Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)

1981-09-04 / 209. szám, péntek

N em a szokásos újságírói fordulat: tényleg hiá­nyoljuk őt szerkesztőségi szo­bánkban. Holott bizony, néha bosszankodtunk, amikor a ko­radélutáni csúcsforgalomban egy-egy jelzőről vívtunk szinte végeláthatatlan csatát, mert makacs ember volt. minden kéziratát szent és sérthetetlen értéknek tartotta. Aztán az sem volt mindennapi, ahogy új írá­sait vagy régebbi novelláit át­adta. Elvonultunk egy üres szo­bába, izgatottan kérdezgetett jelentéktelen dolgokról, majd zavartan, szinte pironkodva ki­húzta a kéziratot. Percnyi pon­radt minden életpojon és min­den sikertelenség ellenére * Mi sem jellemzőbb félénksé­gére és félszegségóre mint az, hogy az ötvenedik születésnap­jára írt önvallomását, húsz év múlva a hetvenedik életjubi­leuma alkalmából olvasta föl az írószövetségben, barátai hosszas unszolása után. reme­gő, kézzel, fülig vörösödve. Vádoltak és Igazoltak azok a sorok. „Soha, de soha nem vol­tam gondtalanul fiatal, soha, de soha nem tudtam a szere­lemben sem teljesen belefeled­kezni ... Hogy is lehettem vol­na gondtalan és boldog olyan Nehéz búcsú SZABÓ BÉLA POSZTUMUSZ KÖTETÉRŐL tossággal kellett megmondani, mikorra olvasom el, melyik nap közöljük. Nyilván halála után megjelent szép kiállítású könyvét is így nyújtaná át s lelkemre kötné, melyik nap és hány órakor jön be meghall­gatni a véleményemet. Pokolian nehéz, keserves éle­te volt. nagyon kevés napsu­gárral. Fábry Zoltán mondatai tnlálóak: Nincs szlovákiai ma­gyar író, aki annyit küzdölt volna a tollal és a tollért, si­kerért és az eredményekért, aki oly görcsösen és elkesere­detten és szerelmetesen mar­kolta volna a tollat, olyan szí­vósan, annyira fanatikus ön­hittel és hajszoltsággal, mint ő ... Hányszor adtuk fel Szabó Rélát, és tolla hányszor hódí­totta vissza szívünket és elisme­résünket. Makacs és hű ma­korban, amely szülője, apja is, anyja is volt a szerénységnek és a fasiszta gyűlölködésnek. Hogy is lehettem volna bol­dog, ha testem minden porci- kájával és lelkem minden jó­zanságával irtóztam a nélkü­lözéstől, a megalázástól? A fé­lelem és irtózat keserű poha­rát az életért mégis fenékig kellett innom!“ Néhány szépen kimunkált tollrajztól eltekintve nem az esztétikumuk adják ezeknek az írásoknak az értékét. Két­ségtelen, hogy Szabó Bélának íróként csak ritkán sikerült átlagon felüli magaslatokra el­jutnia. És mégsem unalmasak vagy szürkék a most olvasható vallomások és portrék sem, mert érződik belőlük az a mérhetetlen szenvedés, amely megkeserítette a szerző életét.--- UtUM A Csehszlovák Televízió az utóbbi esztendőben elsősorban a publicisztikai műsorok szer­kezetét változtatta meg. Elsőd­leges célként az időszerű poli­tikai és társadalmi témák ha­tékonyabb propagálását, vala­mint a műsorvezetés személyi­ségekre épülő módját követte. A változás leginkább a tévé­híradót érintette. Az első kia­dás gyakorlatilag változatlan szerkezettel, csupán a stúdió feltételeit javítva, kerül adás­ba. A második kiadást váltot­ták fel az Aktualitások és a 24 óra című műsorok. Az előbbi tömör külpolitikai hírösszefog­lalót és bőséges hazai híranya­got, riportokat, kommentárokat, egy-egy kiválasztott témához kapcsolódó beszélgetést tartal­maz. Az utóbbi a világpolitika eseményeit taglalja, vitathatat­lanul bővebb információkkal, közvetlenebb véleménymondás­sal, és egy-egy külpolitikai új­ságíró személyiségét mindig tükrözve. A másik változás gyakorlati­lag egy eddig csak Jegyeiben élő, alkalmilag jelentkező mű­sorfajta — a publicisztikai ma­gazin — állandósulását hozta. A Ma este nyolckor tavaly ka­rácsony tájékán indult és ele­HÁROM PÉLDA ve a nézők aktív közreműkö­désével számolt. Természetesen nincs tudomásom a beérkező levelek számáról, de a meghir­detett, közreműködésre, véle­ménymondásra váró témákra vissza-visszatérő műsor, igazol­ja szerkesztőit. Tehát három olyan műsor­ral gyarapodott a televízió, amely a változások nyomán szinte azonos igényeket támaszt készítőivel szemben. Különösen érvényes ez a műsorvezetőkre, akik szinte minden esetben a hazai televíziózás legtapasztal- tabbjai közül kerültek ki. Tu­dásuk, közvetlenségük televí­ziós személyiségekké avatja őket. Egy-egy publicisztikai műsor akkor jut zsákutcába, ha készí­tői elfelejtkeznek arról, hogy a képernyő a legtöbb otthon­ban családtagként van jelen. Ebből a státuszból eredően a néző nem viseli el a kioktató hangnemet, a hánya-vetiséget, az ezerszer hallottak újbóli re­produkálását. Az effajta műso­rok teamjei legtöbbször egy Szabó Béla írásainak egy része azért értékes, mert kordoku­mentum is, hiszen ő jól látta’ és láttatja az emberi megaláz­tatás társadalmi, politikai, szo­ciális gyökereit is. Néha sajnáljuk, hogy Osvát- ról, József Attiláról és Fábry Zoltánról kevés újat, eredetit mond el, megelégszik az álta­lánosságokkal, olykor kimon­dottan felszínes mondatokkal, pedig minden bizonnyal tudott volna nagy példaképeiről ér­dekeset mondani. Aztán végig­olvasva a kötetet, rájövünk, hogy Szabó Béla többszöri ta­lálkozások, beszélgetések • után sem mert partnere lenni kor- társainak, veliik is ugyanolyan félszegen, félénken beszélge­tett, s ez érződik az írásokból. Egy-egy szép mondat, meta­fora vagy jól sikerült ember­vagy eseményábrázolás után felsóhajtunk, mennyivel többre vihette volna, mennyivel többet megírhatott volna abból, amit megért, amit látott, amit végig­szenvedett, ha ki tudott volna törni főleg a társadalmi el­lentmondások szorításából. A 0' m még így sincs igazuk azoknak, akik legyinte­nek neve, életműve hallatán. Egyik vallomásában megható sorokban írja le, hogy egyet­len új kézirattal sem rohant rögtön a szerkesztőségekbe. Hetekig a belső zsebében, a szíve mellett hordta, melen­gette. Ogyls onnan fakadt ki minden sora, gondolata. Ez az őszinteség, a megaláztatásokat ábrázoló tiszta szándék teszi értékessé e kötet és Szabó Bé­la életművének nem egy da­rabját. (Madách, 1981) SZILVÁSSY JÓZSEF vagy két, már televíziós sze­mélyiséggé vált publicista köré csoportosulnak. Kétségtelen, hogy mindez kockázatvállalás­sal jár együtt, de a tudatosság, az átgondoltság rendszerint meghozza az eredményt. Az Aktualitások, a 24 óra és a Ma este nyolckor a hazai televízióban fontos helyet töl­tenek be. Ez elsősorban a tá­jékoztatásnak a személyiség varázsával, meggyőző erejével gyarapodó jellegéből adódik. Az első két esetben még hul­lámzó a színvonal, hiszen vál­toznak a műsorvezetők, de a harmadik esetben már állandó­suló pozitív tendenciát mutat. Éppen ezért a műsorszerkesz­tésben is figyelembe kell venni ezt, és ha lehetséges, a máso­dik műsorból az elsőbe sorolni a Ma este nyolckor-t. Különö­sen akkor látszik ez indokolt* nak, ha megnézzük az első mű­sor egy hetét. A főműsur Ide­irt szinte hétről-hétre film- és szórakoztató programok töltik ki. Közérdekűbb témákkal fog­lalkozik ez a publicisztikai ma­gazin annál, hogy a második programba sz >rulJon, eseten­ként szembeállítva az első programon fuló krimivel. DÜSZA ISTVÁN BARÁTI PÁRHUZAMOK A kéthavonként megjelenő Revue svetovej literatúry című szlovák világirodalmi folyóirat idei legfrissebb, 5. számában há­rom magyar vonatkozású anya­got közöl. Kertész Ákos Kaspa- rek című hosszabb terjedelmű novellája Karol Wlachovský, a neves műfordító érzékletes tol­mácsolásában olvasható. A for­dító a novella elé Próza o ľuds­kej dôstojnosti (Prózai mű az emberi méltóságról) címmel is­mertetést is ír, melyben bemu­tatja Kertész Ákos eddigi pró­za- és drámaírói munkásságát. Wlachovský arról is tájékoztat­ja a folyóirat olvasóit, hogy a kiváló magyar írónak ez idáig két drámáját, a Névnapot és az Özvegyeket mutatták be a szlo­vák színházak. A két említett drámával csaknem egyidejűleg jelent meg szlovákul a magvar író Makra (1979) és Sikátor (19801 című regénye, melyek Szlovákiában is sikerkönyvek­nek számítanak. Hozzátesszük, hogy a Makrát a bratislavai Tatban a Sikátort a Slovenský snisova^r kiadó ielentette meg Karol Wlachovský, illetve Jo­zef Petro lavallatára és fordítá­sában. A most közölt novelláról ezt fria: „A Kasvarek című no­vellában a szerző nem állffia szembe egymással az életesz­ményt és a valós életet. Kaspa- rek (a hatvanon túli, szlovák származású hős) elégedett és megbékélt a feltételekkel, me­lyek között él. Semmit sem akar változtatni életkörülmé­nyein fnoha azok nemigen mél­tóak az emberhezf: csupán mél­tó emberi viszonyokra vágyik, s arra, hogy név szerint Ismer­jék öt, ha már olyan munkákat végez az emberek javára, ame­lyeket Ök maguk megvetnek. I — / Kertész Ákos bravúros mestere a homogén próza kom­ponálásának. Ebben az értelem­ben a szóban forgó novella egy­általán nem jelent kivételt.“ Az Ismertetésből az is kiderül, hogy a publikált novella ízelí­tő az író készülő új szlovák nyelvű könyvéből, mely váloga­tott kisDrózai műveit tartalmaz­za majd. A folyóirat Páčilo sa mi (Mi tetszett? ) rovatában pedig Voj­tech Kondrót vall bensőséges hangon három fiatal magyar költő-kortársa. Kis Benedek, Szeoesi Attilla és Utassy Tózsef négy verse kapcsán a Jelenkori magvar költészet Iránti érdek­lődéséről. odaadásáról, keresve — és fellelve — a két költészet­ben meglevő tematikai, gondo­lati, megközelítési párhuzamo­kat, s „a rejtett rokoni kapcso­latokat". Miközben saját fordí­tásában közzéteszi az említett költők verselt, (Kiss Benedek Kiáltás, Szepesi Attilla Ifjúsá­gom, Utassy József Béke és Száll az ének című költemé­nyét), sorról sorra, képről kép­re haladva tesz lírai hangú val­lomást arról, mi ragadta meg egy-egy költeményben, mi az a mondandó amit rokonnak érez a sajátjával. Szepesivel kapcsolatban többek között megjegyzi, hogy „Szepesi Attila Ifjúságom című versét már tíz évvel ezelőtt olvastam a Költők egymás közt című antológiában, de csak most, negyvenéves ko­romban lepett és ragadott meg. Ismert dolgok felfedezése — va­jon egyáltalán várhatunk-e még ennél szebbet az életben?! Szin­te meghatóak Kondrótnak azok a sorai, amelyekben a belső ro­koni párhuzamokról vall: „Ami­kor fordítottam Szepesi versét, az Apáról, aki fa költő álmá­ban 1 »úgy metszette a szőlőt a napfényben, mint még soha«. a saiát apámra gondoltam, (sza­bad fordításban: «... aki Van Goqh-i sapkáidban megint-szigo- rúan metszi a szőlőt". A folyóirat harmadik magvar vonatkozású anyaga Reich Ká­roly egyik széD itlnsztráclóla. KÖVESDI jftNOS SZINTE A SEMMIBŐL - MINDENT Alexander Moyzes nemzeti művész hetvenöt éves Morózus, zárkózott öregúr­nak képzeltem, akit nehezen lehet szóra bírni. Ehelyett egy mozgékony, kedélyes ember fo­gadott, aki egyik cigarettáról a másikra gyújtva szívesen és színesen beszél, miközben hol egy régi kottát, hol pedig egy magnókazettát keresgél. Min­denről sajátosan egyéni véle­ménye van, és egy vásott gyer­kőc kajánságával élvezi elképe­désemet, amikor Beethovenről vagy Wagnerről nem épp a ti­tánoknak kijáró magasztalás hangján szól. Amikor zenekri- tikusi tevékenységét említem, amely úttörő jellegű volt a szlovák zenei életben, moso­lyogva tárja szét karját: „Egész életemben mást sem tettem, csak az utat törtem.“ (CSTK-f elvétel) Alexander Moyzes, a modern szlovák zene nagy mestere, aki főleg a szimfónia és a kamara­zene területén alkotott mara­dandót, s akinek sokoldalúan szerteágazó tevékenysége zenei életünk minden fontos mozza­natára rányomta bélyegét, olyan házban nőtt fel, ahol a zene mindennapos vendégnek számított. Édesapja, az ugyan­csak zeneszerző Mikuláš Moy­zes zenetanárként működött Eperjesen (Prešov). — Azt hiszem, az egyetemes zenetörténetben sem túl gyako­ri, hogy egy zeneszerző új mű­vet komponáljon fia születésé­nek örömére, ahogy azt az ön édesapja tette. —Igen. édesapám egy kom­pozíciójával, a Missa Solemnis- szel fogadott. Tizenhat vagy ti­zenhét éves koromban magam is közreműködtem egyik elő­adásán, az orgonaszólót ját­szottam, édesapám vezényelt. Gyönyörű ez a zenemű — rendkívül meliodikus, invenció- zus, a szlovák zeneirodalom egyik gyöngyszeme. Mivel a partitúrája elveszett, később én komplettizáltam a darabot. Édes­apám karvezető volt, emlék­szem, gyönyörűen orgonáit. Amikor nagyobb voltam, gyak­ran én játszottam helyette. Olyankor bejött megnézni, jól megy-e a munka, aztán elége­detten hazament. Mégsem akarta, hogy fia is a zenét válassza hivatásául. — Valóban így volt. De az édesanyám, aki sztntén nagy zenekedvelő volt, támogatott el­határozásomban. — Prágai tanulmányai során ön Dvofák egykort tanítványá­nak, Vitézslav Nováknak ts nö­vendéke volt. Beszélt önnek Novák professzor Dvofákról? — Természetesen. Dvofák nagyon szigorú tanár volt, Vi- tözslav Novák gyakran emle­gette, hogy az ő szigorú fel­ügyelete alatt tanult. Ezt a „szigorú felügyeletet“ mindig hangsúlyozta, joggal. Bármi le­gyen Is az ember — mérnök, ügyvéd, vagy orvos — meg kell tanulnia mindazt, ami a szak­máiéhoz szükséges. Ugyanilyen szakma — ha ugyan nem ne­hezebb — a zene is. A tehet­ség önmagában nem elég. Ta­nulásra és arra a bizonyos „szigorú felügyeletre“ van szük­ség. Maga Novák professzor nem volt olyan szigorú, ami­lyennek lennie kellett volna, legalább Is velem szemben. Hagyta, hogy önállóan dolgoz­zak. Ez, persze, ló volt, de még Jobb lett volna, ha néhány for­télyt megmutat. Igaz. az Isko­la nem arra való hogv kész zeneszerzőt faragion egy fia­talemberből. Inkább útmutató. Irányt adó sziréné van. A ze­nét szOnteipr.nl tanulni kell. — ön hosszú pedagógiai munkássága alatt egész sor ki­váló muzsikust indított el pá­lyáján. Van valamilyen peda­gógiai ,/irs poeticája“? — Azt vallom, hogy a zene nagyon komoly dolog, művelé­séhez nemcsak tehetség, de elsősorban szorgalom és akarat szükséges. A zene ugyanis nem tűri a dilettantizmust. Hogy ez mennyire igaz, a könnyűzene igazolja. A könnyűzene pro­fesszionális alapon született. Offenbach, Suppé, Johann Strauss és a többiek egytől egyik nagy mesterségbeli tu­dással, kitűnő szakmai felké­szültséggel rendelkeztek. De a későbbiek, sőt a dzsessz leg­jobb képviselői is — vegyük például Duke Ellingtont — professzionalisták voltak. Az­tán jött a rádió, majd a tv; a rengeteg adóállomás és a hosszú adásidő egyre nagyobb mennyiségű szórakoztató zenét igényel, folyton új számokra van szükség. Üe hol van annyi jó zeneszerző, aki ilyen ha­talmas mennyiségben ontaná a jó számokat? ír, aki tud, és ahogy tud. így aztán nem cso­da, ha a könnyű műfajban vi­rágzik a dilettantizmus. Engem ez a fajta könnyűzene elszomo­rít. — Manapság annyi különféle irányzat érvényesül a zenében<. Ön egész munkássága során hű maradt a népzenéhez. Miért választotta ezt az utat? — Miért maradt Csajkovszkij hű az orosz, Brahms a német, Debussy a francia népzenéhez? Hát mi miért ne maradhatnánk meg a szlovák népzenénél? Aki nemzetközi akar lenni, az első­sorban a saját nemzetéhez le­gyen hű. Ami pedig az úgy­nevezett irányzatokat illeti,, egy példával élek: én nem a zenei impresszionizmusra va­gyok kíváncsi, ha Debussyt hallgatom, hanem magára De­bussy zenéjére. Kizárólag a ze­ne a fontos, amely egyszerűen vagy jó, vagy rossz — mert ez a lényeges, nem pedig az irány­zat, amelynek jegyében szüle1- tett. — Komponálás idején a rend­szeres munka híve? Minden nap dolgozik? — Jaj, dehogy, Isten mentsd Persze, amíg tanul az ember, minden nap kell dolgoznia. De egy kiforrott zeneszerző ese­tében már nem olyan egyszerű az egész. Nagyon sok gondol­kodás előzi meg azt a pilla­natot, amíg nekifogok az írás­nak. Először az egész művet átgondolom, s amikor a fejem­ben már elkészült, papírra ve­tem. Aztán egy gyönyörű idő­szak következik — a partitúra kidolgozása. Roppant nehéz munka, de ez az egészben a legszebb. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen cso­dálatos érzés, amikor látja az ember, hogyan épül, növekszik a kompozíció. Többször megkérdezték tő­lem, meg vagyok-e elégedve a műveimmel. Nem vagyok, és so­ha nem Is leszek velük meg­elégedve. Ha nem így lenne, nem kéne soha semmit sem átdolgoznom, márpedig én elég gyakran átdolgoztam a művei­met. Az alkotómunka természe­tes velejárója, hogy a frissen elkészült mű csaknem mindig jónak, hibátlannak tűnik. De hogy valóban idöálló-e. azt csak harminc-negyven év távlatából mondhatja meg az ember. — Mit könyvel el legnagyobb sikerének? — Jó érzés látni, milyen ma­gas színvonalra jutott a szlo­vákiai zenei élet. És ami kü­lönösen figyelemre méltó — ez a hatalmas fejlődés rövid fél évszázad alatt következett be, másutt ehhez hosszú év­századok kellettek. S hogy eb­ben én is részt vettem öröm­mel tölt el. Szinte a semmiből teremtettünk meg mindent. Szükség volt egy zenekarra — létrehoztuk a Szlovák Filhar­móniát: repertoárjába hazai ze­neszerzők műveire volt szükség előadásukra hazai szólistagár- dára, a zenészek képzésére konzervatóriumra, hazai peda­gógusokra ... Egyszerre nőtt, feilődőtt minden, egyik szük­ségszerűen magával hozta a másikat. Azelőtt ilyesmiről áb­rándoztunk. Ma ez a valóság. VOJTEK KATAI.IN 1981. IX. 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom