliumok uralma alól szabadulni kívánó, demokratikus változásokat követelő megmozdulások. Mindezt anélkül állíthatjuk, hogy figyelmen kívül hagyva az egyes országonkénti sajátosságokat, bármiféle uniformizálásnak helyt adnánk. Forradalmárok reverendában? Jól érzékelteti például a szemléletbeli változásokat a latin-amerikai püspöki kar magatartása az utóbbi években, pozitív viszonyulása a társadalmi átalakulásokhoz. Kuba példája ráébresztette az embereket, hogy az éhezés, a nyomor, a tömegek jogfosztottsága nem istentől való, s nem is ez a természet rendje. A forradalmi megmozdulások az egyház haladó gondolkodású képviselőit is a helyzet átértékelésére késztették. Néhány példa: a latin-amerikai püspökök harmadik kongresszusukon 1979-ben Mexikóban így fogalmaztak: a milliók embertelen szegénysége, „gazdasági, társadalmi és jxilitikai struktúrák következményei...“ Brazil püspökök nyilatkozata 1978-ból: „A latin-amerikai földrészen az égbekiáltó szociális igazságtalanság következményeként éleződik a harc az elnyomók és elnyomottak között. Ezt az igazságtalanságot az intézményesített erőszak tartja életben..." Julio de Santa Ana uruguayi teológus, aki az egyik genfi egyházi szervezetben tevékenykedik, kijelentette, hogy a barbárság, az emberi jogok megsértése Chilében, Uruguay- ban, Salvadorban, Paraguayban, Guatemalában stb. nem választható el azon törekvésektől, amelyek kedvező feltételeket akarnak teremteni Latin-Amerikában a nemzetközi monopóliumok beruházásai számára. A latin-amerikai forradalmi megmozdulások szempontjából, s esetünkben a salvadori nemzeti frontnak sem mindegy, a harcokban milyen erős hátországa van, azaz kiáll-e mögötte a lakosság nagy része. A becslések szerint Latin- Amerika lakosságának 90 százaléka katolikus, tehát láthatjuk, a püspöki kar állásfoglalása befolyásolhatja és be is folyásolja a hívőket. Több országban alakultak katolikus földműves ligák keresztény szakszervezetek pl. ott is, ahol eddig semmilyen nem volt. Más példa: az egyház anyagi támogatást is nyújtott Sao Paulóban a sztrájkoló fémmunkásoknak. Természetesen mindez nem jelenti, hogy az egész latin-amerikai kereszténység a haladás pártján van. Ugyancsak befolyásos katolikus körök a reakció oldalán állnak, harcot folytatnak „balos" hittársaik ellen, mondván, hogy „e reverendába bújtatott marxisták a bibliát a Kommunista Kiáltvánnyal cserélték fel". Harc folyik tehát az egyházon belül is. Az sem állítható, hogy a papság nagy része igazi forradalmár lenne. A többség a humanizmus és a testvéri szeretet jegyében, szellemében jutott el az elnyomás, a nyomor, a diktatúra felszámolásának gondolatáig, hiszen szerintük a gyáros és a munkás élhet egymás mellett keresztényi szeretetben, békében és igazságban; s meg sem próbálkoznak azzal a felismeréssel, hogy amíg van kizsákmányoló osztály, addig kizsákmá- nyoltaknak is kell lenniük. Csak a radikális egyházatyák egy szűk köre - közéjük tartozott a salvadori Romerq érsek, akit nemrég meggyilkoltak -, veti el a kapitalizmust, mint embertelen és kizsákmányoló rendszert. Forog a kerék, a történelem kereke, úgy tűnik, egyre gyorsabban. Az Egyesült Államok a térség urának érzi magát, presztízsére először Kuba mért csapást, majd egy másik kis ország, Nicaragua, s rövid időn belül egy még kisebb: Salvador kísérelte meg. A nyolcvanas évek magukkal hozták világszerte a reakciós körök hidegháborús törekvéseinek felerősödését, a fegyverkezési verseny fokozását. A gazdasági helyzet bonyolultabbá, súlyosabbá vált, s ez érezhető a feszültséggócok miatt érzett nyugtalanság növekedésében is. A másik oldalon viszont a szocialista országoknak a béke és enyhülés megőrzésére tett erőfeszítései is intenzivebbé válnak. A tőkés országok általános gazdasági, társadalmi és politikai válsága az utóbbi években mintha felerősítette, felgyorsította volna a latin-amerikai haladó erők forradalmi megmozdulásait is. Hiszen a válságok következményeit a szegény országok érzik meg a legjobban. A monopóliumok érdeke is az, hogy a gazdasági válság következményeit mindinkább a befolyásuk alá került övezetek dolgozóira hárítsák, ami csak mélyíti az ellentéteket. Nincs kizárva, hogy hamarosan véglegesen eldől a salvadori forradalom sorsa, de az sem, hogy sokáig elhúzódnak a harcok. Jósolni nehéz, mivel az írás megjelenéséig sok minden történhet. Egy bizonyos: az erőt, határozottságot ígérő Ronald Reagantól rendkívül okos, megfontolt döntésre lenne szükség, nem elhamarkodott kalandorpolitikára. Egyes hírmagyarázók úgy vélik, ha fokozza a junta támogatását, az nem erősítené népszerűségét sem a térségben, sem a világ előtt. Ezzel mi is egyetérthetünk. Mások szerint, ha az ellenkezőjét teszi, választói, pártja csalódását válthatja ki, mivel erélyt várnak tőle (s nem kevesen eröszakpolitikát is). Az amerikai beavatkozás - és itt újból hangsúlyozni kell - veszélyezteti az egész térség békéjét, hiszen január végén ismét érkeztek hírek a volt Somoza-gárdisták mozgolódásáról Nicaraguában. A jobboldali reakciós erők a Washington által megteremtett kedvező külső körülmények esetén bizonyára ott is megkísérelnék visszafordítani azt a kereket. Erre pedig a jelenlegi nicaraguai vezetés is felkészült. MALINÁK ISTVÁN
