Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)
1981-09-03 / 208. szám, csütörtök
hi Aba a tiszta szándék... . / Wrf't Egy év a szakmában NDK-BELI FŐISKOLÁSOK KÖZÖTT A Kassai (Košice) Állatorvosi Főiskola már évek óta baráti kapcsolatot tail fenn a környező szocialista országok testvérintézményeivel. A kitekintés, egymás munkamódszereinek a megismerése, a tapasztalatcsere kedvező hatással volt és van az oktató-nevelő munkára. Augusztusban bolgár, szovjet, lengyel, magyar, NDK-beli állatorvos-je- löltek találkoztak kassai társaikkal. Azon az estén, amikor ellátogattam a főiskola diákotthonába, mindenki diszkóba készült, de a berlini Andrea Schindler, Cornelia Blum, dr. Andreas Hoffmann, a lipcsei Babette Brauer és Holqer Frie- bel szívesen leült velem, hogy elbeszélgessünk. — Húsz napra jöttünk Csehszlovákiába — mondja Andreas Hoffmann. — Én háromszor négyszer jártam Prágában, de Szlovákiában még nem voltam. Örülök, hogy most ezt'az országrészt is megismerhetem. Harmincegy éves vagyok, egy éve mikrobiológiát oktatok a berlini Humboldt Egyetem állatorvosi karán. Azelőtt négy évig Dessauban egy kutatóintézetben dolgoztam. Főiskolánkról egy kilenc tagú diákküldöttség ve zetőjeként vagyok itt. — Andreas, nálunk a fiatal mérnökök, orvosok örülnek, ha tanulmányaik befejeztével azonnal kutatóintézetbe kerülhetnek. Elárulnád, hogy te miért hagy tál fel a kutatómunkával? — Valami újat, eddig ismeret lent felfedezni olyan vágy, ami a mi fiataljainkból sem hiányzik. Én Dessauban ellenanyagok kutatásával foglalkoztam és a kérdés nagyon is érdekelt. Hogy eljöttem, annak elsősorban családi okai vannak. Engem sok minden Berlinhez köt. Ott van lakásom, a feleségem is ott fe jezi be a főiskolai tanulmánya it és dolgozni is ott fog. A kutatómunkáról egyébként nem mondtam le, erre az egyetemen is mód van, sőt kötelező! Az viszont igaz, hogy itt olyan nagy felfedezések nem várhatók, mint egy korszerű kutatóintézetben, jóllehet én a kisebb sikerélményekkel is megelégszem —legalább is egyelőre. — Hogy érzitek magatokat nálunk, merre jártatok? Cornelia Blum: — Nagyon tét szik az itteni emberek nyíltsága, kedvessége, vendégszeretete. Tényleg nagon jól érezzük magunkat. Meggyőződésünk, hogy az ilyen találkozásokra szükség van, hiszen ismernünk kell egymást. Kassán négy na pót töltöltünk. Megnéžtiik az ál latorvosi főiskolát, voltunk a helmintológiai kutatóintézetben és természetesen a városnézés sem maradt el. Aztán két napig a Magas-Tátrában tartózkodtunk. Gyönyörű hegység, és azok a pompázó színek! Voltunk Brünnben is, ott szintén az állatorvosi főiskolát tekintettük meg, majd Prágában töltöttünk három napot. Onnan visszzajöttünk Kassára és a berlini csoport Rozsnyón, a lipcsei pedig Zemplínske Teplicén volt gyakorlaton. Az idő gyorsan elszaladt, kár hogy holnapután már haza kell men- nünk ... — Milyen különbséget láttok az NDK-beli és a csehszlovák mezőgazdaság között? — A mi hazánk fejlett iparral rendelkező kis ország — mondja Holger Friebel —. de kevés jó mezőgazdasági földterületünk van. Ez arra késztet bennünket, hogy jól kihasználjuk a földalapot, tehát intenzív mezőgazda- sági termelést folytatunk. Például úgy tapasztalom, hogy a mezőgazdasági haszonállatokat mi jobban koncentráltuk, mint itt. Nálunk nagy és jól felszerelt tehénfarmok vannak, de minket ilyen gazdálkodásra a természeti adottságok kényszerítenek. Csehszlovákiában több ember dolgozik a mezőgazdaságban, mint nálunk, s tapasztalhattuk, jól dolgoznak, magas az élet- színvonaluk, szépek a falvak. — Te jövőre már befejezed a tanulmányaidat, tudod-e hol fogsz dolgozni? — Rostock mellett van egy kutatóintézet, több mint valószínű. hogy oda megyek és a szaporodást irányító hormonok kutatásával fogok foglalkozni. — Az NDK-ban milyen a fiatalok érdeklődése az állatorvosi főiskola iránt? — Igen nagy. Minden tíz jelentkező közül csak egyet vesznek fel — tájékoztat Andrea Schindler, majd azt is elmond ja, hogy náluk a felvételi1 vizsga feltételei egy kicsit mások, mint nálunk. — A középiskola elvégzése után egy évig olyan szakmában kell dolgozniuk a fiataloknak, amilyen főiskolára akarnak jelentkezni. Ez elegendő idő ahhoz, hogy eldöntsék, kitartanak e elhatározásuk mellett. Az állatorvosképzés nálunk öt évig tart, de nem doktori diplomával végzünk. A titulust csak három évi gyakorló munka után kaphatjuk meg, és csak akkor, ha beadunk egy disszertációs munkát, amelyet meg is kell védeni. Engem meglepett, hogy itt vannak olyan állatorvosok is, akik nem a szakmájukban dolgoznak. Találkoztam olyanokkal, akik agronó- musok, zootechnikusok stb. Nálunk ilyesmi nem létezik ... — Hallom közben, hogy a diákotthon dísztermében már szól a zene, megkezdődött a diszkó. Nem akarom feltartani vendéglátóimat, ezért búcsúzom. Lehet, összefutunk még valahol. Ha nem Kassán, akkor Berlinben. SZÁSZAK GYÖRGY Szombat délelőtt. Éget a nap. Harminckét gyerekkel több mint egy órája buszra várok az iskola előtt. A gyerekek járkálnak, ugrándoznak, játszanak. Minden pillanatban itt lehet az autóbusz. Felállók, nyújtott léptekkel mérem a megálló hosszát, s közben megsimogatom a frissen vasalt szoknyákat, szalagokat, aztán hirtelen megszámolom a népviseletet, csizmákat, hogy megvan-e minden. Az elsősök szemmel láthatóan örvendeznek, hogy a kerítésre ragasztott plakátokon felfedezik saját együttesük nevét. Hangosan játszadoznak a betűkkel: tá ti ka, tátika. Delet harangoznak. Valamivel odébb néhány anyuka, apuka egyre gyakrabban néz órájára, s hallom ahogy ismételgetik — ez borzasztó. Nekem is az, hogy a gondolatsor folytatása helyett magamban hálálkodni kezdek a gyerekeknek, hogy most a nyári szünidőben, amikor mások strandolnak, tévét néznek, kirándulnak, csaknem teljes létszámban itt vannak és velem együtt várják, hogy jöjjön már a busz, mert a plakát szerint is egy órakor kezdődik a műsor, melyben elsőként ők lépnek színpadra. A zenészek előszedik a hangszereket és muzsikálni kezdenek. A hőségtől elbágyadt gyerekek hangulata kissé mintha megélénkülne, néliányan közelebb somfordálnak és énekelnek is. Közben egyre többször hallom: — Tanító néni, mikor megyünk már? Miért nem jön a busz? — Egyre inkább érzem, hogy fogytán a jókedvem meg talán a lelkesedésem is. Fél óra múlva színpadon kéne lenniük a gyerekeknek, de autóbusz sehol. Döntenem kell — vagy várunk és történik valami, vagy elmegyek a rendezvény színhelyére megtudni, mi történt. Vagy küldjem haza most mindjárt a gyerekeket? Ekeiből (Okoličná na Ostrove) Gutáig (Kolárovo), ha minden jól megy, fél óra az út. Indulok a rendezvény színhelyére. Kiszállok az autóból, sietek a szabadtéri színpadhoz, hogy beszéljek az illetékesekkel, akiktől hetekkel ezelőtt a meghívást kaptuk. Odaérve, megköny- nyebbülten látom, hogy pár lépésnyire egy segédrendező magyaráz. Megszólítom és már kér. dezem is, hogy mi az oka a velünk történteknek. Az illető közli velem, hogy ő most tulajdonképpen szabadságon van, de azért besegít és csak azt tudja mondani, hogy pár perce valaki felfedezte, hogy a gyerekek nincsenek itt és hát küldtek is már valami autóbuszt, de előbb még valakit bevitt Komáromba. Virtuóz csárdást húz a banda, a tömeg figyelme a színpadra irányul. Mereven nézem a cipőm orrát, apró kavicsot görgetek előre-hátra a gyepen. Hallgatom a zenét, miközben tudo< másul veszem, hogy a műsor elkezdődött, hogy nem az én gyerekeim vannak a színpadon és hogy már végképp nincs jókedvem. Hosszas keresgélés után végre találok egy telefont és üzenetet hagyok a gyereknek. — Ha két óráig nem megy a busz. menjenek haza! — Visszérve, a színpadon a blanskói vendégegyüttes szerepel, utána a bratislavai következik. Közben a parkoló felé lesek, nem futnak-e a gyerekek. Két óra, negyed három, már nem jönnek. Ha kettőkor indultak, háromra ide kell érniük. Lehetetlen, hogy nem ment értük busz! És ha mégse ment?l örültünk a meghívásnak, jó szívvel és tiszta szándékkal készültünk, külön próbát Is tartottunk, hogy az ünnepségen hibátlan legyen a tánc, a játék. Hogyan fogom megmagyarázni a gyerekeknek ezt az egészet? És ha megmagyarázom is, ki és mivel kárpótolja őket a csalódásért, az elmaradt sikerélményért, a több mint háromórás várakozásért a tűző napon éhesen és szomjasan? Augusztusi szombat délután van és elmúlt három óra. Lassan befejeződik az ünnepi mű' sor, beülök az autóba. Az iskola előtti megálló üres, csend van. Valaki kiszól az ablakból: — A gyerekek hazamentek. A busz fél háromkor megjött, de mondtuk, hogy már nem időszerű a dolog. A sofőr üzeni, nem tudta korábban hogy ide kell jönnie. Befejezésül idézet az SZSZK' Kulturális Minisztériumának egyik, 1979. decemberében kiadott dokumentumából, mely az amatőr művészeti tevékenység fejlesztéséről és az érte való együttműködésről szól: „A nyilvános fellépések ... elősegítik a pozitív viszony kialakítását, op timizmust és lelkesedést váltanak ki, mozgósítják és egységesítik a polgárok gondolkodását és érzését... elősegítik a kulturális értékek kialakítását és terjesztését.m HODEK MÄRIA Z jó tanuló, tiszta jeles minden bizonyítványa. Z. egyben példakép, * az iskola büszkesége, aki a legkülönbözőbb versenyeken példásan képviseli iskoláját. A tanítók igyekeznek is kihasználni Z. tehetségét, természetesen ki-ki a saját területén. És mit tehet szegény Z., aki még a serdülőkor határát sem érte el? Nem mondhat nemet a tanító néniknek és tanító bácsiknak. Akarja vagy nem, egyik feladatot a másik után kapja, és kénytelen elvállalni szó nélkül. Játékokkal, barátokkal már csupán álmában találkozik. A szülők mondhatnának nemet, legalább is figyelmeztethetnék Z. igazgatóját vagy osztályfőnökét, hogy hát azért ez még sincs rendjén, csakhogy a szülők éppen másként viselkednek, ilyesmi eszükbe sem jutna, hanem, ugye: a mi kislányunk, a Z. az kérem kitüntetett tanuló, de nemcsak ennyi, a múltkor díjat nyert kémiai olimpián, egy hete kerületi szavalóversenyen szerepelt, meg valami irodalmi színpadban, tegnap népdalversenyre utazott az egyik tanítóval; a mi kislányunk, az kérem mindenütt ott van, vezető a pionírcsapatban, tisztasági felelős az osztályban és akármilyen ünnepség legyen az iskolában, őt hívják szavalni, polgári esküvőkön is szerepel; és már szépen tud hegedülni, mert zeneiskolába fs jár ám. így igaz. tisztelt olvasóm. Sajnos. Ha csak a negyede lenne az, nem aggódnék annyira Z-ért, a Z-kért, minden jól és kevésbé jól tanuló gyermekért, akikké fittyet hányva pedagógiai elveknek, mértéket nem ismerve —■ pluszmunkákat végeztetnek, pedig, köztudottan azok nélkül is többet teljesítenek a gyerekek, mint amennyi a teherbíró képességük, többet, mint amennyi még engedi, hogy lelkűk, szellemük természetesen fejlődjön. Izgat, hogyan alakul jövőjük, ha zsendülő világukra ilyen terhek nehezednek, és akkor még nem is szóltam a családi és iskolai körülményekről, melyek a tanulás folyamatába is belejátszanak. Legalább megedzödnek mondhatja valaki. Ha elfogadjuk is, hogy ebben van némi igazság, példával igazolható, a lényegi, köztük a nem véletlenül divatos kérdésekről nem terelA kérdések sora folytatható, akár más megközelítési szögekből, ami természetszerűleg adódik abból a közismert tényből Is, hogy a gyermek neve- lése-tanítása érzékeny folyamat, apró kisiklás is beláthatatlan következményekkel járó tudati és érzelmi rengéseget idézhet elő a gyermek belső világában. És a szóban forgó probléma — bár nem új keletű, de talán soha annyira időszerű és cselekvést sürgető nem volt, MEGEDZÖDNEK? heti el figyelmünket, annál is kevésbé, mivelhogy ez a legalább megedződik- féle elmélet nem általánosítható, már az alkati különbözőségek miatt sem. Mert mi a biztosíték arra, hogy példánknál maradva, Z. nem gyengül meg egy bizonyos idő elteltével, ahhoz a fiatal és erős szőlőtőkéhez hasonlóan, melyen az oktalan gazda sok szemet egész vesz- szőket hagy, hogy bő legyen termése, aztán a következő esztendőben csodálkozik, hogy a tőke egyáltalán él. Ml a biztosíték arra. hogy Z. nem válik felszínessé, munkáját, feladatait gépiesen végző, rideg lelkületű és sematikus gondolkodású felnőtté, aki talán éppen a szép erőszakos művelése közben válhat közönyössé a szép iránt is. Mi a biztosíték arra. hogy nem lesz olyan tisztséghalmozóvá, aki mindenben benne van, de sehol sem képes — mert eleve nem lehet az — alapos munkát cselekedni? Mi a biztosíték arra, hogv szereplési vágva és tehetsége egészséges irányba fejlődik egészségtelenül gyakori szerepeltetésével? mint amennyire manapság — megoldatlanul nem maradhat. Ezért foglalkoztak már vele központi pártdokumentumok, oktatási intézmények, javaslatok hangzottak el, intézkedések születtek, a mostani tanévkezdést megelőző gyűléseken nemegy Iskolaigazgató külön szólt a túlterhelés veszélyéről. Illetve csökkentésének lehetséges módjairól. Jő lenne ezeket minél előbb figyelembe venni — és alkalmazni. Jó lenne, ha a kimondottan osztályon kívüli tevékenységi területeken arányosabb munkamegosztást végeznének a gyermekek között minden iskolában, ne mindig azokat rángatnák elő, akikkel a legkönnyeben érhető el ország-világ elé is vihető eredmény, siker. Persze, itt nyomban fölmerül az Idő kérdése: mikor? Mikor foglalkozni a kevésbé aktív, magukat nem mutató, a szerepléstől ódzkodó gyermekekkel, hiszen a tananyagot is alig lehet becsületesen átvenni a megjelölt óraszámban? Jogos ellenvetés ez, valóban gond, melynek egyébként a megoldását részben a néhány évvel ezelőtt kezdődött szerkezeti és tartalmi átszervezéstől várják az illetékesek. M égis úgy gondolom, hogy a feladatok arányos elosztása a legjár* hatóbb út, már csak azért is, mert a munkára nevelés lényege, a tehetségek fölfedezésének és nevelésének a lényege nem abban van, hogy egy két tanulót dolgoztatunk, majd példaképül állítjuk a többiek elé, hanem a kollektivitás elvében. És ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Z., a Z-ék ne dolgozzanak — szerepeljenek többet, akár többféle területén — feltéve, ha akarnak, ha valóban van hozzá tehetségük, kedvük, erejük. Persze az óvatos, mértéket ismerő és tartani tudó irányításra akkor is szükség van. É rthető és helyeselhető, ha a pedagógusok zöme külön-külön is szeretne minél előbb minél jobb eredményeket fölmutatni. Csak ne mindenáron, csak ne úgy, hogy mindegyik mindjárt Z., a Z-ék után kap, figyelmen kívül hagyva, hogy már két kolléga is adott neki. nekik Iskolán kívüli feladatot. Az egyéni szempont — hogy ne mondjak érdeket — llyetén- képpenl érvényesítése aligha helyeselhető, éppen ezért nélkülözhetetlen, hogy a tantestületen belül ilyen vonatkozásban is tájékoztassák egymást a kollegák a gyermekekről, vagyis a gyermekek teherbíró képességéről, elfoglaltságáról, Iskolán kívüli tevékenységéről. Az egyetértés és megértés szellemében. Valamennyi gyermek érdekében. Különben, valóban mi a biztosíték arra, hogy Z., a Z-ék jó célba érnek? BQDNÄR GYULA 1981. IX. 3. ■önözsi István felvétele
