Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)
1981-12-03 / 286. szám, csütörtök
ism a szigor, hanem a következetesség A szimpátia a tanulási folyamatban „Van olyan gyerek, akinek az esze éles, mint a borotva. Ez egyben azt is jelenti, hogy könnyedén siklik és elegánsan — a jeliileten. Mai iskoláinkban gyakran övé minden siker. A másik gyerek esze meg úgy jár, mint az eke. Mélyen szánt, nehezen mozdul. Ha elakad egy kődarabban vagy fagyökérben — nem mozdul tovább, míg ki nem veti, vagy át nem vághatja, vagy más módon meg nem birkózik vele. ... ez a második észjárás a kreatívabb — alkotásra, önállóságra képesebb.“ (Vekerdy Tamás) A modern iskola a gyermekek tudásszintje közöttjnu- tatkozó szakadékszerű különbségek csökkentésére törekszik. Ezért beszélünk olyan gyakran a gyengébb tanulókkal való megkülönböztetett bánásmódról. Ez így magában nem is volna baj. Csakhogy míg minden erőnket a lemaradozókra összpontosítjuk, megfeledkezünk a tehetségesekről, Épp azokról, akik nemcsak eltűrik, de el is várnák, hogy foglalkozzunk velük. Még ennél is aggasztóbb, hogy csak a jó előmenetelő, a tanári elképzeléseket hűségesen megvalósító tanulókat tartjuk talentumoknak. Így aztán már azon sem kell csodálkozni, hogy nemegyszer még a fegyelmezettséget vagy az aktivitást is a tehetség jelei (sőt kritériumai) közé soroljuk. A lassan érő, tehetséges gyerekek alapos válogatás után raktározzák el ismereteiket. Nem szeretnek „fölösleges információkat“ tárolni; azok szükséges vagy szükségtelen voltát meglehetősen öncélúan határozzák meg. Ez az „önfejűség“ magatartásukat is befolyásolja: tanáraikat nem hajlandók csupán pozíciójuk miatt tisztelni (és ezt éreztetik is), viszont tudásukért, megértésükért annál inkább. Számos konfliktus forrása lehet ez, a miből természetesein mindig a tanár kerül ki győztesen. A lassan érők tehetsége ezért sokáig rejtve marad. Egyre romló osztályzataik, sorozatos kudarcélményeik végle* gesen megakadályozhatnák tehetségük kibontakozását, de — szerencsére — a lassú érés szilárd kitartással is párosul. (Ez nem azonos azzal a kitartással, amivel a magolok, az egy tanórányi anyagot betéve tudók rendelkeznek. Sok híres tudósról egykori tanáraik azt állították, hogy nincs akaraterejük. A iiétköznapi, unalmas, gondolkodásra nem késztető dolgok megtanulásához valóban nem volt). Sokuknak csak jóval az iskolapadok elhagyása után sikerült bizonyítaniuk. Milyen szomorú, hogy volt ta* náraik még ekkor is csak a „neveletlen“, „önfejű“ tanítványokra emlékeznek bennük, és hangot is adnak csodálkozásuknak: korrupciót, protekciót sejtenek az érettségi vizsga vagy a diploma megszerzése m-'gött. A nevelés demokratizálódása már önmagában is jelentős segítség (lenne) a tehetségek fölkarolására. A pálca, a nadrágszíj meg a többi rokon nevelési „eszköz“ hatásosan le tudta törni a gyerekek önállóságát (ami pedig az igazi talentumok éltető eleme). Mostanság már kevesebb pofon csattan, de azért van még mit beszélni a tanár—diák kapcsolatok javításáról. A tanár—diák kapcsolatok boncolgatása közben óhatatlanul eljutunk a pedagógusok tehetségének (alkalmasságának) kérdéséhez. önámítás volna azt állítani, hogy nincsenek, nem működnek iskoláinkban gyengébb képességű pedagógusok. Olyanok, akik sodródnak az árral: alkalmazkodnak a legfrissebb divatáramlatokhoz, de azokhoz is csak külsőleg. Szólamokat hangoztatnak (mondjuk) a csoportoktatásról, de maguk ki sem próbálják. Vagy éppenséggel szidják, holott csupán formálisan vagy egyáltalán nem alkalmazzák. A tehetségtelenség együtt jár a felszínességgel és az áleredményességgel. Ha ezt belátjuk, egyszeriben világossá válik előttünk: miért is találkozunk még oly nagy számban iskoláinkban a „vaskéz“ pedagógiájával. A parancsra, kényszerből tanuló, megfélemlített gyerekek ugyanis nagyszerű eredményeket képesek fölmutatni, de: mivel ismeretszerzésük nem spontán szükségszerűségből fakad (és mivel a tanulási folyamathoz semmiféle pozitív érzelem nem köti őket), ludásuk passzív, szigorúan elszigetelt, körülhatárolt marad, semmi sem ösztönzi őket újabb ismeretek megszerzésére. Kissé leegyszerűsítve: a •'pedagógus tehetségének lényegében az a bizonyítványa, hogy mennyire képes tanítványai világához közel kerülni. A közvetlenséget nemcsak elméletben helyezi az öncélú parancsolgatás elé: számára ez a természetes magatartás. Persze, erre születni kell! A természetellenes (az imitált) közvetlenséget a tanulók korán észreveszik, és vissza is él- nfík vele. Még rosszabb, ha az egyébként hangoskodó vagy éppenséggel morcos tanár ésak időnként erőlteti magára a nyájasságot (ami nem azonos a közvetlenséggel). Ilyenkor még nevetségessé is válhat. T echnizált és urbanizáló- dott korunkban lépten- nyomon rideg, felkiáltójeles figyelmeztetések, személytelen útbaigazítások kiáltanak felénk“ „A fűre lépni tilos!“, „Belépni tilos!“, „Kijárat“. Nem csoda, hogy szomjazzuk az emberi hangot a minden eddiginél melegebb, vigasztalóbb szót. Nem mindegy, hogy a pincér mosolyogva vagy fáradtságtól idegesen teszi-e le az ételt asztalunkra. Épp az iskolapadokhoz ragasztott gyerekek ne áhítanák hát a megértő szeretetet?! Csökönyösen tartja magát egy téveszme: „vasszigor“ nélkül nincs rend, csak anarchia. Ez kétszeresen is támadható álláspont. Először is azért, mert a szigor mérséklése (vagy teljes elvetése) nem jelenti feltétlenül az ún. „laissez fairé“ (ráhagyó) pedagógia bevezetését, ami különben az előbbinél is súlyosabb következményekkel járna. Másodszor azért, mert a rendnek nem a szigor az alapja, hanem a következetesség. A katonaságnál szükség van rövid és kemény vezényszavakra, de nem azért, hogy ezáltal jöjjön léire a fegyelem és a rend. Ezt Inkább a rendszeres ellenőrzés és értékelés biztosítja. Aki tehát megirigyelte a hadseregben uralkodó fegyelmet, az ne a — teljesen más célt szolgáló — pattogó hangnemet, ellentmondást nem tűrést vegye át. Parancsolgatással nem lehet tudatos fegyelmet teremteni, és a képmutató fegyelemtől még a fegyelmezetlenség is egészségesebb. A nagyszünetben körije körbe sétálgató gyerekek látványát már lassan megszokjuk. Azt is, hogy a kisszünetekben jóformán a helyüket sem hagyhatják el. A tanuló csak azt teheti, amit tanára számára előír. A tökmagot vagy a napraforgómagot ki lehet tiltani az iskolából, mert szemetel, és különben sem való oda. De aki a bűvös kockát vagy a zsebszámológépet is velük egy kalap alá veszi, az túllő a célon. Ismerek egy pedagógust, aki kategorikusan megtiltotta, hogy tanítványai „fölösleges“ könyveket hozzanak az iskolába. Ilyen száműzött könyvnek minősítette például a Képes Földrajz köteteit vagy a Búvár zsebkönyveket. A tankönyv nem szentírás, csak segédeszköz. Nem azért készült, hogy minden más könyvet helyettesítsen. M ondanom sem kell, az effajta kordában tartás semmiféle hasznot nem hoz a lassan érő, rejtett tehetségeknek. Igaz, ők dacosan és „szemtelenül“ továbbra is maguk határozzák meg, mit hajlandók érdeklődéssel meghallgatni. A kamaszkorba kerülve azonban a tilalomfák erdejét fölállító tanárukat a szó szoros értelmében megutálhatják, és — már csak dacból is — egyre kevesebb közlését tartják befogadásra méltónak. Még az sem zavarja őket (legföljebb szüleiket), hogy közben osztályzataiak leromlanak, sőt: nem is kívánják különösebben, hogy kevésbé kedvelt tanáruk jó jegyekkel jutalmazza őket. A szimpátia kérdése sokkal nagyobb szerepet játszik a tanulási folyamatban, mint azt gondolnánk. Szerencsés az a gyerek, aki megértő pedagógus irányítását élvezheti. A jó pedagógus a tanítványok érdeklődését nem elfojtani, hanem táplálni igyekszik — lényegében ez a motiváció helyes alkalmazásának alapja. Tartós, további alkotásra ösztönző tudást pedig csak kellő érdeklődéssel, köny- nyedén, játszva (kár, hogy újabban már ezt a szót is oly gyakran félremagyarázzák) szerezhetünk. HORVÄTH GÉZA Szerelme a népzene Darina Laščiaková ötvenéves Már többször láttam Darina Laščiakovát a képernyőn, mégsem tudtam elképzelni, milyen is a valóságban. Zavart, hogy civil ruhában és környezetben kel! látnom, holott — gondoltam — a népviselet jobban illik hozzá. Kiderült, hogy tévedtem. A Csehszlovák Rádió zenei szerkesztőjeként ugyanolyan meggyőző, mint népdalénekesként. Talán azért, mert mindkettőre ugyanazok a tulajdonságok jellemzők: az egyszerűség, természetesség és a közvetlenség. — Sokan gondolják rólam, hogy az árvái népdalokat otthoni környezetemből hoztam magammal, s hogy olyan helyén nőttem fel, ahol széna- gyűjtés, kaszálás és az ehhez hasonló falusi foglalatosságok közben az emberek eredeti népdalokat énekelgetnek. Pedig erről szó sincs. Tvrdošín, ahonnan származom, kisváros, s az ottani emberek jobban ismerik és gyakrabban éneklik a divatos táncdalokat, mint a falvakra jellemző népi dallamokat, így volt ez az én gyermekkoromban is. Az eredeti árvái folklórral csak a főiskolán ismerkedtem meg. A bratislavai Komenský Egyetemen néprajzot és zenetudományt tanultam, s a diplomamunkámban az árvái népdallal kellett foglalkoznom. A Szlovák Tudományos Akadémián óriási meny- nyiségü feldolgozatlan népzenei anyag között válogathattunk, melynek zömét középszlovákiai gyűjtésű népdalok alkották, de akadt köztük elvétve néhány árva-vidéki is. Hallgatásuk közben évfolyam- társaim megkérdezték, ismerem-e őket, s bizony, szégyenkezve vallottam be, hogy alig egy-kettőt. Hát ilyen volt az ón első találkozásom az eredeti árvái népdallal. De a dalok különös szépsége, sajátos hangulata megragadott és fogva tartott. Egyre többet akartam tudni róluk, s így aztán, amikor hazalátogattam, mindig gyűjtőútra indultam a környező falvakba. Autóbuszon és gyalog, rekkenő hőségben és térdig érő hóban. Gyönyörű emlékeim vannak ezekről az utakról és az éneklő öregekről. Akkor még nem volt magnó, hallás után jegyeztem le mindent, aztán otthon a zongoránál ízlelgettem, vizsgálgat- tam, memorizáltam az összegyűjtött anyagot. — Mi a titka annak, hogy annyira hitelesen adja elő a népdalokat? — Népdalgyűjtő útjaim során az éneklő öregektől lestem el azt az előadásmódot, amely olyan jellegzetessé, más tájegységek dallamvilágától el- ütővé teszi az árvái népdalt. A népdaléneklésben nagyon fontos a hitelesség, ez a jó megszólaltatás alapfeltétele. A leghitelesebben azt tudjuk előadni, ami hozzánk a legközelebb áll, ami szinte a vérünkben van. A hangszín, kiejtés, KÉPEK AZ ÉLETRŐL Jegyzetek Dúdor István tárlatára „Ikarosz a teljességet tettével ragadta magához: önmagát haladta túl. Többé vált, mint ami volt, átlépte a félelem—előítélet ■*—kényelem mindenki számára adott korlátait. Nem lehetett boldogtalan bukásában sem. Mert még bukásában sem lehet boldogtalan az, aki egy pillanatra is megtalálta az alkotó tiszta tett elégtételét.“ Bretter György szép esszéjéből, az Ikarosz legendájából valók ezek a sorok. Azért idézem őket, mert úgy érzem, hogy a bennük megfogalmazott Ikaroszt festette meg Dúdor István. Ikarosz lezuhant — mondja a kép címe. Lezuhant a fiú, aki a nap felé tört, és most ott fekszik a földön lágy-vörösben, karjára borulva. Ami arcából látható, az nyugalmat, belső békét áraszt. Végrehajtotta tettét, amit akart, ami a lényege volt. De mintha csak aludna a beszakadt ég alatt, mintha nem halt volna meg — tűnődöm a kép előtt, és egyre inkább úgy érzem, hogy fel fog ébredni, és ha felébred, újra nekivág nagy, mások által beláthatatlan, vagy veszélyesnek vélt távlatoknak. A nyugalom tehát csak pillanatnyi. És csak az első pillantásra tetszik ilyennek Dúdor István többi tizenhét festményén is, melyekből nemrégiben rendeztek kamaratárlatot a CSEMADOK érsekújvári (Nové Zámky) városi szervezetének székházában. Tegyem mindjárt hozzá, igen erős tárlatot. Mély betekintést nyújtott Dúdor Istvánnak, az embernek és művésznek kérlehetetleníil őszinte világába, melyben nincsen idill, harmónia, moralizá- lás, semmi báj. Hanem az élet van, a maga bonyolultságában, sokféle feszültségével. Nemcsak a lágynak, finomnak egyáltalán nem mondható ecsetkezelés sugallja ezt, nemcsak az élénk tájakban, és a komor égbolton látható piros, sárga, fehér, vörös, kék színrobbanások, hanem az alakok tartása is. A magányosaké, a megalázottaké, a sokat próbált, gyűrött kalapos öregeké (Dereskiek L, II., III., Falu vége, Szomorú szemmel, Máshonnan jöttem, Triptichon). Megdőlve ülnek, lépnek vagy állnak, és a fejtartásuk sem a boldog győzteseké, az életen gondtalanul átevezőké. Dúdor István e tárlata nem azt mondja, hogy szép az élet, hanem azt, hogy széppé kell tenni. Tehát tettre, tiszta, emberi tettekre szólít. Ha nem is ikaroszi, „csupán“ emberi méretű tettekre. De mindenkor szem előtt tartva az ikaroszi példát BODNÄR GYULA előadásmód tájegységenként változik, mindenki a saját vidékének dalait tolmácsolja a leghitelesebben. Ezért éneklem olyan ritkán más tájegységek dalait. Többi népdalénekes kollégám is így van ezzel, mindenki megmarad a maga területén, nincs köztünk versengés. —■ A Csehszlovák Rádió népzenei osztályának 'szerkesztőjeként mi a munkája? — A népzenei adások anyagát állítom össze három kollégámmal. Kimondhatatlan szerencsének tartom, hogy itt dolgozhatok, s hogy a népzene iránti természetes vonzalmamat kiélhetem, realizálhatom a munkámban. Leginkább azokat a műsorokat szeretem, amelyekben idős embereket szólaltatunk meg. Ezek az öregek még sok régi dalra emlékeznek és érdekes dolgokat tudnak mesélni gyermekkorukról, fiatalságuk éveiről. Egyik kedvenc adásom a hegyi lakosság népzenéjét mutatja be, anyagát eredeti helyszínen vesszük fel. Érdekesek a hegyi emberek, a külvilágtól szinte elzárva élnek és valahogy tisztábbak, egyszerűbbek nálunk. Van idejük a gondolkodásra, tűnődésre, némelyikük, különösen az öregebbje, kész filozófus. Nemrég azzal hívtak a portára, hogy egy idős bácsi akar beszélni velem. Őszintén szólva, nem nagy lelkesedéssel mentem le. Itt, a rádióban gyakran keresnek fel bennünket emberek, akik azt gondolják, értékes anyagot kínálnak fel, ismeretlen népdalokat tudnak, pedig legtöbbször nagyon is ismert dallamokról van szó. Nem szeretek senkinek sem csalódást okozni, az időnk is kevés, így mindig kínosak számomra ezek a látogatások. De ez a bácsi egészen más volt. „Eljöttem — mondta —, mert kár értem, nagy kár! Olyan nótákat tudok, de olyanokat ám!“ Kiderült, hogy valóban tud jópár olyat, amely mindeddig nem volt feljegyezve. Három bárányával egyedül él a hegyek között, egyetlen szórakozása, társa a rádió, hangjáról ismer minden riportert, bemondót. El is mentünk hozzá, nagyon szép adás sikeredett a bácsi dalaiból, ízes mesélgetéseiből. —• A fiatalokkal milyen tapasztalatai vannak? Nem vész ki a népdal az öregek távozásával? — Dehogy, az ifjúság nagyon is érdeklődik a népzene iránt, s ez az érdeklődés az utóbbi években egyre növekszik. Számos kisebb-nagyobb új együttes alakult vidéken, s ami különösen örvendetes és figyelemreméltó, egyikük sem igyekszik utánozni a hivatásos népi együttesek gyakran túlstilizált, agyonkoreografált stílusát. Egyszerűségre és hitelességre töreksznek, a legjobb mesterektől, a falubeli öregektől tanulnak. Azt hiszem, a fiatalok valahogy ösztönösen érzik, mi a helyes, mi a jó. Nem fogadnak el akármit és ez így is van rendjén. — Mit szeretne elérni, van-e valamilyen dédelgetett álma? — Már az is rengeteg, amit eddig elértem, legalábbis annál jóval több, amit valaha is elképzeltem. Mert hol is gondoltam volna, hogy egyszer majd közönség előtt éneklek, lemezeim lesznek, a tévében lépek fel? Mindig gyermekorvos szereltem volna lenni... De nem bánom, hogy így alakult a sorsom. Mindenem az ének, boldog vagyok, ha énekelhetek. Nekem énekléskor szükségem van valakire, aki meghallgat, ha egyedül vagyok, sosem énekelek. Kinek, mire? Az is elég, ha hárman figyelnek oda, már van kivel megosztani az örömömet. A munkámmal is szerencsés vagyok, mert itt is a népzenével foglalkozhatom. Nem is tudom, mit kívánhatok még? — Akkor ön nagyon szerencsés és boldog ember... — Igen, az vagyok. VOJTEK KATALIN 1981. XII. 3. Dúdor István: Dereski motívum
