Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1981-10-30 / 257. szám, péntek

Ä barátság erődjei a Moldván LEVÉL ČESKÝ KRÜMLOVBÖL Český Krumlov, ez a festői fekvésű, csodálatos architektú­rájú dél-csehországi város je­lentős nemzetközi kulturális esemény színhelye volt. A já­rási pártbizottság és a járási nemzeti bizottság védnöksége alatt a prágai és a budapesti rádió irodalmi szerkesztőségei, a prágai Magyar Kulturális Központ és a Český Krumlov-i Járási Művelődési Központ A barátság erődjei a Moldván címmel közös irodalmi műsor­ral emlékezett meg a Dél- Csehországban 1945 tavaszán szervezett csehszlovák—magyar antifasiszta fegyveres összefo­gásról. A műsort Bozó László, a Magyar és Petr Adler, a Csehszlovák Rádió rendezője állította össze a cseh, a szlo­vák és a magyar antifasiszta költészet legjavából. A kétnyelvű emlékműsorban szereplő budapesti és prágai művészek — Sütő Irén, Oszter Sándor, Nagy Attila, Dévai- Nagy Kamilla, Gabriela Vráno- vá, fifi Holý, Otokar Brousek, Jirí Valenta, LibuSe Váchalová és fifi BouSek —, valamint a Csehszlovák és a Magyar Rá­dió képviselői a délelőtt folya­mán Zlatá Korunába látogat­tak, ahol Adolf Juda, a helyi nemzeti bizottság elnöke tájé­koztatta őket arról, hogy a he­lyi lakosság miként őrzi a har­minchat évvel ezelőtt történt események emlékét. Utána a művészdelegáció megkoszorúzta a Zlatá Koruna-i tehetőben nyugvó, a fasizmus elleni kö­zös harcban életűket feláldozó hat cseh hazafi és négy ma­gyar honvédő sírját. Este, a český Krumlov-1 vár­kastély lovardájából átalakított tágas művelődési ház nagyter­mét sok száz helyi és környék­beli felnőtt és fiatal töltötte meg. Az érdeklődés minden vá­rakozást felülmúlt. A közönség soraiban foglaltak helyet a dél­csehországi kerület, a Český Krumlov-i járás, a város párt- és társadalmi szerveinek kép­viselői. Ott voltak Rájov, Zlatá Koruna, Týn nad Vltavou, Ko- lodéje nad Lužnicí, Hosty és más községek képviselői, hi­szen a műsor e vidéken a má­sodik világháború utolsó hetei­ben lezajlott eseményeket Idézte. Lelkes tapssal köszöntötte a közönség az 1945 tavaszán ki­alakult antifasiszta együttmű­ködés jelenlevő résztvevőit, kö­zöttük dr. Pozsonyi Tivadar történészt, aki a Magyar hon­védek a csehországi ellenállás­ban 1945 tavaszán, és az Erdő a Moldván című könyveiben örökítette meg a közös harc történetét. A nagyszámú hallgatóság firí Valenta, a prágai rádió bemondója által mondott ösz- szekötő szövegből bepillantást nyert a két ország antifasiszta mozgalmának előzményeibe, a fasizmus elleni küzdelem ese­ményeibe, s abbaL hogy a dél- csehországi közös harcok mi­lyen helyet foglalnak el né­peink kapcsolataiban. Az emlékműsor közönsége a prágai és a budapesti művé­szek kiváló tolmácsolásában hallhatta Laco Novomeský, František Hrubín, Gábor Andor, Josef Čapek, Kiss Ferenc, Jo­sef KaLnar, Andrej Plávka, Kassák Lajos, Milan Kraus, JÁTÉK SZÜRKÉBEN Osztrovszkij-bemutatő a MATESZ-ban A lélektan perszeveráló ké­peknek nevezi azokat a benyo­másokat, amelyek szüntelenül fel-felvillannak emlékezetünk­ben, mivel a szemünk belefá­radt ugyanannak a tárgynak, je­lenségnek huzamosabb ideig tartó nézésében Ez lehet a ma­gyarázata annak, hogy a komá­romi (Komárno) Magyar Terüle­ti Színház Idei első bemutató után mindegyre a szürke színi i emlékezem. Alekszandr Nyiko- lajevics Osztrovszkif A négylábú, is botlik című vígjátékának fi­guráit alakító színészek jelme­zei deréktól lefelé: szürkék. A környezet, az élettér, ahol ki­csinyes karrierista életüket élik: szürke. Mindez azonban nem le­het ok arra, hogy a Platzner Tibor tervezte díszletek és jel­mezek színe átcsapjon a rende­zésen, a színészi játékon. Mert mi történik? A nézett, a megfi­gyelt játékteret elárasztja a szürkeség, amely nem mindig csak a jelmezeken észlelhető. A fenti sorokban pontosan négyszer használom a színek legsemlegesebbjének megneve­zését. Tudatosan teszem. Ber- told Brechtről jegyezték fel: Egyszer a színpad színeiről kér­dezte a díszlettervező. Mire ő azt felelte, hogy nem bánja, mi­lyen színű lesz, csak jó szürké- neK hasson. Vagyis nem csak az lehet szürke, amit tetőtől tal­pig bemázolnak, beborítanak ez­zel a színnel. A látott vígjáték figuráinak életét ez a szín jellemzi a leg­jobban. De nem kellett volna ezt inkább a játékkal, a rende­zéssel hangsúlyozni? Szücs Já­nos, a Miskolci Nemzeti Szín­ház rendezője már harmadik al­kalommal dolgozott a MATESZ vendégeként. Sajnos, Osztrovsz- kij drámái életművének ezen, eredeti téma és ötlet híján levő darabját inkább külsőségekkel, felszínes hatásvadászattal állí­totta színpadra. Ebben a vígjá­tékban a gogoli szatírák halha­tatlan figuráinak utánérzéseivel találkozhatunk. A neves dráma­író nagyságát nem ez a darab adja. Talán ezzel is magyaráz­ható, hogy Szűcs megközelíté­se a könnyedséget, az olcsó víg­játéki komédiázást emelte ki ebből a gyengécske vígjátékból. Ezt leginkább a színészek já­tékstílusa érzékelteti. Ä Glumo- vot alakító Boráros Imre játéká­ban ugyan legtöbbször nincse­nek fölösleges és erőszakoltnak tetsző vígjátéki manírok, időn­ként azonban mintha elengedné magát, s olyankor 6 is szinte belesimul az együttes erre az alkalomra kitalált stílusába. Ami sajnos nem is stílus, hanem modorosság, manír, már-már az elviselhetetlenségig fokozva. Olyan kiváló színésznő, mint a Glumov édesanyját alakító Fe- renczi Anna, ismét egy alkatá­tól idegen szerepben, a reá ag­gatott természetellenes gesztu­sok alatt görnyedezett. Boráros Imrével együtt emelhető ki Bu- gár Béla Mamajev és Tóth Lász­ló Gorodulin szerepében. Mind­két színész az előző évadban nyújtott teljesítményéhez köze­lít ezekben a jellegtelen szere­pekben is. Alkatával, egyénisé­gével nem egyező szerepet Ját­szott Bugár Gáspár (Krutylckij). Szentpétery Ari (Kleopatra Lvovna), Mák Ildikó (Máseny- ka). Ropog József (Kurcsajev), Pőthe István (Golutvin), Udvar- dy Anna (Truszina), Lörincz Margit (Manyefa) alakítá­sai elvesznek abban a jellegte­len szürkeségben, amely a ren­dező és a díszlettervező — fel­tételezem — eredeti szándéka ellen hat. Azt hiszem ez a min­dent beborító szürkeség a di- dakticizmus bosszúja. Vagyis: nem lehet, nem szabad mindent egyetlen árnyalat hangsúlyozá­sára összpontosítani, mert ez az egyetlen árnyalat meghamisítja az egészet. Tény: ezek a múlt századi figurák kisstílűek, kap­zsik, önteltek, de szürkeségük, jellemük összefolyó színeiből, tetteik hasonlóságából áll ösz- sze. Semmiképpen sem a bemá­zolt díszletektől, deréktól lefe­lé (mai stílusú) civilruhának tfi- hő jelmezektől, mint a MATESZ színpadán. Sajnos, nem tudok szabadul­ni a vizuális hatástól, amely minden színházi élmény egyik fő meghatározója. Szürke mező­ben, szürke nadrágos urak, szür­ke szoknyás hölgyek; felül har­sány színű zsakettek, illetve mély dekoltázsü ruhák. Igazo­lást az előadásra csak a bemu­tató közönségének ió hangulata adhat... DUSZA ISTVÄN Csanádi Imre, Ivan Skála, Ké­pes Géza, Fodor József és ju­hász Ferenc verseit. A szlovák, cseh és magyar költők egy tőről, a szabadság szeretetéből, a fasizmus és a háború gyűlöletéből, a népek közti internacionalista barátság eszméjéből fakadó költemé­nyeinek párhuzamos, cseh, il­letve magyar nyelvű tolmácsolá­sát a jelenlevők nagy érdeklődés­sel kísérték. A budapesti ven­dégek számára a magyar ver­sek cseh nyelvű előadása, a prágai művészek versértelmezé­se, kifejezési eszközei, a kö­zönség reagálása nyújtott ma­radandó élményt, hasonlóképpen a cseh és a szlovák versek ma­gyar nyelvű előadása a cseh közönség számára.* Három kul­túra, három nemzeti karakter megnyilvánulásait élvezhette a közönség. A műsort nagysze­rűen egészítették, ki Dévai- Nagy Kamilla gitárral kísért énekszámai, Libuše Váchalová finom ihletésű hárfajátéka, il­letve Jirí Boušek fuvolaművész játéka. Az emlékműsor után az est becses vendégei, az egykori harcostársak, akik 1945 tava­szán, a felszabadulás küszöbén életüket kockáztatva írták né­peink egymásra találásának jövőbe mutató fejezetét, a két rádió mikrofonjai előtt idézték fel a múltat. Részt vett a be­szélgetésen František Kubín Kolodöje nad Lužnicébôl, aki az SS-hóhérok által megkínzott és kivégzett katonák sírja fö­lött annak idején ezekkel a szavakkal kezdte búcsúbeszé­dét: „Testvéreink, puszták fiai!“; Karéi Stépán és Josef Hucek, a rájovi és Zlatá Ko­runa-i, Josef Bélohubý a týni és Týn környéki eseményeket idézte. A beszélgetés végén dr. Pozsonyi Tivadar történész méltatta a dél-csehországi csehszlovák—magyar antifa­siszta együttműködés helyét és jelentőségét népeink történel­mében. A český Krumlov-i irodalmi emlékműsor — amelyet más­nap a prágai Magyar Kulturá­lis Központon megismételtek — és az egykori harcostársak ta­lálkozója hűen idézte fel azok­nak a heteknek, hónapoknak az emlékét, amikor cseh fői­dőn, a Moldva táján a közös ellenség elleni harcban alapoz­ták meg népeink internaciona­lista barátságát és jövőbe mu­tató hagyományát. SOMOGYI MATYÄS „A művészet harc” Nyolcvan éve született Weiner-Kráľ Imre Weiner-Kráľ Imre egyik fametszet-ciklusa, amely ké­sőbb az Üt címet kapta és Peter Jilemnický kísérőszö­vegével jelent meg könyv­alakban, egy szegény föld­munkás háborús kálváriáját ábrázolja a behívó kézhez kapásától egészen forradal­márrá éréséig. A könyvhöz írott előszavában Weiner- Krar Imre sajnálkozva men­tegetőzött: a képek igényel­ték a kísérőszöveget, mivel egymagukban nem tudták eléggé híven tolmácsolni mondanivalóját. Aki ismeri ezeket a Ma- sereel tömör, kemény stílu­sát idéző kitűnő fametszete­ket, bizonyára feleslegesnek tartja a művész mentegető­zését — a képek hallatlanul kifejezőek és többet árul­nak el az ábrázolt korról, mint sok írásos dokumen­tum. Pedig alkotójuk ese­tükben nem élt azzal a módszerrel — a többféle, karakterisztikus részlet szi­multán ábrázolásával —, amely annyira jellemző más műveire, különösen város- és tájképeire. Szabad asszo­ciációk egy témára — így lehetne tömören jellemezni őket, de ez a megfogalma­zás mégsem fedné teljesen a valóságot, mivel a külön­féle részletek sosem kerül­tek véletlenül, ötletszerűen egymás mellé. Hogy mennyi logika és tudatosság van ezekben ff képzettársítások­ban, csak akkor ismerjük fel. ha a részletek valame­lyikét eltakarjuk a képen. Az egymás fölé helyezett emlék- és benyomástöredé­kek adják Weiner-Kráf Im­re képeinek különös hangu­latát, sajátos líráját. Képei gyakran szürrealista hatást keltenek, mégis különböz­nek az ismert szürrealista festők müveitől: mondani­valójukban mindig megtalál­ható a politikum, a szociá­lis töltés. Az elkötelezett kommunista sehol sem ta­gadja meg magát. Weiner-Král Imre 1901- ben született Považská Byst- ricán. Rajztehetsége már gyermekkorában megmutat­kozott. A gimnázium elvég­zése után Prágában építé­szetet kezdett tanulni, de a festészet jobban vonzotta, ezért az iparművészeti is­kolára iratkozott át. Utána Düsseldorf és Berlin követ­kezett, majd a párizsi École des Beaux Arts. Tanárai dicsérték mesterségbeli tu­dását, sokoldalúságát és ki­tűnő technikáját. Matisse és Braque képeinek megis­merése azonban rádöbben­tette a fiatal festőt, hogy mindaz, amit tud, még nem elegendő, a kézügyesség nem azonos a művészettel. Hatásukra a harmincas évek elején absztrakt képe­ket kezdett festeni, de ha­marosan rájött, hogy ez az út számára járhatatlan, mi­vel egyéniségétől, mondani­valójától távol áll. Erősen szociális tartalmú képeit a poetizmus jegyében készítet­te, s a két ellentmondónak tűnő dolog — a politikum és a líra különös feszült­séggel töltötték meg vász­nait. A második világháború Párizsban érte. Művészi munkásságát megszakítva kapcsolatot teremtett a francia kommunistákkal és aktívan részt vett az ellen­állásban. Ottani illegális munkája alatt kapta a Kráf nevet. A Gestapo em­berei kétszer Is elfogták, de sikerült megmenekülnie. A felszabadulás után még egy ideig Párizsban maradt és a Francia Kommunista Párt támogatását élvezve dolgo­zott, de politikai tevékeny­ségéért bebörtönözték, majd kiutasították az országból. Hazatérése után fáradhatat­lanul járta a szlovákiai vi­déket, vázlatok százait ké­szítette a megváltozott tá­jakról, emberekről. Űj stí­lust keresett az új, szabad élet ábrázolásához. A társa­dalom számkivetettjeiről ké­szült képeire jellemző sötét színek eltűntek palettájáról, legerősebb oldala, az intim líra került előtérbe. Több­ször elevenítette fel fran­ciaországi tájélményeit, leg­szebbek a Bretagne vidéké­ről készült képek. Művel egy másik csoportjának központi figurája a nő, a gyengédség, a szerelem és a szépség megtestesítője. Grafikáiban megmaradt po­litikusnak. Művészi céljairól így írt: „A művészet harc a halál ellen. Ml már régen nem leszünk, amikor müveink még beszélni fognak rólunk és korunkról. Szeretném, ha képeim révén átadhatnék valamtt abból az erőből, amely életem legsötétebb napjaiban sem hagyott el, s amely egész művészi te­vékenységem mozgatórugója volt." Weiner-Král Imre vágya maradéktalanul teljesült. VOJTEK KATALIN Egy év a Nógrádi Galériában Évfordulót ünnepeltünk, kül­sőségek nélkül, csak gondolat­ban, hiszen egy év még nem nagy idő. Első évfordulóját ün­nepeltük annak, hogy a Nógrá­di Galéria megnyitotta kapuját a közönség előtt. 1980. IX. 20- án nagy esemény volt ez Loson­con (Lučenec), sokan várták, milyen is lesz az új galéria. Ma, egy év elteltével, elgon­dolkozom azon, mi történt azó­ta s megpróbálok számot adni a galéria működéséről. Talán illik is, talán elvárják, de főleg azért, mert az ember akkor tud tervezni, a jövőbe nézni, ha visz- szatekint az elmúltakra. Jó ér­zés, hogy ez a „múlt“ igazi eredményeket hozott. A Nógrádi Galériában most októberben nyílt meg a kilen­cedik kiállítás. A kilenc közfll öt a galéria saját rendezésében, négy kiállítást vettünk át más képtáraktól. A látogatók száma kiállításonként átlag 2000 kö­rül van, ami nagyobb kiállító intézményekben is jó látoga­tottságnak számít. Az 1981-es év egyik kiemel­kedő kulturális eseménye volt az a kiállítás, melyet a Nógrádi Galéria, kivételesen, falain kí­vül: a járási pártbizottság elő­csarnokában rendezett Szabó Gyula forradalmi témájú famet­szeteiből a CSKP megalakulása 60. évfordulójának tiszteletére. Intézményünkben a nyár sem volt csendes: a vakáció, a turís- taidény hónapjaira részben fel­újítottuk a nyitókiállítást, amely Nógrád művészei címmel tavaly hét művész alkotásait mutatta be. Az 1981-es Nógrád művészei II immár kizárólag a kép­tár gyűjteményében lévő 12 mű­vész munkáival tárta látogatói elé a nógrádi táj és életforma ihlető erejét. Munkánk során többek közt olyan kortárs művészekkel is­mertettük meg a képtár látoga­tóit, mint Ladislav Gandl, Kle­ment Gottwald-díjas festőmű­vész, Fischer Ernő, aki Loson­con született, Magyarországon él és Európa több nagyvárosá­ban állított már ki, vagy Kveta Gandlová, aki a mai középnem­zedék kitűnő képviselője. Képei Nyitra és Bratislava után Loson­con is megnyerték a szépség ke­resőinek tetszését. E szimpati­kus művésznő alkotásainak nagy részét az élet szépségei­nek felkutatására szánja. Vi­rágcsendéletei és női portréi derűt' árasztanak, de néha el is gondolkoztatnak a dolgok mú­landóságán. Az új kiállítás, amely novem­ber 8-ig tart, Gustáv Kruiič fes­tő- és grafikusművészt mutatja be 70. születésnapja alkalmá­ból. Ez a szívós alkotó rögös utat Járt végig, amíg önálló ki­állítást rendezhetett. A szerény körülmények, amelyek közt a losonci járás egyik kis községé­ben, Dobročská Lehotán indult, sokáig nehezítették tehetsége kibontakozását. A második vi­lágháború éveiben aktívan vett részt a Szlovák Nemzeti Fel­kelésben és talán az itt szerzett élményei lettek ihletői a fel­szabadulás után megkezdett na­gyon kifejező, erőteljes grafiku­si munkásságának. Ez a csen­des, szerény természetű egyé­niség grafikáival nagy indula­tok, forradalmi gondolatok köz­vetítésére képes. Festészete va­lamivel lágyabb, líraibb. Szere­ti a meleg tónusokat s ezek ele­ve nyugodt, barátságos hangu­lat hordozói. Kružič festménye­in megnyilvánul természetsze­retete és az a nosztalgia, mely- lyel a szülőföld, a hazai táj fe­lé fordul. Tizenkét éve költözött el Losoncról, de évente haza­jár s most végre alkotásait is elhozhatta bemutatni a régi ba­rátoknak, munkatársaknak, a losonciaknak. Kiállítása meg­hitt, szinte családias színfoltja a Nógrádi Galéria eddigi mű­ködésének. Hisszük, hogy képeit közönségünk hasonló szeretet­tel fogadja, mint az eddig kiál­lított alkotások nagy részét. S ha még kicsit a jövő felé fordulunk, legalább a képtár legközelebbi tervéről néhány szót. November közepén nyíl'k az Akvareli hagyományai Szlo­vákiában című kiállítás, mely festészetünk klasszikusainak e technikával készült alkotásait mutatja be a szlovákiai képtá­rak gyűjteményében fellelhető művekkel. Ezzel a kiállítással indult a Nógrádi Galériában az akvarellbemutatók sora. me­lyekkel képtárunk hároméven­ként méltó módon szeretne a hazai képtárakhoz fölsorakoz­ni. SZ. HALTENBERGER KINGA 1981. X. 30. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom