Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)

1981-11-24 / 278. szám, kedd

Gondok ellenére - lettrekeszei Látogatóban a vágsellyei magyar tanítási nyelvű óvodában Gyermekek álmát látva min­dig hallkabbra fogjuk a szót, zajtalanabbra a mozdulatot. Az alvó , gyermek ártatlansága mindennél védtelenebb és esendőbb. Életüket mi, felnőt­tek formáljuk, s születő tuda­tuk, jellemük hibái tetteink tükrét tartják elénk. Kereken huszonöt esztendeje kísérnek az óvodai délutánok emlékei. S most a vágsellyei (Šaľa) magyar tanítási nyelvű óvó dóban az álmodó gyerekek csendessége felerősíti az emlé­ket. Mi akkor mindig „mesét álmodtunk“. Ezekről a mese­álmodó délutánokról maradha­tott meg mélytudatomban, s kísér felnőttként is egy hópu- haságú, vissza-visszatérő álom... Ahogy akkor nem tudtuk, a vágsellyei gyerekek sem tud­ják ma, hogy „az aludni kell“ szigorúságában, a „fejlődni kell“ törvénye rejtezrk. Köz­ben az óvó nénik a másnapi foglalkozásokat készítik elő, az igazgató néni számlát szám­la után tölt ki, s konyhában készül az uzsonna. Percek, órák, amelyek talán soha nem változnak, bár az óvodai taní­tás módszerei évről-évre kor­szerűsödnek. Míg az előbbiek a gyermeki lélek kiegyensú­lyozottságát, nyugalmát hiva­tottak megteremteni, az utób­biak a megszületett tudatot, a gondolkodó embert fejlesztik. S ez indokolja azt, hogy az iskolaköteles korú gyerekek többsége óvodába, de legalább iskolai előkészítőbe jár. S hogy iskolába léphessenek, be kell bizonyítaniuk életük első „vizsgáján“ az iskolaérettsé­get. Ezek olyan követelmé­nyek, amelyek megkívánják a kellő nyelvi felkészültséget. Vágsellyén 1977-ben egy is­kolai szülőértekezleten újra felvetődött a magyar tanítási nyélvű óvoda létesítésének igé­nye, Az igényt 1978-ban figye­lembe vette a városi nemzeti bizottság is. Egy családi ház átalakítása után 1979-ben nyi­tották meg az óvodát, amelyet azóta Raji Józsefné vezet. — Igaz, hogy húsz eszten­deig Királyfán tanítottam óvo­dában, mégis meglepődtem, amikor felkértek, hogy vál­laljam el az igazgatói beosz­tást. Ezzel együtt örültem is neki, hiszen Vágsellyén lakom. Persze a „vállalni — nem vál­lalni“ dilemma volt a kisebbik gond. A nagyobbak csak az­után következtek miután meg­láttam az óvodává átalakított családi házat. Igen, szükség­megoldásnak megfelel, ha nem vesszük figyelembe, hogy az óvodai felvételi kérvények szá­ma évről-évre gyarapodik. Szakemberek szemelték ki az épületet, ezért is érthetetlen, hogy nem gondoltak a gyere­kek számának gyarapodása után esedékes bővítésre. Mert ma már ott tartunk, hogy 28 gyerek jár hozzánk és nyol- cat-kiloncet visszautasítunk. Ez a helyzet akkor válik proble­matikussá, amikor évente meg­nyitjuk a heti egyszeri iskolai előkészítőt. Tavaly például így tizennégy iskolaköteles gye­rekkel többen voltak az egyet­len teremben. Ez szolgál tan­teremnek, hálónak, ebédlőnek. Tudjuk, hogy más óvodákban sem sokkal jobb a helyzet, de ott legalább korcsoportokat le­het alakítani. Képzelje el azt a helyzetet, amfkor két kor­csoporttal egyszerre kell egyetlen óvónőnek foglalkoz­nia. Az igazgatónő szavaiban az elkeseredettségnek a nyomát sem vélem felfedezni. Minden mondata mögött szilárd el­szántság feszül. Tetteinek, pe­dagógusi munkájának és tisz­ta szándékainak mozgatója a szocialista pedagógus tudatos­sága. Azok közé tartozik, aki­ket a harminc évvel ezelőtt született nemzetiségi oktatás ösztönzött arra, hogy a peda­gógusi hivatást válassza. — A mi feladatunk elsősor- ‘ ban a nevelés, a tanítás. A körülményeink még így sem a legrosszabbak, csakhát a job­bítás, a körülmények javítása itt is szükségessé vált. A kor­szerűsített iskolai oktatás az óvodák munkájával szemben is minőségi követelményeket tá­maszt. Ehhez pedig kellenek a megfelelő körülmények. Ezért is kérem az óvoda kibővítését. Természetesen az épület nem minden, hiszen ezt elsősorban helyi és járási erőből kell megoldani. — Tavaly 21 elsős került az óvodánkból a magyar tanítási nyelvű alapiskolába. Ebből saj­nos csak hét járt mindennap óvodába. A többiek előkészítő­sök voltak. Felkészítésükről majd a legilletékesebbet, az is­kola igazgatóját kérdezze. Mindent megteszünk, ám oly­kor olyan alapvető gondokkal vesszük fel a harcot, amelyek feltételezésem szerint megold­hatók lennének. Sajnos kevés a segédeszközünk. Egyre több óvodában használják az audio­vizuális eszközöket. Mivel ezek a magnószalagok, hanglemezek csak szlovák nyelvűek, mi csu­pán a szlovák nyelv alapjai­nak tanításában tudjuk fel­használni. Ez is fontos, de nekünk anyanyelvi, zenei és testnevelési foglalkozásokat is kell tartanunk 1 így nem ma­rad más hátra, mint saját erőnkből pótolni ezeket, hogy a hozzánk járó gyerekek is megfelelő tudással kerüljenek az első osztályba. A picurka igazgatói szobába beszélgetek Mikus Ferencné óvónővel, amíg a gyerekekhez „helyettesítésre“ az igazgatónő megy. — Kis közösség vagyunk, ketten tanítunk, egy-egy sza­kácsnőnk és takarítónőnk van. A megértés, a kölcsönös segí­tés ezért is fontosabb, mint bárhol másutt. Ezzel nincs ís baj. A szülőkkel is jó a kap­csolatunk. Ök már az elején is jöttek és segítettek. Takarí­tottak, függönyöket varrtak. Ez a lelkesedés ma sem csök­kent. Elrendezték a homoko­zót, az udvart, ezt-azt meg­javítanak, sajátjuknak érzik az óvodát. De nemcsak a szülők, hanem a feletteseink ís elége­dettek munkánkkal. Kedves, jó hely ez, otthon érezzük ma­gunkat, minden problémát kö­zösen oldunk meg. Csakhát nevelési szempontok szerint csípőben szűk már az épület. A kicsik még lassúbbak, a nagyok már fürge tnozgásúak, így a testnevelési foglalkozá­sokon érezhető leginkább a helyhiány. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neve­lési célokna-k nem teszünk eleget. Mikus Ferencné és Raji Jó zsefné igazgatónő szavait el­sősorban a város magyar taní­tási nyelvű iskolájának igaz­gatója, Szabó Imre igazolja, aki évek óta tagja a városi nemzeti bizottság oktatási bi­zottságának: — Iskolánkban idén hetven elsőosztályos kezdte meg ta­nulmányait. Ebből 21 járt a város magyar tanítási nyelvű óvodájába. Pedig az elsősök közül csupán 5 bejáró van, a többiek helybeliek. Tehát fel­tételezhető, hogy az ő szü­leik is a magyar óvodát vá­lasztják, ha lett volna hely. Sajnos a város oktatásügyé­nek helyzete egyáltalán nem rózsás. A legnagyobb gond ép­pen az épülethiány. Az Isko­lánk földszintjén működő szlo­vák tanítási nyelvű óvodát is át akarják helyezni, mivel már a mi számunkra is kevés a hely. Ebből kiindulva aligha várható az Állomás utcában le­vő magyar tanítási nyelvű óvo­da helyzetének javítása. Egyet­len lehetőség van: a bővítés. Erre elsősorban az anyagiakat kell előteremteni, mivel a szü­lők ebben is segítkeznének. Nos, Vágsellyén az óvodát tettrekész emberek — pedagó­gusok, szülők — támogatják. Vannak azonban problémák, amelyek megoldásához már ke­vés a lelkesedés, a belsőből fa­kadó társadalmi elkötelezett­ség. Külső megértésre, támoga­tásra is szükség lenne, első­sorban a város közigazgatási szerveitől. DUSZA ISTVÁN LÍRAI VALLOMÁSOK Ladislav Snopek plasztikái a Csallóközi Múzeumban Ladislav Snopek a kortárs szlovákiai szobrászat immár több mint három évtizeddel ez­előtt indult, alkotói és közéleti küzdelmet egyaránt vállaló mű­vésznemzedékének jelentős képviselője, akinek a kamara jellegű alkotásaiból nyílt kiál­lítás a dunaszardahelyi (Du­najská Streda) Csallóközi Múzeumban. Hogy teljesebb képet alkot­hassunk Ladislav Snopek mun­kásságáról, szólnunk kell mo­numentális műveiről is, me­lyeket plasztikusan koncent­rált formák, újszerű struktu­rális megoldások jellemeznek. Említsük meg ezek közül a Slavinon elhelyezett dombor­műveket, a Ján Šverma-emlék- miivet az Alacsony-Tátrában, a martini és a trnavai SZNF- emlékművet. Közös vonásuk, hogy a művész a kompozíció kialakítása során előnyben ré­szesíti a forma monumentali­tását, a blokkhatásból kiindu­ló modellálást, az optikai tör­vényszerűségekhez is alkal­mazkodó megoldást. A tárlaton bemutatott alko­tások az értelmező, a racioná­lisan gondolkodó, illetve a Jí- raian kitárulkozni is képes művész differenciált látásmód­ját dokumentálják. Központi té­májuk, motívumok a család, íyiWio//in <Znr>rt£>ls • Mű Qo f Tn7Af Kvsela felvételei az emberek közötti kapcsola­tok, érzelmi-értelmi viszonyok érzékeltetése. A Vasárnap dél­után, 1955 beszélgető paraszt­asszonyai, a Fiatal anya, a Család, a Fiatalok című alko­tásai vagy a bájos kislány­portrék — mind-mind Ladislav Snopek eddig talán kevésbé ismert művészetéből nyújta­nak ízelítőt. Az olykor aprólé­kos műgonddal megformált vagy első pillantásra elna­gyoltnak, robusztusnak tetsző figurák plaszticitása egyaránt nyit utat az anyag formai ér­vényesülésének, a kompozíció logikájának, a mondandót kí­sérő érzelmi töltésnek. A kiállításon szereplő művek másik csoportját a Ladislav Snopek éremművészetét bemu­tató medailonok alkotják. Jel­legzetes vonásuk a dinamikus felületalakitás, az érthető, tár­gyilagosságra törekvő stilizá­lás. A kulturális és tudomá­nyos intézmények jelvényei, az egy-egy évfordulóhoz, történel­mi eseményhez kapcsolódó éremsorozatok a további fej­lődés egyik lehetséges útját jelzik mind a művész mun­kásságában, mind pedig a szlovákiai éremmüvészetben. NAGY KORNÉLIA- ÚJ iFŠLMEK ­RaBBsesaenBE&aBiRiEciaieissaEE: A MOSZKVAI OLIMPIA K9 0® SS83 K'SS HSS£ F' (szovjet) Tizenhat hónap múltán né­hány órára ismét a Moszkvai Olimpia felejthetetlen légköre kerített hatalmába. Végignéz­tem a sportolók legutóbbi nagy találkozójáról készült fil­met és sokáig töprengtem a látottakon, boncolgattam ma­gamban a lenyűgöző képsoro­kat. Párhuzamot vonva a ta­valyi helyszíni közvetítésekkel és a karácsonyi televíziós ősz- szefoglalóval, arra a következ­tetésre jutottam, hogy Jurij Özerov rendező filmje többet nyújt ezeknél; többet azért, mert merőben más oldaláról közelíti meg az olimpiai játé­kokat, mint a verseny számok alakulását körntő kamera és sportkommentátorok. A Moszkvai Olimpia című film nem krónika, kronológiai összefoglaló a nagy esemény­ről, hanem egy átgondolt ren­dezői elképzelés megvalósítá­sa, melyből az egyes verseny- számok sportértékén túl érző dik az emberi teljesítőképes­ség mai határainak közelsége, a testmozgás harmóniája és a játékok idején Moszkvában uralkodó sajátos légkör. Láttam már néhány olimpiá­ról készült filmalkotást, de egyikben sem váltották egy­mást a megrajzolt és az ese­ményt rögzítő valódi képso­rok. Jurij Ozerov filmjében először találkoztam ezzel az újszerű megoldással, mely ke­retbe helyezi az olimpia ese­ménysorozatát és a rajzok ál­tal az ókorba kalauzolja a né­zőt, aki így szemtanúja az olimpiai versenyek megszüle­tésének, a maratoni futás egy­kori névadó eseményének és a nők sportolási létjogosultságát megalapozó legendának. Az al­kotás vezérfonalát a „cítius, altius, fortius“ jelszó adja, eh­hez épül külön egységként a női sportolókat bemutató rész. A filmnek annyira sok ma­radandó élményt nyújtó epi­zódja van, hogy válogatni is nehéz köztük. Hármat azon­ban föltétlenül megemlítenék, számomra a legemlékezeteseb­bek maradnak még sokáig. Az első: a súlyemelőverseny. Ahány kísérlet, annyi világ­csúcsot, nagy győzelmet, vagy kudarcot visszaadó arckifeje­zés. A második: a rúdugrók összecsapása; nem is annyira a győzelemért folyó küzdelem ragadta meg figyelmemet, ha­nem minden egyes ugró próbálkozása: túljutni a nálá­nál jóval magasabban elhelye­zett léc fölött. E filmkocká­kat még lenyűgözőbbé teszik a lassított felvételek, melyek az ugró testmozgását szinte töké­letesen visszaadják és Iskola­például szolgálhatnának bár­melyik kezdő sportolónak. A harmadik: világhírű futók olimpiai győzelmének átélése. A sportközvetítésekhez szokott néző ilyenkor rendszerint az ismétlést követi figyelemmel és ritkán van alkalma rögtön a győztes arcába nézni, a ka­mera jóvoltából testközelbe ke­rülni hozzá. A film operatőre a győzelem utáni pillanatok­ban hosszabb ideig követte a futóbajnokokat, megmutatva ez­zel a siker „ízlelésének“ sok­féleségét. És sorolhatnám to­vább a film egyéb érdekes mo­mentumait, melyekből nem hiányozhatnak az olimpiai láng görög földön történő meggyúj­tása, a lenyűgöző megnyitó és záróünnepély, vagy a sporto­lóknak bemutatott kultúrműso­rokról készült részletek. Minden imperialista mester­kedés ellenére nagy sporttalál­kozó, jelentős társadalmi ese­mény — valahogy így rajzo­lódnak ki bennem Jurij Ozerov érdekes alkotásának körvona­lai. A moszkvai olimpiáról ké­szült két és félórás film egy sajátos ozerovi megközelítés eredménye. Mindez kiváló ope­ratőri munkával és jó zenei aláfestéssel párosul, s így a néző mindvégig lenyűgöző képsorokban gyönyörködhet. J. MÉSZÁROS KÁROLY Felfigyeltető olvasmányok A Literárni mésičník 7. száma ,,Az író, aki mesterségét kül- detésnek tartja, kell hogy át- érezze annak felelősségét, hogy milyen lesz a szocialista ember arculata, hogy milyen lesz a ma, illetve a jövő tár­sadalma. A művészet szerepe, hogy hozzájáruljon a társada­lom emberibbé tételéhez. A szocialista társadalom és an­nak vezető ereje, a kommu­nista párt számol a művészet­nek ezen nemes küldetésé­vel ...“ — írja Jaromíra Ne­jedlá a Literárni mšsíčník 7. számát bevezető cikkében, amelyben a szerző az iroda­lom jelenlegi, de főleg jövő­beni feladatait, a szocialista tudatformálásban játszott sze­repét .boncolgatja és körvona­lazza, rámutatva a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan elő­térbe kerülő új alkotói for­mák, alkotói ábrázolás szüksé­gességére. Bő teret szentel a lap a to­vábbiakban az év elején el­hunyt Ladislav Štoll akadémi­kus, kommunista irodalomtu- dös, kritikus és filozófus élet­művének Ismertetésére és méltatására. Az írások közül kiemelhetjük Vladimír Rumi és Karol Rosenbaum munkáját. Az eiső mint kommunista gon­dolkodót, a második pedig mint a szlovák kultúra egyik cseh pártolóját mutatja be Štollt. Jaromír Dvoŕák Štoll életművének első (korai) sza­kaszát, Milan Blahynka pedig a költészethez vaió viszonyát elemzi tanulmányában. Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszönti a lap a kroméŕíži születésű Jaromír Tomeček érdemes művészt, a' kortárs cseh próza idősebb nemzedékének egyik jellegze­tes alakját, a természet szép­ségének, törvényszerű és vé­letlen változásainak, a termé­szet és az ember örök kap­csolatának szakavatott ismerő­jét és mesteri ábrázolóját. Több írás is foglalkozik Tome- öek munkásságának méltatá­sával, s az egyikből — Bohu­mil Svozil tanulmányából — megtudhatjuk, hogy Tomeček 1926-ban mint jogász kerül a közismerten elmaradott Kár­pátaljára. Erről évek múlva így emlékezik: „Az első stá­ció egy magyar városka volt, amelyhez viszonyítva Líšefí egy metropolis. Akkora sár, hogy a gyermek belefullad ... A rettenetes magányban az embernek marad az alkohol, vagy a természet... a pusztán a vízimadarak elbűvölő vilá­ga Két jubiláló — nyolcvanéves — költőt is köszönt a lap, mégpedig Jaroslav Seifert nem­zeti művészt és Jan Šnobrt. Ezúttal francia vendége van a lapnak, a vidéken élő és al­kotó, ám ennek ellenére egyik legolvasottabb kortárs francia író, Jean-Pierre Chab- ral személyében (a magyar ol­vasók körében is ismert pél­dául az Egy emberrel több és az Isten bolondjai című mű­ve). Az íróval Jan O. Fischer készített interjút. Chabral a náci megszállás idején mint partizán vett részt a Irancia ellenállási mozgalomban, majd a háború befejezése után ti­zenöt éven át a l’Humanité szerkesztőjeként és rajzolója­ként dolgozott, azóta pedig mint irodalmár működik, to­vábbra ís elkötelezve magát a jelen Franciaországának hala­dó mozgalmai mellett. Szinte arc poeticájaként is elfogad­ható a beszélgetés néhány utolsó mondata: „... Es itt van az alkotó feladata, legyen az író, színész, énekes, vagy bármi... Meggyőzni a népet, hogy necsak saját kultúrájá­nak legyen alkotója, hanem sa­ját politikájának, saját intéz­ményeinek és saját szerveze­teinek“. S összehasonlítva Chabral fenti gondolatait a Ja­romíra Nejedlá által felvetett gondolatokkal: a francia író szinte aláhúzza az előbbi írás vezérgondolatát, történetesen azt, hogy a végső cél elérése érdekében ís más-más formái szükségeltetnek az író (alko­tói) ábrázolásnak a társadalmi fejlődés különböző lépcsőfo­kain. NÉMETH GYULA 1981. XI. 24. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom