Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)
1981-12-11 / 293. szám, péntek
ELESLŰVISZET VAGY TOZl JATEK ? Q-yokatlanul gyors és prob- OZ> lémamentes volt Grendel Lajos felzárkózása próza- irodalmunk számontartottjai közé. Debütáló kötetét (Hűtlenek. 1979) csaknem egyhangú kritikai elismerés fogadta. Kezdő íróknál rendhagyó maga- biztosságú, képzett elbeszélőként mutatkozott be. Főként művészi tudatossága, formabiztonsága, fegyelmezett nyelvkezelése, ironikus töltésű, dísztelen s mégis kifejező, intellektuális stílusa keltett kedvező benyomást. Írásainak legtöbbjét a gyermek- és ifjúkor eseményei, a személyiség fejlődési folyamatának megrázkódtatásai motiválták. Hősei koravén kamaszok vagy a felnőttség küszöbét épphogy átlépett fiatalemberek, akik helyüket keresik a felnőttek világában, de gyermeki nyíltsággal viszo- lyognak a tülekedés, a helyezkedés, a rossz beidegződések minden formájától. Nyilvánvaló az önéletrajzi Ihletés, Grendel mégsem a divatos „vallomásos“ prózát műveli. Átélőként és kívülálló megfigyelőként van egyszerre jelen alteregóinak világában. Ez a módszer egyaránt biztosítja számára az objektív rálátást és a hőseivel való szoros érzelmi együttélést. Együtt szoronghat velük sorsukat meghatározó döntéseik kényszerén, dilemmáik feloldatlanságán. Alkotói ihletét nem a nosztalgikus önsajnáíat, hanem a té- pelődő önmegismerés, az önfelmérés igénye táplálja, ami minden fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Új könyvét — Éleslövészet — is hasonló törekvések hatják át. A legfőbb ihlető itt is a megtett út. Az önmagával, származásával való szembenézés érdekében megpróbál leszámolni élete három évtizedének hordalékával, felgyülemlett élet- és ismeret- anyagával, döntő olvasmányélményeivel, írói alkotóműhelye torlódó nyersanyagával. Mit lehet és kell átmenteni a múltból, milyen tanulságok vonhatók le a jelen és a jövő számára? A szándék és az anyag sokrétűsége, ellentmondásossága bonyolultabb eszközöket, eltérő megközelítést és szerkezeti-műfaji kontextust igényelt. A feladat messze meghaladta a már kipróbált novella lehetőségeit. Grendel műfajilag nehezen meghatározható szöveget kreált, anyaga természetéből adódóan három „leszámolásira tagolva (történelmi, irodalmi, végső). Lényegében ki nem hordott regény- és novellatémák, gyermek- és Ifjúkori emlékképek, történelmi epizódok, fiktív történetek, szabadon kezelt történelmi és várostörténeti adalékok állnak össze sajátos próziai konglomerátummá. Műve novellafűzér- nek túlságosan regényszerű, a regény felől nézve pedig novellafüzérnek látszik, melyet az elbeszélő személye, sajátos szemlélete és világlátása tart össze, s nem a szokásos műfaji kritériumok. Igazi hősei nincsenek, csak szereplői vannak. Lényegében az elbeszélő a központi hős, aki a vallomás melegével, de mégis távolságtar- tóan mondja el a történeteket, nyilvánvaló együttérzéssel és sajnálkozással vegyes iróniával szemlélve alakjait. Grendel művének azonban nem lehet minősítője a műfaji bizonytalanság. Nemcsak azért — ahogy a tréfás mondás tartja —, mert a műfajban a „mű“ a fontos, a „faj“-nak csak másodlagos szerepe lehet. Az Éleslövészetet minden műfaji talányossága mellett prózairodalmunk kiemelkedő eredményének tartjuk, amely szemléleti és módszerbeli újszerűsége mellett felfedező jellegű is. Irodalmunkban meglehetősén elhanyagolt területről ad hírt. Különösen az „Első leszámolás (történelmi)" című rész, amely egy dél-szlovákiai kisváros életének, történelmének, jellegzetes és különc figuráinak, sajátos légkörének a felidézése. A maga módján valósághű, realisztikus mű, amely leginkább a didaktikus parabolákkal tart rokonságot. A kisembert sors megrázó példázata, a mindig rosszul taktikázó kisemberé. Grendel Lajos könyvéül akt jellem- és magatartásbeli kaméleonként sodródik a történelmi események forgatagában, akinek ritkán adatott meg a választás, kinek az oldalára álljon. Hol az egyik, hol a másik fél hányta kardélre. Az író egy kedvenc gondolatát kísérli meg történelmi kulisszák és alakok segítségével demonstrálni: az emberek cserélődnek a történelem folyamán, de a sorsok alig változnak, főként a kisember sorsa ismétlődik. Stilizált, de jól felismerhető világban, az író szülővárosában játszódik ez a regény- formába bújtatott kor- és önéletrajz. De az együttérző-ironikus ábrázolás minden emberi melegsége ellenére is Grendel kemény ítéletet mond városa polgárainak sokszor tartalmatlan életéről, kiüresedett szokásairól, töredékes műit- és léttudatáról, távlattalan gondolkodásáról. A török hódoltság korától követi sorsukat többkevesebb rendszerességgel. A gyakran megszakadó eseményszálat gazdagon hatja át a hátra- és előreutaiások rendszere: az emlékek, az eseményekhez fűződő reflexiók és asszociációk. Nincs lineáris cselekmény és kronológikus idősík. A cselekmény folyamszerűségét állandóan megszakítja, pillanatnyi helyzetekre, élet-szeletékre, elemi egységekre bontja — s ezáltal többértelművé, sőt, a lényeges és lényegtelen egymásba játszásával: szabadon értelmezhetővé válik. A hajdani kisvárosban az értékek viszonylagossága, a történelmi tapasztalatok esetlegessége és látszólagos összefüggéstelensége miatt az élet gyakran önmaga paródiájává vagy kibogozhatatlan mítosszá alakul. G rendel ismeri az olvasók lélektanát. Művelődési trükkökkel operál, áldokumentumokra hivatkozik. Cinkosan az olvasóra kacsintva sorolja fel a „történelmi kútfő“-ket Csupa fiktív forrást, mely csak arra szolgál, hogy zavartalanul Játszhasson az idővel, az eseményekkel, az alakokkal. Hiszen az elbeszélő „nem történész, nem regényíró, sőt örül, hogy nem az, mert mindenről be kéne számolnia, így meg nem kötelező, öva Int ezért mindenkit az elhamarkodott történelmi párhuzamoktól, az alaptalan belemagyarázásoktól. Nem vállalja a történelmi-társadalmi és művészeti felelősséget. Az olvasó magára vessen, ha téves következtetésekre jut. — Régi, de hatásos írói fogás ez, burkolt figyelemfelhívás: az író nem szórakoztatni akar, nincs értelme az írásnak, ha nem kínál párhuzamokat, levonható tanulságokat. Lényegesen kevesebb jó mondható el az Éleslövészet középső és befejező részéről. Különösen a ,,Második leszámolás (irodalmi)4' tűnik könnyebb fajsúlyúnak, művészileg kidolgozatlannak. Élményanyagának forrása többnyire a közelmúlt és a jelen. Az író főiskolás éveit, az irodalmi és társadalmi tájékozódás fordulatait, nehézségeit öleli fel. Az előző részhez az időnként felbukkanó múltbeli epizódok, hivatkozások, párhuzamok stb. kötik, de ez a kapcsolat nem eléggé szerves. Az időbeli közelség az előadás módszerét is megváltoztatta, az író közelebb került az eseményekhez, gyakran részt is vesz bennünk, csak néha bújik az „elbeszélő“ álarca mögé. Az első rész nyelvi fegyelmezettségének. mértéktartó anyagkezelésének kevés nyomát látjuk. Mintha a történelmi támpontok, konkrétumok számának csökkenése az író elbizonytalanodását idézné elő, ismert irodalmi klisékhez, trükkökliöz folyamodik, hosz- szan eljátszik szójátékaival, csupasz ötleteivel. Stílusának eredetisége is csorbát szenved, ebből a részből túlságosan ki- hallatszik tanítómestereinek hangja. Inkább lehetőség, mint megvalósulás ez a rész, szinte regény a regényben, egy önálló, izgalmas mű nyersanyaga halmozódik fel benne, különösebb írói elrendezés nélkül. A befejező rész, a „Végső leszámolás (végső)“ azt a gyanút kelti, hogy az írónak elfogyott a lendülete. A szintézisnek ígérkező „végső“ leszámolás néhány szellemes kiszóláson és ragyogó tablórészleten kívül (pl. a temetés érzékletes és távlatos leírása) jobbára csak közhelyszerű bölcsességekkel operál, melyek egészen más asszociációs kört idéznek fel az olvasóban, mint amit az író a szerkezeti elhelyezés alapján remél. Egy azonban biztosra vehető: Grendel Lajosban komoly írói lehetőségek feszülnek. Két könyvének mérlege több, mint ígéret. Bár ebben az „éleslövészetben“ még sok a tűzijáték, a vaktölténynyel való durrogatás, de telitalálatok is akadnak bőven. Minden bizonnyal ezek száma fog növekedni. Az írónak minden feltétele megvan hozzá. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÄN Nem önmagamnak Szeretek úgy olvasni, hogy a ceruza és a jegyzetfüzet kéznél legyen, ha valami különlegesen szép. érdekes, vagy gondolattársításra ösztönző részletre bukkanok az olvasmányban. Szerencsés találkozás, ha az idegen gondolat szárnyat ad a régóta alakuló, feszülő belső mondanivalónak. Ilyen hatással volt rám W. Somerset .Maugham kérdése amelyet az Az ördög sarkantyújában tesz fel önmagának az író: „Kíváncsi vagyok, tudnék e írni egy elhagyott szigeten, abban a biztos tudatban, hogy soha más, mint én, nem fogja olvasni, amit írtam?“ Ha egy nyelvi elszigeteltséggel küzdő kis nemzet vagy nemzetiség írója kérdezi ezt, az logikus, és nem szorul külön magyarázatra, de hogy az angolul olvasók sokmilliós táborának író Maugham tollából származik, ez a tény már arra indít, hogy áttételeiben értelmezzük a kérdést s így is próbáljunk válaszolni rá. Tehát, ha egy világnyelven író művész kérdezi — a kérdés külön súlyt kap és véleményem szerint az alkotói depresszió ellen kínál orvosságot. Ki ne ismerné az alkotói depressziót? Azt az állapotot, amelyben megfogyatkozik az ember hite, amely munkájának célt és értelmet adott. Vannak pillanatok, amikor úgy érzi, hogy egyetlen fegyvere, a mű, hatástalannak bizonyul a kicsinyesség, a butaság és az erőszak sokkal nagyobb hatósugarú fegyverével szemben. Tanúvallomások ERNST ŠPITZ TÁRLATÁRÓL A fenti címmel rendeztek tárlatot Bratislavában Ernst Spitz alkotásaiból, a festőművész halálának huszadik évfordulója alkalmából. A hatvannégy festmény és a hetvenöt különböző rajztechnikával készült alkotás arról tanúskodott, hogy a fiatalon elhunyt Ernst Spitz sokoldalú és termékeny művész volt, biztos tárgyismerettel, realista szemlélet jegyében alkotott. Festményein a színfoltok dominálnak, rajzain az éles kontúrok. Művészetének társadalmi szempontból legmegrázóbb fejezete a második világháború borzalmait idéző képek sora. A szökevények, Kivégzés előtt, a Koncentrációs táborban című festmények tónusskálájukkal, a világos és sötét színfoltok dinamikus váltakozásával fokozzák az expresszív hatást. Spitz nem érte be csupán a háborús borzalmak dokumentatív érzékeltetésével, hanem jelképesen utal az ember legyőzhetetlenségére is. A Kivégzés előtt halálra ítélt csoportja esti lámpafényben áll a vesztőhelyen, ahol a csoport tartása töretlen elszántságot tükröz és a háttérben többszörösen fölnagyított árnykép erőteljesen hangsúlyozza az igaz célok védelmére egyesült tömegek erejét. Ezeket a képeket expresszit kifejezésmód jellemzi. Ezzel szemben az ugyanebben a témában született rajzok szinte teljes mértékben csupán a valóság legegyszerűbb formai elemeit vetítik elénk. El kell itt mondanunk, hogy Spitz a háborúval nem csupán a saját maga által átélt élmények alapján foglalkozott, több esetben tért vissza a háborúellenes mozgalmakhoz, jelképes festményekben. Figyelemreméltó mennyiségben szerepeltek életképek is ezen a tárlaton, közösségi események, cirkuszi vándortársulatok életének mozzanatai elevenednek meg; számos aktját is ide sorolhatjuk. A Fürdő után enyhén kubisztikus formavonalaival, lágy színeivel kötötte le a figyelmemet; úgy érzem e kép szerkezeti megoldása sikeresen tükrözi a témában rejlő festőlséget, nem hangsúlyoz, nem emel ki részletet, hanem egységben vetíti a tükör előtti széken törülköző nőnek és környezetének formáit, színeit. Az életképek sajátos csoportját alkotják a filozófiai gondolatokat jelképekbe sűrítő festmények. Ezek az ember szellemi és érzelmi életének zajlásatt, a belső én válságosabb pillanatait tükrözik. Ebből az anyagból leginkább a Magányos és az Egyedül című alkotások tetszettek. A két kép hátterét alkotó égbolton teljes fényárban ragyog a hold, nagy magányosságban. Spitz a portrékat gyakrabban rajzolta, mint festette. Festett portréi közül legsikeresebbnek önarcképeit találom, úgy érzem, elsősorban ezeknél alkalmazta találóan a színeket a jellemábárzolásban és a hangulattükrözésben. Rajzolt portréit a magabiztos vonalvezetés jellemzi. Színkezelö tehetségéről leginkább a műtermi csendéletek tanúskodnak. A Műtermi csokor előterében az asztalra állított vázában levő virágcsokor meleg tónusú színekben játszik, a háttérben pózolni készülő modell jelenléte pedig jelzi a helyszínt. Tájképeiből szabadság és életöröm sugárzik. Szellősek ezek a képek, színvilágukban élénkek és tiszták. Itt a formakompozíció realista, a metszetek hangulatát viszont imp- resszionisztikus megoldások fokozzák (Ház a kertben, Három szárai fa /. Az emlékkiállítás átfogó képet adott Enrst Spitz munkásságáról, az eddig ritkán kiállított képeket végre a nagyközönség közelebbről is tanulmányozhatta. És úgy érzem, egyben gazdagított minden érdeklődőt. A rendezők Igényes munkájáról a színvonalas katalógus is tanúskodik, hangsúlyozva a tárlat művészettörténeti jelentőségét is. LEHEL ZSOLT Minden jószándékú ember töretlen, egységes hittel hitt abban, hogy a második világháború borzalmai után végre lezárul az emberiség megpróbáltatásainak korszaka és a legszentebb közös cél — a béke — érdekében létrejön egy szellemi egység. De nem így történt. A sebek még be sem gyógyulhattak, s már újabb tragédiák rázták meg a világot és Vietnamtól El Salvadorig katonacsizmában csörtetett: az erőszak, amely valahogy nem engedi kitörölni szótá- ra nkból leggyűlöletesebb szavainkat, a háborút, a népirtást, a koncentrációs tábort. Pedig — ugye emlékszünk — világméreteket öltött a háborúellenes propaganda és nem volt valamire való művész, aki ne emelte volna fel tiltakozó szavát e jogtalanságok ellen, s ne figyelmeztetett volna a várható következményekre. D« minden óvás és tiltakozás ellenére egyre újabb háború# tűzfészkek keletkezték, s hal itt, hol ott lobbant fel a gyűlölet és a hatalomvágy tüze. Az ember önkénytelenül is megkérdezi: hát Picasso hiába festette meg a Guernicát, Green hiába írta az Egy csen- des amerikait, Ribakov a Ne* héz homokot? Hát volt értei* me egyáltalán? Hány, de hány csalódott, kiábrándult, önmagával és a világgal meghasonlott művész hallgatott el örökre, mert elveszítette a hitét, a meggyőződését abban, hogy a művészet változtathat valaha Is valamit a világ arculatán. Talán ott követték el a hibát, hogy részleteiben méregették a hatást, amely csak egészében és hosz- szú távon mérhető. Túl korán adták fel a harcot, amelyet a kötelező művészi etika Íratlan törvényei szerint az utolsó leheletükig folytatniuk kellett volna. Az orvost hippokratészl esküje kötelezi arra, hogy minden erejét és tudását a gyógyítás szolgálatába állítsa. Aki pedig tollat, ecsetet vagy vésőt vesz a kezébe, az az örökkévaló művészetnek esküszik fel hűséges szolgálatra az emberiség érdekében. Ha tehát pillanatnyi depresz- szióról beszélünk, az betegség, amelynél mindig adva van a gyógyulás vagyis az elvesztett hit visszanyerésének lehetősége is. Próbáljuk ki csak a Maugham-kínálta gyógyszert: tudnék-e írni egy elhagyott szigeten, abban a biztos tudatban, hogy soha más, mint én, nem fogja olvasni, amit írtam? S a válasz: nem. Nem tudnék. Képtelenségnek tartom, hogy haszontalan munkára pazaroljam erőmet és tudásomat. S ha így van, akkor nem elhagyott szigeten* írok, nem magamnak írok, hanem másoknak, és ha másoknak írok, akkor hiszek, igenis hiszek abban, hogy amit írok. az nem hiábavaló. Minden csalódáson, pillanatnyi megtorpanáson és depresszión tűi hinnem kell munkám értelmében, mert művészetnek és olvasónak egyaránt tartozom ezzel a hittel. MIKOLA ANIKÚ 1981 XII. 1L
