Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)
1981-09-21 / 223. szám, hétfő
MÁSODIK FÉLÉVSZÁZADÁBA LÉP A BÉKEMARATON 1981. IX. 21. Ki tudja, hány emlékképet hordoz magában az ember születésétől haláláig? Nem viheti kezében, mert nem tépheti ki gyökerestül -a gyermekkori almafákat és mind a tulipánokat, de azok a fák és azok a rigók mégis ott vannak velünk, bennünk elpusztíthatatlanul, a szülőföld jelképeiként, a lélekben. így őrzök ott legbelül a kassai Békemaraton eddigi ötven évfolyama közül tizenkilencet; gyufafej-vörös hajú, küszködő futókat, a gazella-léptű etióp Bikilát, szeplős finneket, hege- dűhúr-vékony izomzatú koreaiakat, szívós szovjet versenyzőket, a szelíd Tóth Gyulát. Őrzöm interjúk hangulatát, a kis japán filozofi-kus mondatait, az ausztrál forró vallomását, a belga szóáradatát; őrzöm a verseny alatt tűző őszi nap langymele- gét, de a szelet meg a jeges esőt is, a cseresznyefákról hulló rőt leveleket, a kassaiak és környékbeliek biztató kiáltásait és tapsait, a szinai forduló után egyre zsugorodó táv utolsó szakaszában a hajókéményként előbukkanó Dóm-tornyot. A Békemaraton a világ három legrégibb ilyen jellegű versenye közé tartozik a bostoni (USA) és az Asahi-i (Japán) mellett. 1924-ben, a párizsi olimpián látott maratoni futóverseny hatására Bukovszky Béla alapította. Most, az ötvenedik évfolyam után, amikor a Békemaraton. második évzázadá- ba lép október negyedikén, megállapíthatjuk, hogy a Bukov- szky-időszak után a Margita- korszak éveit szemlélhetjük. Ján Margita jövőre lesz hat- vanesztendős. 1948 óta a CSKP tagja, jelenleg a Kelet-szlovákiai Testnevelési Létesítmények igazgatója Kassán, és immár húsz éve ő a Békemaraton szervezőbizottságának elnöke. Jón Margita monológja Az első kassai maratoni versenyt 1927-ben láttam, öt éves voltam akkor. A maratón útvonala közelében laktunk, édesapám magával vitt a futókat nézni. Tízéves lehettem, amikor az egyik szomszédunk kölcsönzött egy fapedálos kerékpárt, így végigkísérhettem az egész versenyt. Nem atletizáltam soha.- Ä sportban a kosárlabda hozta számomra a legnagyobb sikert: évekig szerepeltem az első ligában, később — ugyancsak a legfelsőbb bajnokságban —: mint játékvezető működtem. A felszabadulás után, 1948- ban az egyik atlétikai verseny műsorközlője voltam. Itt ismerkedtem meg Bukovszky Bélával. Bukovszky megkérdezte, nem dolgoznék-e a maratón egyik rendezőjeként? Szívesen mondtam igent, én voltam — azt hiszem a tizennyolcadik évfolyamot bonyolították le azon az őszön — a verseny egyik tájékoztatója, ami annyit jelentett, hogy a táv egyik pontjáról rendszeresen tájékoztattam a „vezérkart“ arról, mi a helyzet azon a szakaszon, (ötkílo- méterenként szórtak szét bennünket.) Első „saját“ versenyem, tehát az a viadal, amelyen én voltam a szervezőbizottság elnöke, 1961-ben került sorra. Az időközben sajnos elhúnyt etiópiai Abebe Bikila győzött ebben az évfolyamban. Persze, mint mondottam, nem dobtak rögtön a mélyvízbe; mielőtt elnök lettem, vagy öt esztendőn át a szervezőbizottság titkára voltam. Bukovszky Bélával mindig nagyon jó kapcsolatban álltam, rengeteget tanultam tőle, főleg a pontosságot. Ö semmit sem bízott a véletlenre, és ez az egyetlen helyes módszer! Egy-egy ilyen versenyen rengeteg a buktató, a váratlan akadály; egyik évfolyamot sem lehet rutinszerűen megrendezni. Futóversenyünk harminc esztendeje, 1951-ben kapta a Békemaraton nevet. Nem sokkal ezután eljöttek és rajthoz álltak a szovjet futók is, s mellettük a világ számos más nemzete is képviseltette magát, mindezidáig mintegy 35 ország! Ma- ratonunk egyre jelentősebb politikai és társadalmi eseménnyé válik. A tavalyi, ötvenedik évfolyam fölött például a Béke Világtanács vállalt védnökséget, s eljött Romes Csandra elnök is. Nagyon kellemes, jó érzés volt, amikor a Béke Világtanács elnöke rövid itt-tartózkodá- sa után kijelentette: örömmel tapasztalta, hogy Kassa a béke városa, az itt élők valóban harcolnak a békéért. Vajon hogyan szolgálja futóversenyünk a békeépítést? Gyakran merült fel — főleg a múltban — ez a kérdés. Véleményem szerint elsősorban azzal, hogy lehetővé teszi a különböző nemzetiségű, vallású és fajú emberek ismerkedését. A futókat buzdító közönség nagyon emberien, barátian viszonyul az atlétákhoz. Galambos József, a négyszeres győztes például így foglalta, össze benyomásait: „Nemcsak én győztem, de azok a lelkes kassai, szinai és környékbeli emberek is, akik végig buzdítottak, biztattak, integettek, sőt, néhány esetben futottak is velem vagy pár métert.“ A maratón az emberi kapcsolatteremtés jó lehetősége. Évtizedek óta baráti viszonyban vagyunk egy sor európai ország maratont rendező városával Lengyelországban, Magyarországon, Hollandiában, az NDK- ban és másutt. Egy-egy évfolyamra egész éven át készülünk. A legkritikusabb a verseny előtti nap, a szombati. Ekkor érkezik meg a résztvevők többsége, egymást érik a tiszteletükre rendezett fogadások, a színházi előadás, és ekkor van a sajtófogadás is. Miután mindez lezajlott — mi azt mondjuk, megindult a lavina — már megy minden magától. Szurkolunk még persze az időjárásért, és másnap déli egy órakor eldördül a rajtpisztoly. Mint szervező ekkor kapom a legnagyobb ajándékot a sok fáradozásért, izgalmakért: végignézhetem az egész versenyt, ugyanis egy gépkocsin, általában vendégeink kíséretében — kimegyek a pályára. Az ember gyakran tapasztalja, hogy borul fel a papírforma, változik a mezőny. Ilyen szempontból az utolsó tizenkét kilométer a legizgalmasabb. A legkönnyedebb, legegyenletesebb stílusú futást az amerikai Edelen mutatta be, aki 1963-ban győzött. Futása mindvégig erőtől duzzadó, biztonságos volt, talán senki sem kételkedett győzelmében, holott a mi Kantorekünk és a japán Nakao személyében szívós ellenfelei voltak. Az emberek egyre szívesebben futnak, mert a tudomány bebizonyította, hogy az atomkorszak egyik leghatásosabb — és legegyszerűbb — egészségvédelmi módja ez. Az én szülővárosomban is gyakran látni amatőr futókat, akik olyan edzettek már, — hogy — és ez volt a tavalyi, jubileumi verseny egyik nagyon örvendetes tanulsága — az orvosoknak alig akadt dolguk. Azt, hogy első igazi tömegversenyünk fényesen zárult, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a tény, hogy még a nyolcszázadik helyezett is köszönőlevelet írt, élete egyik nagy élményének nevezve a Békemaratont! Közönségünk felnőtt már a maratoni futók lélektanának megértéséhez: senkit sem gúnyolnak, biztatják az utolsót is — tisztelik a másik ember óriási erőfeszítését. A Békemaraton természetesen nemcsak az én ügyem. Mitsem tehetnék, ha százan és százan nem segítenének, ha nem támogatná versenyünket a város vezetősége, a közbiztonsági szervek, a katonaság, az egészség- ügyi dolgozók, az atlétikát szeretők népes tábora, egykori futók, edzők vagy testnevelő tanárok, és persze mindazok, akik ott állnak a járda vagy az út szélén, és jelenlétükkel, buzdító szavaikkal és mondataikkal meg nem teremtenék azt az atmoszférát, amely a mi szép maratoni viadalunkra jellemző. A rajt előtt A fénykép Ján Margitét ábrázolja, a rajt előtti pillanatokban. (Balajti Árpád felvétele.) A hadvezér jellegzetes póza ez, a csata előtti feszültség és várakozás állapota. A maratoni táv kilométereivel csatázok azonban nem egymás megsemmisítésén fáradoznak, önmaguk és a világ előtt bizonygatják, hogy békében élni márcsak azért is szép, mert jókat futkározha- tunk. Lehet, hogy fegyverekkel, ellentmondásokkal teli korunk egyik jelképévé fényesedik a következő évezred tájára a kassai Békemaraton? Utódaink így vélekedhetnek majd — a megvalósított harmónia korszakában — a huszadik század vége felé élt tisztességesekről: „Egyik nagy atlétikai versenyüket is a bekéről nevezték el. Azt gondolták ugyanis, hogy a népek testvériségéért folytatott küzdelem éppen olyan nehéz, akár a maratoni táv végigfutása, amely sok szívósságot, küzdést, önmegtartóztatást kíván, de végülis megvalósítható.“ BATTA GYÖRGY $ W 'A Az atlétika világának évente megismétlődő kimagasló eseménye a kassai Békemaraton (ČSTK-felv.) Szabadfogásban a helyzet változatlan Ha röviden meg akarnánk vonni a birkózó világbajnokság mérlegét, akkor mindenek előtt három szembetűnő tényt kell kiemelnünk: továbbra is tovább tart a szovjet fölény, hiszer az aranyérmek felét szovjet versenyzők nyerték; a tengerentúliak főként az alsóbb súlycsoportban veszik fel a versenyt az európaiakkal; a román csapat mindössze egyetlen pontot (!) szerzett az 57 kilós Neagu révén! Amit az alsóbb súlycsoportokról elmondottunk, mindenekelőtt a 48 és 52 kilósokra vonatkozik. A legalsóbb súlycsoportban győztes szovjet Kornyilajev mögött csupa más földrészbeli végzett érmet vagy pontot jelentő helyen. Az 52 kilóban a japán Aszakura mögött csak az ezüstérem jutott az NDK-beli Reich- nek, és a negyedik helyen végzett török Seyhan tekinthető még úgy-ahogy európainak az első hat között. Az 57 kilós Szergej Bjeloglazov, valamint a 68 kilós Szajpula Abszajdov mellett a 90 kilós szupersztár Szanaszár Oganesszjan az, akik az utóbbi két év világversenyein egyértelműen kiemelkednek a mezőnyből. Az ötödik szovjet győzelmet szerző szupernehézsúlyú Szalman Haszimikov nem annyira klasszis birkózó, mint amennyire idei győzelméből következtetni lehet. Tavaly például a previdza EB döntőjében köny- nyedén verte a bolgár Ivanov, akivel most csak azért nem találkozott, mert az új szabályok szerint a sorsolás más-más csoportot jelölt ki számukra. Ez persze mit sem von le a szovjet birkózó kitűnő szerepléséből, akik mindössze két súlycsoportban nem jutottak éremhez, igaz abban a kettőben pontot sem szereztek. Az 52 kg-ban nincs egy Blagidzéhez hasonlítható klasszisú birkózójuk, míg a 74 kg-ban hiába próbálkoztak már több versenyzővel is, mindig más nyeri az aranyakat. Prievidzán Knosp, Moszkvában Rajcsev, Szkopjéban pedig újra az NSZK birkózója állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára. A magyar birkózók is szerepeltek már jobban, szabadfogásban is. San Diego 82 kilós világa bajnoka Kovács István ez idén tavasszal egyszer már lemondta a válogatottságot, majd meggondolta, de ezúttal csak a hatodik helyet sikerült megszereznie. Akárcsak a csapat újoncának a 62 kilós Orbánnak. Ez utóbbi kellemes meglepetés, annál kellemetlenebb viszont a kétszeres olimpiai ezüstérmes Balla József hatodik helye. A legjobban szerepelt magyar versenyző a 100 kilós Robotka, aki ez idén már a debreceni Felszabadulási Emlékversenyen is jelezte, hogy rövidesen komolyan kell vele számolni a világversenyeken is, hiszen a Hajdúság fővárosában világbajnckverés árán nyerte súlycsoportját. A csehszlovák szabadfogás szkopjei mérlegét nagyon köny- nyű megvonni, hiszen a 74 kilós Holoubek messze a vert mezőnyben végzett ebben az egyik legnépesebb súlycsoportban. Ami a többi győztest illeti, a 62 kilós Sterev szerezte a bolgárok egyetlen aranyérmét, így róluk is el kell mondani, hogy várakozáson alul szerepeltek. Meglepetés viszont az amerikai Campbell győzelme a 82 kg-ban, hiszen még San Diegóban is Pet- tersson volt e súlycsoport első számú klasszisa az Újvilágban. Az olimpiai bajnok bolgár Abilov visszavonult ugyan, de nem hagyott maga után odahaza túlságosan nagy űrt, hiszen Kam- berov nyerte e súlycsoport ezüstjét. A 100 kilóban egy volt szupernehézsúlyú, az NDK-beli Gehrke nyerte az aranyat, s — ugyancsak meglepetésre — az utóbbi években sikert sikerre halmozó szovjet Hja Máté ezúttal csak a bronzéremig jutott. Az idei szabadfogású birkózó világbajnokság legfőbb jellemzőit már a bevezetőben elmondottuk. A tüzetesebb vizsgálódás további következtetéseket is feltárhat, amelyekből első helyre kívánkozik, az, hogy számos országban visszaesett e fogás • nem színvonala. Ami korántsem szívderítő jelenség, az elsősorban az, hogy eme utóbbi lista élén foglal helyet a csehszlovák birkózás is ... MÉSZÁROS JÁNOS ISMÉT A VILÁGBAJNOKSÁG JEGYÉBEN Szeptemberben minden szerda a nagy labdarúgás jegyében zajlik Európában. Egymást érik a klubcsapatok kupatalálkozói és a válogatott együttesek világ- bajnoki selejtezői. Ez érthető, hiszen nincs túl messze az év vége, s addigra a kupákban a legjobb nyolc közé kell jutni, a világbajnoki mezőnyben pedig meg kell ismernünk Európa további 13 résztvevő válogatottját. Az I. csoportban NSZK—Finnország mérkőzés lesz, s az erőviszonyok ismeretében bátran állíthatjuk, hogy ezt a házigazda gólaránya jelentős megjavítására használja fel. A finnek eddig vajmi kevés vizet zavartak, nem úgy mint előzőleg az EB selejtező csoportjában. A III. csoport, amelyben Csehszlovákia együttese is szerepei, két mérkőzéssel jelentkezik. Reykjavíkban az Izland—Csehszlovákia találkozót játsszák, Moszkvában a Szovjetunió—Törökország mérkőzés kerül sorra. Izland válogatottja a csehszlovák együttessel azonos napon játszotta legutóbbi VB-selejtező- jét, s vendégét, a török tizenegyet csakúgy 2:0 arányban győzte le, mint Csehszlovákia együttese Wales csapatát. Dr. Jozef Vengloš legénysége lényegesen tapasztaltabb, mint a szerény izlandi csapat, amely azonban vendéglátóként már forró perceket szerzett egészen nagyképességű együtteseknek is, hiszen a III. csoportból Reykjavíkban a Szovjetunió válogatottja csak tizenegyes góllal győzött 2:1 arányban. Az a kivétel, hogy Wales ugyancsak az izlandi fővárosban járva 4:0- ra győzött, csak erősítheti a szabályt. A szovjet válogatott kellemes ellenfelei közé nem tartozik Törökország együttese, s máskor is lehettünk már tanúi olyan jelenségnek, hogy nagy játékerejű válogatottnak is megvan a maga mumusa. Ennek ellenére meglepetést keltene, ha a jelenlegi török együttes csak egy ponttól is meg tudná fosztani Blohinékat. A szovjet csapat mostani játékerejét nem lehet lemérni annak alapján, hogy a csoporton belül csak háromszor mérkőzött, kétszer Izland, egyszer Wales volt az ellenfele. Sláger lesz szerdán a IV. csoportban, Bukarestben rendezik a Románia—Magyarország mérkőzést. Kettejük budapesti találkozóján a magyar csapat 1:0 arányban győzött, de Fazekas vezető-, s a mérkőzés sorsát eldöntő egyetlen gólja után szinte mindvégig tartani lehetett legalább is az egyenlítéstől. A jelenlegi román csapat a kivételes formában levő Uni- versitatea Crafova együttesére épül, s akadtak olyan elképzelések is, hogy vigyék a válogatott mérkőzést Craiovába. Bukarest mellett a lelátók jelentősen nagyobb befogadóképessége döntött, s talán az a tény is, ami kabalának nevezhető, hogy házigazdaként ott késztette megadásra Anglia és Norvégia csapatát is. A szerdai román-magyar mérkőzés győztese nagy lépést tesz Spanyolország felé. Ami az esélyeket Illeti, kétségtelen a házigazda előnye, de lélektani hátrányt jelenthet, hogy eddig még nem tudott győzni a magyar együttes fölött. A román csapat, amint említettük, odahaza minden megszerezhető pontot elhódított, a magyar csapat házigazdaként alulmaradt az angolokkal szembeni találkozón, de idegenben várakozáson felül szerepelt, amit Svájcból elhozott egy pontja és norvégiai győzelme fémjelez. (zalaj
