Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-02-08 / 5. szám

Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp azért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá.

Mert nézzék: ha palota helyett csak tyúkólat találok, és megered az eső, én esetleg bebújok a tyúkólba, hogy ne ázzak meg, de nem tekintem palotának a tyúkólat csupa hálából azért, mert megvédett az esőtől, önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben a tyúkól vagy palota - egyre megy. Igen - felelem én -, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.

De mit tegyünk, ha egyszer a fejembe vettem, hogy nem csupán azért él az ember, és ha már él, hát akkor palotában lakjon. Ez az én akaratom, ez az ért vágyam. Ezt csak akkor vakarják ki belőlem, ha megváltoztatják vágyaimat. Nos, változtassák meg, bűvöljenek el mással, adjanak nekem más eszményt. De én egyelőre nem nézem palotának a tyúkólat. Meglehet, hogy csupán blöff az a kristályépület; hogy a természet törvényei szerint nem is dukál nekünk; hogy én csak tulajdon ostobaságom folytán és nemzedékünk néhány ésszerűtlen, elavult szokása folytán agyaltam ki. De mit törődöm én azzal, hogy nem dukál. Nem mindegy az, ha az én vágyaimban létezik, vagy helyesebben: létezik mindaddig, amíg az én vágyaim léteznek? önök talán megint nevetnek? Csak tessék, nevessenek; én minden gúnyt vállalok inkább, de mégse mondom, hogy jóllaktam, ha éhes vagyok; mégse törődök bele kompromisszumba, az állandó periodikus nullába csak azért, mert a természet törvényei szerint létezik és valóban létezik. Én nem tekintem vágyaim betetőzésének a bérházat, amelyben ezer évre szóló szerződéssel lakást adnak ki szegény lakóknak, és ahol minden eshetőségre ott van Wagenheim fogorvos táblája is. Szüntessék meg a vágyaimat, töröljék el eszményeimet, mutassanak nekem valami jobbat, akkor én követem önöket, önök talán azt mondják, hogy nem is érdemes velem szóba állni; csakhogy akkor én is ugyanazzal felelhetek önöknek. Beszéljünk komolyan; ha pedig önök nem akarnak figyelmükre méltatni, akkor én sem könyörgök önöknek. Megvan nekem a magam egérlyuka.

De egyelőre még élek, és vannak vágyaim - hát száradjon el a kezem, ha csak egy téglát is viszek ^nnak a bérháznak az építéséhez! Ne törődjenek azzal, hogy az imént csakis azért vetettem el a kristálypalotát, mert nem lehet nyelvet öltögetni rá. Ezt egyáltalán nem azért * mondtam, mintha olyan nagyon szeretném kiöltögetni a nyelvemet. Talán csak azért haragudtam, mert az önök épületei közt mindmáig egy olyan sem akad, amelyre ne lehetne nyelvet ölteni. Ellenkezőleg: csupa hálából teljesen kivágatnám a nyelvemet, ha úgy alakulna a dolog, hogy többé sose lenne kedvem kiöl- teni. Tehetek én arról, hogy nem alakulhat így, és hogy be kell érnünk lakásokkal?! Miért teremtődtem én vágyakkal' Vajon csak azért, hogy arra a következtetésre jussak, hogy az én egész alkatom csak üres buborék?! Ez volna az egész cél? Nem hiszem.

Egyébként tudják, mit: meggyőződésem, hogy a magamfajta odúlakót féken kell tartani. Az ilyen képes negyven esztendeig némán ott gubbasztani az egérlyukban, de ha egyszer kibújik a napvilágra, és megered a nyelve, akkor aztán beszél, beszél, beszél...

A végső következtetés ez, uraim: jobb semmit se csinálni! Jobb a tudatos tétlenség! Tehát éljen az egérlyuk! Igaz, azt mondom, hogy az utolsó csöpp epémig irigylem a normális embert, de olyan körülmények között, amilyenek között látom, nem akarok az lenni (jóllehet változatlanul irigylem). Igen, igen, az egérlyuk

(Részlet)

mindenesetre előnyösebb! Ott legalább lehet... Eh, hisz'én még ebben is hazu- dok! Hazudok, mert magam is olyan biztosan tudom, mint a kétszer kettőt, hogy egyáltalán nem az egérlyuk a jobb, hanem valami más, egészen más, amire áhítozom, de amit sehogy se tudok megtalálni! Pokolba az egérlyukat!

Még az is jobb lenne, ha én magam legalább valamicskét elhinnék mindabból, amit eddig ínam. De esküszöm, uraim, hogy egy árva szót se hiszek el abból, amit eddig összefirkáltam, egyetlenegyet se! Vagyis hát talán elhiszek egyet-mást, de ugyanabban a percben- nem tudom, miért - azt érzem, gyanítom, hogy úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám.- Hát akkor miért írta ezt az egészet?- kérdezik önök.- No és ha én negyven esztendőre minden foglalatosság nélkül beültetném önöket egy egérlyukba, és negyven év múlva odamennék megnézni, hová jutottak?! Hát szabad egy embert minden elfoglaltság nélkül negyven esztendőre egyedül hagyni?- De hát ez szégyenletes, ez lealázó!- mondják esetleg önök megvető fejcsó- válással. - Maga az életre áhítozik, mégis logikai bukfencekkel akarja megoldani az élet kérdéseit. És milyen tolakodóan pimaszok a maga kirohanásai, és ugyanakkor mennyire fél maga! Botorságokat beszél, és megvág elégedve velük; pimaszságokat beszél, és állandóan fél miattunk, állandóan mentegetőzik. Azt bizonygatja, hogy semmitől sem fél, és ugyanakkor igyekszik megnyerni a jóindulatunkat. Azt erősítgeti, hogy a fogát csikorgatja, ugyanakkor szellemeskedik, hogy megnevettessen bennünket. Tudja, hogy nem szellemesek a szellemeskedései, de úgy látszik, nagyon meg van elégedve velük, és irodalmi értéket tulajdonít nekik. Maga talán csakugyan szenvedett, de egy cseppet sem tiszteli saját szenvedéseit. Magában van talán igazság, de nincs szemérem; maga a legkicsinyebb hiúságból kirakatba teszi, gyalázatos módon a piacra viszi az igazságát ... Maga akar mondani valamit, de féltében eltitkolja az utolsó szavát, mert magában csak gyáva pimaszság van, de

' bátorság nincs ahhoz, hogy mindent kimondjon. Maga henceg a tudattal, mégiscsak tétovázik, mert az agya működik ugyan, de a szívét bemocskolta a romlottság, márpedig tiszta szív nélkül nincs teljes és helyes tudat. És mennyi tolakodó szemtelenség van magában, hogy alakoskodik maga! Hazugság, hazugság és hazugság!

Önöknek ezeket a szavait természetesen én magam most találtam ki. Ez is az egérlyuk terméke. Én ott negyven éven át füleltem a lyukon át az önök szavaira. Én magam találtam ki őket, mert csakis ezt találhattam ki. Nem csoda, hogy örökre az agyamba vésődtek és irodalmi formát öltöttek..

De hát csakugyan, csakugyan annyira hiszékenyek maguk, hogy azt képzelik: én kinyomatom ezt, és odaadom önöknek elolvasni? És itt van még egy fogas kérdés: miért nevezem én önöket „uraimnak“, miért szólítom önöket úgy, mintha valóban olvasóim volnának? Az olyan beismeréseket, amilyeneket én elő akarok tárni, nem szokták kinyomatni és odaadni másoknak, hogy olvassák el. Énbennem legalábbis nincs ennyi szilárdság, de nem is tarfom szükségesnek, hogy legyen. De nézzék: támadt egy fantasztikus ötletem, és én mindenáron meg akarom valósítani. Erről van szó:

Mindenkinek az emlékei közt akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még a barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég sok halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog:

minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van. Én magam legalábbis csak nemrég mertem emlékezetembe idézni életem néhány régebbi eseményét, mindaddig kerültem őket, mégpedig bizonyos nyugtalansággal. Most pedig, amikor nemcsak emlékezetembe idezem, hanem elhatározásomhoz híven fel is jegyzem őket, éppenséggel azt akarom kitapasztalni lehet-e legalább saját maga előtt teljesen őszinte az ember, be meri-e vallani a teljes igazságot. Mellesleg megjegyzem: Heine azt állítja, hogy hiteles önéletrajz szinte elképzelhetetlen, mert az ember minden bizonnyal összevissza hazudozik magamagáról. Véleménye szerint például Rousseau a vallomásaiban feltétlenül hazudott egy csomót a maga rovására, mégpedig szántszándékkal, hiúságból hazudott. Biztos vagyok abban, hogy Heinének igaza van; nagyon jól tudom, hogy néha valóságos bűncselekményekkel rágalmazza meg magát, sőt azt is nagyon jól tudom, milyen fajta lehet az a hiúság. Csakhogy Heine olyan emberről mondott ilyen véleményt, aki a nyilvánosság előtt tesz vallomást. Én pedig csakis magamnak írok, és egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy bár úgy írok, mintha olvasókhoz szólnék, ez csupán külsőség; csak azért teszem ezt, mert így könnyebb írnom. Ez csupán forma, üres formaság, hisz énnekem sose lesznek olvasóim. Ezt már kijelentettem.

Feljegyzéseim megfogalmazásában semmivel sem korlátozom magam. Nem alkalmazok semmiféle rendszert, és nem tartok rendet. Azt jegyzem fel, ami éppen eszembe jut.

Most például könnyen beleköthetnek a szavamba, és azt kérdezhetik: ha valóban nem számít olvasókra, akkor miért köti ki saját magának - ráadásul papínon

hogy nem alkalmaz semmiféle rendszert és nem tart rendet; hogy azt jegyzi fel, ami éppen eszébe jut stb.

Miért magyarázkodik? Miért mentegetőzik?- Majd meglátják! - felelem én.

Ennek egyébként - mondhatnám - pszichológiai oka van. Talán éppen az, hogy egyszerűen gyáva vagyok. Talán éppen azért képzelek szántszándékkal közönséget magam elé, hogy illendőbben viselkedjek, mialatt írok. Ézer oka is lehet ennek.

És még valamit: tulajdonképpen miért, minek akarok én írni? Ha úgyse közönségnek szánom, akkor gondolatban is sorra vehetném emlékeimet, nem kellene papírra vetnem őket. ,

Há\ igen, kérem; de papíron valahogy ünnepélyesebbnek hat. Ebben van valami tiszteletet parancsoló, szigorúbb lesz az ítélet magam fölött, emelkedettebb a stílus. Ezenkívül hátha valóban megkönnyebbülök azáltal, hogy feljegyzem mindezeket. Mostanában például különösen nyom engem egy réges-régi emlék Már a napokban egészen világosan eszembe jutott, és azóta úgy megmaradt bennem, mint egy bosszantó zenei motívum, amely sehogy se akar kimenni az ember fejéből. Holott okvetlenül meg kell szabadulnom tőle. Ilyen emlékem van száz is; de idővel a száz közül kiválik egy, és szinte nyomja az embert. Valami okból azt hiszem, hogy ha leírom, megszabadulok tőle. Miért ne próbáljam meg?

Végül: unatkozom, mert sohase csinálok semmit. Az írás pedig olyan, mintha munka volna. Azt mondják, a munkától jó és becsületes lesz az ember. No, megvan rá a kilátásom!

Ma esik a hó, csaknem sárga, nedves, zavaros. Tegnap is esett, a minap is. Azt hiszem, épp a nedves hó kapcsán jutott eszembe az a história, mely most már nem akar békében hagyni. Így hát hadd legyen ez - elbeszélés a nedves hó kapcsán MAKAI IMRE fordítása

★ A fenti elbeszélés-részlettel a nagy orosz író halálának 100. évfordulójára emlékezünk.

A külföldiek manapság keményen játszanak, csontkeményen. A mieink velük összehasonlítva szelídnek , hatnak, igen, egy kissé finomnak és gyer- metegneK hatnak, a külföldiekkel összehasonlítva, így bizony. A mieink játéka játékosabb és elegánsabb és kedélyesebb, és egyáltalában: nem olyan embertelenül komoly. A mi játékosaink nemcsak a magánéletben udvariasak és előzékenyek. Ó, megható és szívélyes figyelmesség, ó, bűbájos körülményesség! Az embernek néha az az érzése, hogy a mi játékosaink egy illedelmes bókkal még biztosítani szeretnék ellenfeleiket határtalan rokonszenvükról és nagyrabecsülésükről - amit még az sem csorbít, hogy ellenfélként állnak egymással szemben -, mielőtt harcra kelnének a bőrért. A hetykeség nem kenyerünk, utálják azt, ami csak racionálisan és pusztán gazdaságos, szívesebben maradnak meg kissé élhetetlennek. Mindig van még idejük egy barátságos szóra, egy kis tréfára. Hol marad a szellem?- kérdezi az ember számos külföldi csapat . célratörő és higgadt játéka láttán. Nincs bennetek egy szikra egészséges humor, ti otromba futballisták? Néha valaki a mieink közül rúg egy tréfásat, és az egész stadion boldogan mosolyog.

Ki beszél itt győzelemről? Azt, hogy veszítünk, bizonyos mértékben belekalkuláljuk a terveinkbe, része a játékkal kapcsolatos fölfogásunknak. Mindenekelőtt játékostársak vagyunk, és csak másodsorban ellenfelek. Válogatott csapatunk nem annyira a pontokban, gólokban, helyezésekben kifejeződő győzelmet tartja szem előtt, hanem egy másik, sokkal mélyebb értelemben vett diadalt. Legyetek ti az erkölcsös játékosok, mondja az edző embereinek, szégyenítsétek meg a dühödt, győzelemre éhes idegeneket. Szégyenítsétek meg őket alaposan!

Persze nem mindig könnyű, különösen, ha idegenben játszik a csapat, meggyőzően megvalósítani az előre fölvázolt fölényes játékvezetést. Ez végül is voltaképpen csak hazai meccseken sikerül. Saját szurkolóik tetszésnyilvánítása kihozza az emberekből a legjobb formájukat. Hazai pályán érzik a lenyűgöző nemzeti bizalmat, és ezzel az érzéssel a hátukban önmaguk fölé nőnek. A haza, az haza. A külföld pedig külföld.

Külfölc egy kicsi: hatnak, Honvágy sóvárogr tói, hogy ban, az lódnak el szik, hog a játékot

ha egysi hagyva, i lyán, hog valamit í a nyilvár már a sta annyi ért csukott s megérke módja se felek per nem már egy mási meghökk szahajráz hogy isrr Most mec Úgy szőri

Szabó Iván: Tél

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij