Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)
1981-12-08 / 290. szám, kedd
Ä művészi szó erejével — ú*M IFBLMEíK Olyan időket élünk, amikor a földrajzi és a szellemi távolságok leküzdésére törekedve, az emberek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a tömegtájékoztatási eszközök páratlan méretű fejlődésének eredményeképpen mind jobban megismerik egymás életét, örömét, gondjait. így mindennapi problémáink mellett egyszersmind az egész emberiséget érintő, globális kérdések is foglalkoztatnak bennünket. Könyvespolcainkon ezért a szépirodalmi müvek mellett egyre több olyan könyv is található, amely a világ élelmezési problémáival, kozmikus és energetikai kérdéseivel foglalkozik. hóemberként is gyakran föllapozom ezeket a kiadványokat, ám nem maradok meg a rideg számoknál, statisztikáknál. Mindig érdekelt az ember „belbecse“. Sőt, számomra ez a lényeg. Csak így lehet megtudni, megérteni az emberek vágyait elképzeléseit. Csak így tudom megfogalmazni a mátyus- földi, a csallóközi, a bodrogközi, a gömöri és más tájról származó anyák áldozatkészségét, békevágyát és félelmét az újabb világégéstől. Számomra nagy tanulság ezeknek az embereknek tapasztalatairól írni, érzékeltetni ezer és ezer munkásember becsületes életét. Ezért felemelő szenvedély az írás, és nagy felelősség is. Azok, akik sötét terveikben a világ elpusztítását mérlegelik, ellenségei a virágoknak, a madárdalnak, a gyermekkacajnak még akkor is, ha fényűző villájuk virágtengerben úszik, ha díszparkjaikban madarak énekelnek. Ez persze nem Jelenti azt, hogy másoktól meg^ vonva az élet szépségeit, maguk egyszerűen lemondanának róla. Éppen fordítva. Csak maguk részére szeretnék megkaparintani a döntési jogot, s ezért papolnak korlátozott háborúról, fegyverkezésről, ezért ismételgetik a különböző demagóg mondatokat. Egy ideig különösnek tűnt nekem ez a szókapcsolat: békeharc. Hát vagy béke, vagy harc — okoskodtam magamban. Ez persze, már nagyon régen volt, s azóta a közelmúlt és napjaink eseményei számtalanszor igazolták, hogy a békéért igenis harcolni kell. Nem szabad egy percre sem megfeledkeznünk arról, hogy a békéért milyen mérhetetlen áldozatokat hoztak a Szovjetunióban és más országokban is. Gyakran eszembe jutnak Nyina Cserno- vának, a Pionyerszkaja Pravda szovjet úttörőlap főszerkesztőjének szavai. 1968 júliusában találkoztam vele a Komszomol szálló előcsarnokában, ahol éppen a csehszlovákiai híreket böngészte. Egyszercsak döbbenten tette le az újságot és rám nézett: — Hát nálatok is vannak olyan emberek, akik el akarják felejteni a második világháború áldozatait? Szégyenkezve válaszoltam, hogy sajnos, úgy tűnik, vannak néhányan, de — tettem hozzá meggyőződéssel — a döntő többség nem felejti el soha a felszabadító Vörös Hadsereg hőstetteit és mérhetetlen áldozatait. A fő- szerkesztő jóleső érzéssel hallgatta szavaimat és hozzátette: — Nálunk évtizedek múltán sem feledjük a háborút, nincs olyan család, amely ne emlékezne fájó szívvel az elesett apára, testvérre, gyermekre, anyára. Mi, és gondolom mások is, sosem felejtjük. Nekünk a legdrágább a béke. Napjainkban újra és újra visszhangzanak bennem a főszerkesztő szavai, amikor a ma emberének erkölcsi kötelességére a békeharcra gondol. Ideje lenne, ha az amerikai, a francia, angol és más nyugati újságírók őszintén elbeszélgetnének a szovjet emberekkel, akik ugyanazt a békevágyat fogalmaznák meg, mint nekem Nyina Csernova. így a nyugati újságolvasók végre megtudnák az igazat, azt, hogy szovjet „veszély“ nem létezik, s minden ilyen állítás koholmány. A szovjet ember, s vele együtt minden becsületesen gondolkodó ember békében akar élni. Az írók nemes feladata, korparancsa, hogy műveikben hatásosan ábrázolják az emberek békevágyát, a művészi szó erejével küzdjenek a háborús uszítók ellen. PETRIK JÓZSEF TITKOS VÄR A KÁRPÁTOKBAN FIGYELEM ES SEGillSZANDEK A X. FÁBRY-NAPOK MARGÓJÁRA Az idei Fábry-napok eseménysorozata annak ellenére, hogy csupán járási méretben rendezték meg, kétségtelenül bebizonyította, hogy létjogosultsága van. Olyannyira, hogy szüksége mutatkozik annak a döntésnek a felülvizsgálására, amely szerint csak Fábry Zoltán születésének kerek (minden ötödik) évfordulóján kap országos rangot. Ezt több tény is indokolná. Mindenekelőtt az, hogy a CSEMADOK kassai (Košice) városi és járási titkárságainak szervezésében az évek folyamán ez a rendezvény évről évre nagyobb Rangot kapott, egyre növekvő érdeklődés övezi és mind tisztábban rajzolódik ki koncepciója. Kétségtelenül igazuk volt az idén a rendező- szerveknek, hogy a CSKP 60. évfordulójának jegyében olyan kérdést tűztek napirendre, amely a nemzetiségi sajtó és oktatásügy után a csehszlovákiai magyar dolgozók legszélesebb tömegeit érinti: a színházkultúrát. A témaválasztás körüli félreértések ellenére is elmondhatjuk, hogy a tematikussá lett Fábry-napok jobban szolgálták szocialista kultúránk ügyét, mint tették azt akkor, amikor az elhangzott előadások egy adott témában ugyan elmélyülve, ám a rendezvény egészében különálló részekre sza* kadva hangzottak el. Fábry Zoltán emberi és írói hagyatékát, alkotói szellemét jobban szolgálhatja ez a rendezvény akkor, ha évről évre központi szerepet kapna itt az irodalom, a könyv- és a színházkultúra. Ezt az is indokolná, hogy nemzetiségi kultúránk szinte valamennyi területének megvan a maga fóruma, seregszemléje, fesztiválja. Csupán az irodalom, a könyvterjesztés és a hivatásos színház kérdésköre szerepelt eddig járulékos „műfajként“ az egyes fesztiválokon. Olyannyira, hogy a gombaszögi kulturális napok műsorából eltűntek az író—olvasó találkozók, a komáromi Jókai-napokon pedig csak vegetál az irodalomterjesztés ügye. A Fábry-napo- kat e három témát válogatva tehetnék a rendezők valóban olyan fórummá, amelynek kisugárzása, meghatározó szerepe lenne. Az érettség további bizonyítéka, hogy az idei előadások utáni vitában többször is elhangzott # kérdés: Miért nincsenek itt a szlovák és az ukrán színházi emberek? A közös haza, az internacionalista gondolkodás sugallta ezt a kérdést, amely egyben javaslat is volt. Sajnos, amíg ötből négy alkalommal reigonális jellegű lesz ez a rendezvény, aligha valósítható meg alkotó körültekintéssel és következetességgel ez a kérdés. Ha a jövőben — merem remélni — a tartalmi után formailag is kiszélesedik a Fábry- Zoltán-napok jelentősége, kü- lön-külön évente váltogatva szerepelhetne témaként az irodalom, a könyvterjesztés és olvasáskultúra, valamint a színház-^ kultúra. Nem kell különösebb erőfeszítés ehhez, hiszen a kassai szervezők már megteremtették a haladó hagyományait. Csupán odafigyelő és segítőkész szándékra van szűk- ség. DUSZA ISTVÁN EGY ÉV MÉRLEGE A hárskúti művelődési ház tevékenységéről Idén januárban a község felszabadulása 35. évfordulójának tiszteletére adták át Hárskúton (Lipovník) a „Z“ akcióban épült ötmillió korona értékű művelődési házat. Az épnBet valóban impozáns, minden kulturális és esztétikai igényt kielégít. A színpad a legigényesebb darabok előadására is alkalmas. A háromszáz férőhelyes nagyterem mellett kényelmes öltözők, mellékhelyiségek és büfé is van. Az épület egyik szárnyának emeletén kaptak otthont a helyi nemzeti bizottság irodái, és az ízlésesen berendezett, valóban ünnepi hangulatot árasztó díszterem, ahol a polgári ügyek bizottsága tartja akcióit. A lakosság sokat áldozott az épület mielőbbi felépítéséért. Értékének mintegy harminc százalékát a lakosság munkája teszi ki. Szükség is volt egy új kulturális központra, a régi, szűk, barakszerű épület helyett, de önmagától adódik a kérdés, hogy a 658 lelket számláló kisközségnek nem túl nagy-e ez oz épület, ki tudják-e eredményesen használni? — Még kicsi isi — mondja Barczi László, a helyi nemzeti bizottság elnöke. — Községünknek szüksége volt erre az új létesítményre, s a tervek kidolgozásánál a járási nemzeti bizottsággal közösen több tényezőt vettünk figyelembe. Sok a rendezvény s így a mi kis községünk is követlenül bekapcsolódik a járási székhely kulturális és politikai életébe. A művelődési otthon munkatervének kidolgozása során körültekintően kell eljárnunk. Erre az évre már minden szombaton és vasárnapon foglalt. A hétfői nap pedig a CSEMADOK helyi szervezetének vegyeskaráé. Több éve működik szép eredményekkel a vegyeskar, Korintus László pedagógus vezetésével, aki Dernőről jár le hozzánk minden hétfőn. Az énekkar tagjai között minden korosztályt megtalálhatunk, egyben azonban egységesek: lelkesedésben, a dal szeretetében. A CSEMADOK-on kívül a legjobban működő tömegszervezet a nőszövetség, a vöröskereszt szervezete és a sportegyesület. Ök is rendszeresen használják helyiségeinket kulturális és szervezeti célokra. A SZISZ szervezet tagjai is itt találkoznak. Szórakoznak, politikai előadásokat hallgatnak, megismerkednek községünk problémáival s lehetőségük szerint igyekeznek segíteni azok megoldásában. A fiataloknál az a probléma, hogy nagy részük — dolgozók és diákok — csak a hét végén jönnek haza, ami nem teszi lehetővé a folyamatos munkát, de tennl- akarásukra, segítőkészségükre nem panaszkodhatunk. Üzemek, társadalmi szervek és szervezetek is szívesen veszik igénybe a művelődési házat. Konferenciákat, értekezleteket, évzáró közgyűléseket tartanak itt. Természetesen a lakosság rendelkezésére is áll. Az épület mégis elsősorban kulturális -célokat kell hogy szolgáljon. — Ezt természetesen nem felejtjük el — folytatja az elnök. — Borsody Imre, pártalapszer- vezetünk elnöke, pedagógus, egyben a művelődési ház vezetője is. Több amatőr színjátszó csoportot fogadtunk már. Rendszeres vendégünk a MATESZ Thália Színpadának művészgárdája. Idén négyszer láttuk előadásaikat. Magyarországról Harangozó Teréz tíztagú együttesével szerepelt nálunk, a na''- pokban Kovács Katiékat várjuk. Nálunk mindig telt ház van, ezért mondtam az elején, hogy még kicsi is a termünk. Egy-egy akció alkalmából 380 —400 jegyet adunk el. Jól kihasználjuk az épületet, hiszen elsődleges célunk, hogy fokozzuk a helyi kulturális rendezvények számát és javítsuk művészi színvonalukat. FECSÖ PÁL (cseh) OldHch Lipský rendező és Ji- fí Brdečka forgatókönyvíró a Limonádé Joe című cowboy-pa- ródiával a hatvanas évek elején nemzetközi hírnevet szerzett. A szerzőpáros legújabb vígjátékával a ma oly divatos sci-fi műveket kívánta parodizálni. Ehhez Jules Verne egyik regényéhez nyúltak. Az alkotásból azonban csak alapötletet merítettek és a főbb motívumokat használták föl. A Verneműveket „benépesítő“ technikai csodákat viszont átmentették a filmbe, s e vívmányok döntő szerepet kaptak, a régmúlt idők hangulatát idézik, ezáltal a film jellegzetes retro- stílust öltött. Ennyi bevezetés után nézzük, hogy Verne fantasztikummal teli világát milyen eredménnyel sikerült megidézniük. A szerteágazó, fantasztikus történet a címben szereplő várban játszódik, melynek tulajdonosa egy furfangos báró, a technika megszállottja. Hasonló csodabogár a szolgálatába szegődött feltaláló is, akinek agyában megszületik a mindent tudó, de sok bajt okozó robot ötlete, s a különös masinát össze is esz- kábálja e különös emberke. Nos, ebben a rejtélyes várban — ahová betéved és éjszakára megszáll Félix Teleké gróf, az ismert tenorista ís — furcsa, szinte kísérteties dolgok történnek ... Talán e vázlatos ismertetésből is kiderül, hogy a cselekmény számos vígjátéki ötletet rejt magában. Az ötletekkel nem ís lenne baj, helyenként csak úgy szikráznak, a baj ott kezdődik, hogy e szikrák nem fognak tüzet, kialszanak, mielőtt láng keletkezne belőlük. S bár tetszetősek a szemnek, de erőtlenek lévén, megsemmisülnek. És ezzel eljutottunk a lényeghez: az alkotók túlságosan a külsőségekre koncentráltak, apait-anyait beleadtak, hogy filmjük kidolgozott, mutatós legyen; elsősorban arra törekedtek, hogy a műszaki találmányok korszerűek, célszerűek legyenek és humorforrást jelentsenek. S míg figyelmüket és energiájukat voltaképpen a forma kötötte le, addig a tartalom — maga a komikum — háttérbe szorult. A helyenként szellemes ötletekből felépített váz nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa az egész építményt. S bár a filmben sokat beszélnek, élcelőd- nek, egy-egy bemondáson, szójátékon mulat is a nézőtér, igazán vérbő komédiához — a rendezői szándék szerint paródiához — mindez kevésnek bizonyult. A remek színészek — Miloš Kopecký, Rudolf Hru- šinský, Vlastimil Brodský, Michal Dočolomanský — ugyan megpróbálták menteni a menthetetlent is, a forgatókönyv fogyatékosságait vagy a rendezői koncepció tisztázatlan részeit azonban nem játszhatták el. —ym— Michal Dočolomanský és Vlastimil Brodský a film egyik jelenetében TANÚSÁGTÉTEL A HUSZADIK SZÁZADRÓL Roman Karmen születésének 75. évfordulójára önmagáról, munkájáról írta: „Hőstettek stafétája. Kommunisták nemzedékeinek stafétája! Ezeket a hőstetteket megörökítette a történelem. Hősei korszakunk krónikájának megírásáért sokat tettek a filmhíradó operatőrei. Én egy vagyok közülük. Kollégáimmal együtt azoktól vettem át a filmhíradó stafétabotját, akik a Szmolnij lépcsőin fényképezlek, akik megörökítették Lenin alakját." Ezt a történelmi folytonosságot vállalta egész életművével, amelynek csupán állomásait felsorolva is izgalmas életút rajzolódik ki előttünk. Az Ogonyokban közölt első fotó, majd a Le^ nin temetésén készített fo- toriport, Herbert Wells moszkvai látogatása, a Di- mitrov-per, a Kara-Kum sivatagi expedíció, majd az életmű első jelentős filmdokumentumai a spanyol polgárháborúról, a Nagy Honvédő Háborúról, a franciák ellen harcoló Vietnamról; majd a híres Lángoló sziget című, a kubai forradalomról szóló filmje, amelynek folytatásaként elkészítette a Lángoló kontinenst. S a találkozásai Amund- sennel, Dimitrovval, Heming- wayvel, Zalka Mátéval, Ho Si Minh-nel, Castróval, hogy csak a legjelentősebbeket emeljem ki. Készült róla egy fotó, amely hadi filmtudósítói elhivatottságának és a háború embert gyötrő viharainak dokumentuma, telítve emberi melegséggel és esendő- séggel. Roman Karmen dobtáras géppisztolyára dőlve alszik egy fehér nyírfa tövében. Maga is készített több hasonló ihletettségű fotót, a Nagy Honvédő Háború ismeretlen hőseiről, katonákról, civilekről, mégis ez a róla készült kép, mintha sűrítve hordozná mindazt a szenvedést, amit látott és kamerájával megörökített. A borzalmak, a fájdalom, az emberi halál hiábavalóságának látványától elcsigázott emberként pihen. Lehunyva szeme, de arcán látszik, hogy csak szendereg: éber félálom — a honvédő háború katonáinak oly ritkán adódott ilyen pillanat. Örömünkre szolgálhat, hogy mind a Szlovák, mind a Magyar Televízióban láthattuk a Nagy Honvédő Háború című monument; ásá- ban is ír-igával ragadóan emberi dokumentumfilmeposzt. Ennek filmanyagát nagyrészt Roman Karmen és operatőrtársai készítették. A sorozat rendezője is ő volt. Még élt, amikor folytak a sorozat munkálatai, ma már sajnos halott. Művészete bizonyíték az embert nyomorító háborúról, és tanúságtétel a huszadik századról, e század forradalmairól, ismert és ismeretlen forradalmárairól. (d~n) 1981. XII. 8.