Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-15 / 6. szám
VAJKAI MIKLÓS vezt sohasem fogja i a milliomos kétséqbe- Nem. Ez olyan szörnyű, olyan szégyenteljes, ltok, hogy ezt soha... tördelte már-már szinte ilhő úszott át, a tenger es szél támadt, valahol rikoltozott. Baljós fuval- a parton. A riporternek a kedve a fürdéstől, ezte, és akartlanul lehal- • talán... bűntény történt . - És már látta is maga romlott, hosszú üstöké a rideg hullámokon, az nem torzította él a víz... iges, bűnös asszony le- Vagy lány... egy fiatal, mű, ártatlan, karcsú i cseppet kacér, s íme: .tír kiszolgáltatott, védte- .. Úgy érezte, most meg a csonttá aszott, teliteket, ezt az undorító kéj- í - talán egy ronda ve- a itt a vízbe, egy hozzá, múmiát - a fenébe: lehe- nyamvadt hájas gazem- larintotta előle élete egyik üzletét: mázsás horgonyt szikladarabot hurkoltak isztatta a tenger fenekére len, viharos sötét éjg? - kérdezte rekedten, keseredett szemmel, el- íult fel rá: ak valakit? Azt mondja? den. Fiam, itt nem öltek meg nal nem. És ha igen? Kit orzongatóan felkacagott. Ma nem: az én magánte- kkecske patájára? Hogyan éptelen ötlet az eszébe? sság! Ó, ha csak ennyi Nem... nem fiam: a való- telenebb, sokkal borzal- lesújtóbb... Hajoljon kö- om. torkában érezte dobogni Ita iszonyodva - most e. Talán bűnrészese le- lyű titoknak. S már arra negírhatja-e? Vajon nem e most nyomban beavat- iletesen sötét, undorító I le sem közölheti... Mind- visszafojtva leste a szót, nos ekkor váratlanul el- 3tier karját, hevesen elta- 31, s konokul, tagadóan t. icsolta. - Nem. Még ma- nkinek. Soha. Nem árul- lyan kárhozat, hogy nem a el. A titok olyan rettene- bontó, felháborító, olyan tan bárgyú, olyan állatias e titok maradt. er - egyszer majd mégis A Milliomos és a Tenger 3, ni de; nicsak! / van, úgy van! Ez az: tiéd Jgyan hogyan találtad ki? yes, így van! cht schwimmen! Das nager! /vim! it meN TÖRÖK ELEMÉR Jelzés nélkül A fiú ki újra hazatért megállt az anyatej-fehér hóesésben csodálni azt a tájat azt a folyót azt a házat mely fényesre nőtt benne mindig is idevágyott az arany-kupolájú pusztaságba ahol parasztőseinek nehéz léptei pihennek felfénylik előtte tiszta szép tekintetük (eléjük fordítja fejét hangtalan jelzés nélkül s nézi komor arcukat mielőtt végképp elfelejtene emlékezni a sors minden ütésének végső feledése ez a nap ez az óra ide még eljön sokszor amíg visszahívja a jegenyék sora - aztán már soha többé Egy nem létező tenyérben kéken derengő ibolyacsoKor s egy arc a mosoly szárnyára feszítve az utolsó ragyogásban a tekintet még keresi a megfogható bizonyosat és ami mögötte van Élt, élt a Fővárosban egy takaros asszonyka. Fiatal volt, alig több húszesztendősnél, amikor meghalt a férjura. Elsiratta, meggyászolta. Aztán újabb férfi járogatott hozzá. Estefelé. Beültek a tisztaszobába, gondolták, beszélgetnek egy keveset, de a beszélgetésből semmi sem lett, mert azon nyomban megjelent a halott férj. így volt ez valaníennyi este. Amikor mindketten megsokallották a hazajáró lelket, elhatározták, hogy jelentik a Tanácsnál.- Az már még sincs rendjén, hogy minduntalan haza- koslat... Ha halott, akkor legyen igazi halott... A Tanács vezetői is ezen a véleményen voltak. Úgy döntöttek, hogy exhumálni kell az illetőt, és meg kell nézni a talpát. Ha hazajár, akkor földes a talpa. Kiásták hát a koporsót, de a halott talpa nem volt földes. A panaszok viszont ugyanúgy sorjáztak, mint azelőtt. Újra a Tanács elé került az ügy.- Túl kell járnunk a halott eszén... - mondta a tanácselnök. A többiek a Fejbólintó Jánosok eszességével helyeseltek. A Szövetkezetből egy öl fát vittek a Főváros térre. Arra tették a halott ember koporsóját és alája gyújtottak. Manapság ritkaságszámba megy az ilyesmi. Jöttek is a lakók. Körülfogták a tüzet. Égették, égették a koporsót. A halott meg fönn ücsörgött a legközelebbi épület tetején. Lett is ebből riadalom. A Tanács újra összeült. Mit kellene tenni az özvegyasszony érdekében, aki a takarosabbaknál is takarosabb volt, mit kellene tenni a Főváros érdekében, hogy visszaszerezzék a nyugalmat, tanakodtak. Úgy döntöttek, hogy a Boszorkányhoz kell fordulniuk. Elszaporáztak hát a Főváros egyetlen boszorkányához, elmondták, hogy mi járatban vannak.- Én segíthetek rajtatok... - mondta a fehérszemély. - De a segítségemnek egy fejőstehén az ára...- Legyen...- válaszolták ők. A Boszorkány fölkerekedett, kiment a Szövetkezetbe és kiválasztotta a legkülönb fejőstehenet, majd nagy nyugalommal megidézte a halottat és kerek hét hétre fölzárta a legmagasabb toronyba. Hideg, szeles idők jártak akkorában. Tél volt. A halott ott fagyoskodott a magasságban. Hét héten át sápítozott, majd amikor szabadlábra került, eltűnt, mint a kámfor. A Fővárosban ettől kezdve nyugalom volt. A szép özvegyhez is tárogathatott az udvarló, amíg feleségül nem kérte. Amikor a kucsma becsesebb a főnél A családban nagy vihar tört ki. A dühös férj akarta móresre tanítani a feleségét, de amikor a magasba emelte a kezét, megszólalt az asz- szony:- Csak próbáld meg. Ne hidd, hogy árva vagyok.- Mi? - A férj ugyancsak elcsodálkozott, hogy a felesége ellen mer szegülni. - Én valahogy nem hallottam, hogy bárki is kikelt volna a sírjából a rokonaid közül! Kire számítasz?- A szovjethatalmat hívom segítségül! - vágta rá fenyegetően az asz- szony. Ugyanannak a napnak az estéjén a férj, aki méltóságteljesen viselte kucsmáját, a gudekánon panaszt tett a dzsamaatának:- Én, tiszteletre méltó bölcsek, sok mindenben egyetértek a szovjethatalommal, no de hogy egyenlő jogokat adott az asszonyoknak is, abba sehogy sem tudok belenyugodni. Ma tiszteletet követel a feleség, holnap szerelmet kér, holnapután így szól: ,, Kötelességed a tenyereden hordanod“, aztán... egy szempillantás se telik bele, fölibéd kerekedett. Nem, testvéreim, ezt képtelen vagyok elviselni! Azt beszélik, elment ez a férj, és egy szikláról a mélységbe vetette magát. Akkortájt született a hegyek közt ez a szólásmondás: ,,Lám, hová vezet, ha a kucsma becsesebb a főnél. “ A két koponya Egy sziragi hozott a múzeumnak egy koponyát, és elmagyarázta, hogy ez a neves énekes, Candalaj koponyája, aki dalaival híressé tette a Sziragi hegyeket. A múzeum elfogadta a koponyát, a ritka régészeti lelet birtokosának pedig pénzjutalmat adott. Eltelt vagy hét év, és ugyanaz a hegyilakó ismét megjelent a múzeumban egy másik koponyával.- Kinek a koponyája? - kérdezte a múzeum munkatársa.- A neves énekesé, Candalajé -jelentette ki a sziragi.- Hát ez meg hogy lehetséges? - csodálkozott a múzeum munkatár-- sa. - Hiszen te már egyszer elhoztad nekünk az ő koponyáját!- Igen. De az az énekes fiatalkori koponyája volt. ez pedig már az öregkori - magyarázta szemrebbenés nélkül a sziragi. Abdulla Egyszer egy népszerű kumik költőhöz fiatalemberek fordultak a következő kérdéssel:- Mélyen tisztelt Abdulla, legyen szives, mondja el nekünk, hogyan születnek a versek?- Honnan tudjam? - ráncolta a homlokát Abdulla.- De hisz ön költői?- Hát aztán.- De mégis, hogyan születnek a versek?- Pucéran, mint a gyerekek, igen, igen, pucéran - dörmögi Abdulla aztán varrók nekik ruhát, hogy elfedjem szégyenletes meztelenségüket, aztán járni tanítom őket, kézen fogva vezetgetem, tanítgatom, pallérozom az elméjüket, végül kibocsátóm őkel az emberek közé. Tessék, kérdezzék meg őket, ha hálásak nekem, a szülőatyjuknak, az azt jelenti, hogy versgyermekeim sikerültek. PÁSZTORI JUSZTINA fordítása ( ogy énekeljen, uso. i fitymálást, és abbahagyitt a hangom, mert boldog ett neki, és neked is. a hangod. tékeny voltál? beszélt olaszul, mint te. : szójátékokat, amelyeket a. olasz volt az anyja, sg Trancia. *- Vízbe akartál ugrani - mondta Francesco.- Emlékszem, megjátszottam a féltékenyt, mert kissé túlzott fiqyelmet fordított rád, kissé túl lelkesen társalgót veled. Játszott a tűzzel. Ilyen volt. Én meg azt mondtam, vízbe ölöm magam, ha nem úqy ölel át, ahogy egy gondolában szokás. Fölugrottam az ülésre, ő lefogott, és átölelt...- Most mit csinál? - kérdezősködik Marlen. Megfordultam, és láttam, amint Francesco az evezőt beállítja a vízbe, hogy bebizonyítsa, itt fél méternél nem mélyebb a csatorna.- Mutatja, milyen sekély itt a víz.- Miért mutatja?- Hogy lássuk, még az sem fullad itt bele, aki nem tud úszni.- Miért, talán bele akarsz ugrani?- Dehogy - védekeztem. - Túl hideg.- öt éve valaki bele akarta ölni magát - mondta Francesco, és nevetett.- Ez is beletartozik a gondolázásba?- Francesco különösen figyelmes velünk.- A végén pedig majd benyújtja a számlát.- Miért haragszol rá ennyire?- Túl sokat beszél. Francesco annak idején nem fogadta el a kialkudott háromezer lírát. Olyan volt az egész, mint valami hollywoodi történet: „Egyszer volt, hol nem volt, élt egy gondolás Velencében, egy szerelmes párt vitt két órán át a Canale Grandén és sok kisebb csatornán. Teleaggatta gondoláját lampionnal, az ,,ö sole mió“-t énekelte, és amikor a fiatalember fizetni akart, nem fogadta el a pénzt, mert a lány gyönyörű volt, s úgy csengett a kacagása, mint a harangjáték. S a végén a gondolás még el is gondolázot velük egy kis tavernába, ahová különben- sose jut el a külföldi, s meghívta őket chiantira. Fél éjszakát ittak, nevettek, táncoltak.- Miért hallgattál el olyan hirtelen? - kérdezte Marlen.- Én?- A gondolásod is nagyon elcsendesedett.- A feleségem azt kívánja, mondd meg, hogy hívják ezeket a palotákat. Francesco a szokásos pátosszal magyarázta. Amíg fordítottam, azt kérdezte:- Miért nem vele jöttél? Most jól jött Marlen érdeklődése a paloták iránt:- A feleségem tudni szeretné, hogy hívják ott azt a palotát.- Palazzo Rezzonocco, Longhenas müve. Már majdne m a csatorna végéhez értünk. Besötétedett. Nyugatról esőfelhők gyülekeztek.- Kiszállunk a Szent Márk téren? - kérdezte Marlen.- Ha akarsz...- Fázom, különben is rögtön elered az eső.- Itt annak idején hosszasan megálltunk. Itt minden szerelmespár megáll, hogy megcsodálja a Santa Mar a della Salute kupoláját. Noelly is azt akarta, hogy Francesco az ajkába harapott, mert kiejtette azt a nevet, ame lyet eddig kerülgettünk- Noelly? Az kicsoda? - kérdezte Marlen- Egy lány.- Milyen lány?- Talán a felesége - vágtam ki magam talpraesetten.- Noelly e mia moglice - mondta Francesco.- Nem igtiz!- Igaz. Egy év múlva visszajött. Egyedül.- Mit mond ez a förtelmes ember?- A feleségéről beszél.- Mindig olyasmiről beszél, amihez semmi közünk. Mindjárt megérkezünk, ugye.- Igen, Marlen. Kincses Edit fordítása Az utolsó ragyogásban
