Új Szó, 1981. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1981-08-28 / 203. szám, péntek
Az emiakektíil a rentawio Jegyzeteik a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonáról Az elmúlt években a Madách kiadónál szinte rendszeresen Jelentek meg a nemzetiségi múltunkat feltáró, irodalmi értékeinket tudatosító művek (Szlovenszkói vásár, Rejtett ösvény, részben az Oj Mindenes Gyűjtemény és egyebek J. E művek sorába tartozik a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai le* xikonja is. D oktor Jirí Wohfízek professzort, az ostravai egyelem irodalomtörténész professzorát, a világhírű Goethe kutatót és műfordítót utolsónak lökték fel a vagonba. Puskatussal verték a hátát, mert a zsúfoltság miatt az ajtót nem tudták behúzni. Végül sikerült, és professzor Wohfízek, Goethe nyelvének tudós és értő ismerője az ar- tikulátlan szövegből megtudta, hogy a szerelvény kész az indulásra. Rövidesen meghallotta, hogy kiengedték a fékeket, és a vonat lassú mozgással elindult irtózatos terhével az Ismeretlenbe. A vagonban szorosan egymáshoz tapadva álltak az emberek. A levegő is elfogyott lassan. Azok voltak a szerencsések, akik a szögesdrótos ablak közelébe kerültek. Tolakodtak, helyezkedtek, idővel azonban mégis berázkódtak az emberek, mint a krumpli a zsákba. Ehhez Jelentősen hozzásegített az a tülekedés, amit az egyik sarokba állított kübli felé nyo- makodók és onnan visszafelé, a dolgukat elvégzettek okoztak. Bár nem mindenkinek sikerült megtennie az utat, ami rövidesen érezhetővé vált az egyre fogyó levegőben. Nem tudták, merre megy a vonat, csak azt sejtették, hogy a barbár keletről a művelt nyugat felé haladnak. Néha megálltak egy rövid időre, de a vagon lelakatolt ajtaját két napig nem nyitották rájuk. Amikor végleg megálltak, és az emberek levánszorogtak a szerelvényről, néhányukat pe dig élettelenül ledobálták a földre, Wohfízek meglepetéssel látta, hogy Weimarban vannak. Jól ismerte a várost, erre a pályaudvarra érkezett. Évekig kutatott Weimarban, sok százszor megjárta az utat, amely bérelt szobácskájából a Fruenplanig vezetett. A tülekedés lökdösődés és rugdosá- sok közepette is megrohanták az emlékek. Látta maga előtt a feliratot, amelyet Goethe a saját keze írásával készített. Egy 1828-ban készült metszet ről a professzor szinte leolvasta a híres sorokat: „Miért állnak odakint? Ajtó kapu tárva mindI Ki-ki bátran bejöhet, Jól Jogadjuk idebent.“ Látta lelki szemei előtt az ünnepi termet, amelyben tíz évvel ezelőtt Goethe-kutatásai- ért a város díszpolgárává avatták. Maga a polgármester adta át az oklevelet és a kitüntetést, a német nép megemlékezéseit arról a tudósról, aki a német kultúra ápolásának hirdetésének szentelte életéL Nem sok ideje maradt a visszaemlékezésre. Mintha az SS legények is ordították volna: miért állnak odakint... sorokba taszigálták a tömeget, és a menet elindult a pályaudvarról. Kifelé tartottak a városból a környező erdőségek felé. Néhány száz méter után professzor Wohfízek szíve ismét megdobbant. Hisz az Et- tersbergre mennek, Goethe kedvelt kirándulóhelyére. Leírásokból tudta, hogy a nagy költő és államférfi gyakran vett részt ettersbergi piknikeken, ahol sült fürjet ettek és kitűnő borokat ittak. Goethe mindig egy aranyozott kehely- ből kortyintott, amit egy bőrtarisznyában a kirándulásaira magával vitt. Mesélte is a professzor a sorban mellette vánszorgó társainak, de egy SS-őr észrevette. Üvöltéssel és botütéssel adta Weimar díszpolgárának tudomására, hogy itt most nem ő az előadó. Mentek talán tíz kilométert, amikor a koncentrációs tábor kapujához értek. A professzor tovább gyarapíthatta ismereteit. Nem tudta még, hogy Et- tersbergben állították fel az elsők között az., a lágert, amelyet szemérmesen átnevelő tábornak kereszteltek, a világ pedig Buchenwald néven ismert meg. Azt sem tudta még, hogy a tábor építésekor kiirtották az erdőt. Az SS-pa- rancsnokság egyetlen fát hagyott meg, Goethe fáját, a nagy költő emlékére. A lágerélet keserves évei alatt Wohfi- zek doktor megismerte a fát, és mindig rajongással és reménykedéssel nézett fel terebélyes lombjaira. A professzor rengeteget szenvedett. Szervezete mindig gyenge volt. Az Appelplatzon való várakozások órái, a híg répalevesek, a nehéz fizikai munka, a tetvek lassan felőrölték az erejét. Eleinte úgy védekezett, hogy állandóan a nagy költőre és a közeli Wei- marra gondolt. Még a barakkban, a priccsen való hentergés Az elmúlt napokban nagy sikerű csehországi vendégszereplésről érkezett haza az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Tánc- együttes. A népszerű félhivatalos együttes a nyugat- és a délcsehországi kerületben kilenc alkalommal mutatta be a Hazai tájakon című műsorát, amely Dél-Szlovákia magyar lakta vidékeinek gazdag hagyományaiból merít. Az együttes töhbek között fellépett a domažlicei kulturápíhenésnek nevezett kurta óráiban is Goetheről beszélt a társainak. A többiek azonban hamar beléfojtották a szót. Elhallgatott és lassan igazat is adott nekik. Hiszen Goethe mondta: „Hogy a költő műveit megértsed A költészet hónába kell elérned. Hogy a költőt magát megértsed, A költő hazájába kell elérnedI“ A buchenwaldi tábor lakói elértek a költő hazájába. Ezért nem akartak hallani sem a költőről. A professzor azonban nem így gondolkodott. Ö a költészet hónából tekintett szét még a legnyomorúságosabb körülményei között is a világba. Ezért maradt ereje arra is, hogy időnként, amikor visszatámolygott a kőbányából, vagy befogott állatként húzta a kordélyt, feltekintsen a fára. Ilyenkor eszébe jutottak a nagy Mester szavai“ „Halj meg és légy". Ö pedig meghalt naponta. Egyszer meghalni nem nagy dolog! Naponta feltápászkodni korgó gyomorral a .tetves priccsről, naponta kibotorkálni az Appelplatzra, várni a fagyban órákig a névsorolvasást, csoszogni megfogyott és felvérzett lábakkal facipőben a kőbányába! Százszor meghalni, és a kövek meg a megaláztatás súlya alatt százszor feltámadni, ahogy Goethe mondta: „Halj meg és légyI“ Sokaknak nem sikerült. A krematórium füstölt éjjel és nappal, mintha a wei- mari légkörben a kémény is Goethét idézné: „Jöij, kövess a lenge légbe, jöjj, kövess a síri éjbe, juss az eltűnt cél után!" W ohfízek professzor évekig bírta. Már csak harminc- nyolc kiló volt, és elkapta a vérhas. Tudta, hogy már rég eleget tett a goethei felhívásnak: Halj meg és légy. Megérezte a véget, és megválasztotta a halálát is. Ennyire még telt az erejéből. A sorakozónál kilépett a tömegből, és vánszorogva elindult a nagy költő fája felé. Hallotta az üvöltést, de nem törődött azzal. Hallotta, hogy utána indultak, de ő még lépett, míg el nem érte a fát. Ott a földre zuhant. Maradék akarata Goethe sorait juttatták az eszébe: „Lábad a végtelenbe vágyna? Vágj a végesnek, minden iránybaI“ lis napokon, ahol a plzenl rádió hangképeket rögzített a műsorból. Az Ifjú Szívek nagy sikert aratott a Karlovy Vary-i Thermál Szálló nagytermében. Itt nagyon sok külföldi vendég tapsolt az együttesnek. Ugyancsak sok tapsot kaptak a plasyi csehszlovák—szovjet barátsági ünnepségen, továbbá Holyšovban és máshol. Az Ifjú Szívek számára nagy megtiszteltetést jelentett, hogy ezt az együttest kérték fel az Éltető A „Lexikont" bizonyos , várakozás előzte meg, hisz határozottan érezhető és kimutatható hiányt hivatott pótolni és az abszolút értékben vett hasznosságához, értékéhez már eleve nem fért kétség. A megjelent művet mégis enyhe csalódással, hiányérzettel kell nyugtáznunk, mert bár alapjában véve megvalósultak benne az alkotó munkaközösség szándékai és céljai, ezeket nem egy vonatkozásban problematikusnak tarthatjuk és egyéb kisebb-nagyobb mozzanat is negatívumként hathat az olvasóra, a felhasználóra. Kezdjük ezekkel az apróbb dolgokkal. A kötet több illusztrációja is túlságosan üres, semmitmondó. Ez főleg a kézírásokra vonatkozik; ha nem kivehető, nem elemezhető a kézírás, akkor az illusztrációnak nincs információs értéke. Hasonló a helyzet néhány régi könyvszöveg bemutatásával is. A „Lexikon“ lexikonszerűsége nemcsak formálisan kérdőjelezhető meg, hanem a tartalom szempontjából is. A lexikon általában olyan kézikönyv, mely az egy vagy több szaktudomány körébe tartozó ismereteket foglalja kisebb-nagyobb szócikkekbe, s azokat betűrendbe sorolva közli. Az ismertetett kötetben viszont mintha csak a betűrend jelentené a lexikonszerűséget, mert a közölt ismerethalmaz objektuma eléggé határozatlannak tetszik (az írók?, az emlékek?, az irodalom?, a hagyomány?). S végül némileg problematikus a hagyomány fogalmának a használata is. A hagyományt általában a közösségben továbbélő, tudatosan ápolt szellemi örökségként határozzuk meg. Ezzel szemben az emlék a múlt felidézett képe, illetve valami — tehát tárgyi emlék —, ami felidézi a múltat, beindítja az emlékezés mechanizmusát. Vagyis az emlék a hagyomány feltétele és lehetősége. Mindezeket összevetve a Magyar irodalmi emlékek Szlovákiában cím tehát megfelelőbb lett volna. Mint már említettük — és ezt hangsúlyozni kell — a műben általában véve megvalósultak az alkotó munkaközösség szándékai. Az alkotók céljairól az előszó tudósít és ezeket a célokat nagyjából a következőképpen foglalhatnánk össze. A kiadvány elsődleges célja az ismeretterjesztés, a népművelés, a honismeret elősegítése. „Világos, tömör tájékoztatást, útbaigazítást nyújt ez a könyv azoknak az irodalomkedvelőknek, akik tudni szeretnék, mely írók élete és munkássága, milyen magyar irodalomtörténeti emlékek fűződnek egy-egy szlovákiai (ritkábban csehországi) faluhoz, kis- és nagyvároshoz“. Az ismeretanyag időbeli felső határa az 1918—19-es történelmi fordulópont, mely magyar irodalomtörténeti korszakhatár is. Azokat a szerzőket, akiknek életműve már a következő korszakba sorolható, majd a készülő szlovákiai magyar irodalmi lexikon mutatja be. „Az olyan alkotókról, akik tájainkon az említett korszakhatár előtt születtek ugyan, de életművüket 1918 után, szülőföldjükről eltávozva alkották meg, szintén a másik lexikonunkban föld országos mezőgazdasági kiállítás nyitóelőadására. Erről és más fellépésekről a cseh sajtó és a prágai televízió is beszámolt, kiemelte az Ifjú Szívek kiváló teljesítményét. E körút Is újra igazolta, hogy az Ifjú Szívek országos méretben Is felzárkózott élvonalbeli nép- művészeti együtteseink közé. Az együttessel legközelebb szeptember 5-én az oroszvárt (Rusovce) békeünnpeségen találkozhatunk. VAJDA GÉZA szólunk.“ Az időbeli meghatározottság mellett a másik legfontosabb szerkesztői elv a föld* rajzi volt. A munkaközösség további fontos célját, illetve elvét az elősző így prezentálja: „A cikkekben az írói tevékenység fajtájának, esetleg az életmű jelentőségének rövid megjelölésén túl mellőztük az írók életművének jellemzését és értékelését — ez különben más lexikonokban megtalálható —, s ehelyett konkrétumokra: a területünket érintő életrajzi adatokra, a tárgyi és egyéb emlékek (pl. emléknapok) felsorolására szorítkoztunk az író jelentőségéhez, kapcsolatainak gazdagságából mért terjedelemben.* Az így vázolt elvek és célok némelyike, illetve egyesek következetes alkalmazása és megvalósítása azonban már nem mentes bizonyos problémáktóL Az egyik legnagyobb probléma például a regionális elv és a betűrendes lexikonforma közti ellentét. Ezt a mű alkotói is tudatosították s ezért került a kötet végére egy helységmutató, amely lehetővé teszi, hogf azt az olvasó helységnevek szerint tájékozódva forgassa. A kötetbe foglalt anyag térbeni és időbeni meghatározottságát történelmi tények teszik megmásíthatatlanná. Véleményünk szerint azonban ezen belül némi teljességre kellett volna törekedni, hisz a kötetnek önállóan is meg»kell állnia a helyét. Nem lett volna szabad teljesen arra szorítkozni, hogy majd a következő lexikon többet mond; hogy a hatkötetes akadémiai lexikonban mindež részletesebben is megtalálható. A kötet teljességével és önálló- ságával függ össze az írók értékelése, besorolása is. Ennek a globális értékelésnek a szinte rendszeres hiánya különösen a népművelésben, ismeretterjesz* tésben zavaró. Értékzavart ered* ményezhet, válthat ki az olvasóban még a szócikkek terjedelmének aránytalansága is. Azok* ra az olvasókra gondolunk — az előszó szerint: irodalomkedvelők, könyvbarátok, tanárok és diákok —, akiknek nincs meg a hatkötetes akadémiai lexiko1 nuk. A kevésbé ismert, de a koruk1 ban jelentősebb alkotókkal kap* csolatban hiányosnak tűnik fel munkásságuk jellemzése is. Ve* gyük például a drámaírókat jegyzékükön, névsorukon kívül szinte semmit sem tudunk meg műveikről, tehát az 1918 előtti drámaírásunkról. Vagyis a szá1 ráz életrajzi tények mellett gyakran az irodalom az, ami hiányzik az egyes szócikkekből;. Ebből kiindulva általában azt mondhatnánk, hogy a Magyar irodalmi hagyományok szlová1 kial lexikona gazdag elemi ada1 tokban, de szegényesebb maga1 sabb szintű, az élet és az iroda1 lom más-más struktúráihoz kapcsoló, viszonyító információk1 ban. A kötet adatbőségével függ össze például az úgynevezett egyházi írók problémája Is. Az előszó helyesen állapítja meg, hogy a régebbi korokban valóban igen nagy volt arányuk a toliforgatók között. Ez teljesen érthető és logikus, ezért is lehetetlen őket teljesen figyelmen kívül hagyni. Viszont itt differenciálni kellett volna: az olyanokat, akik csak egyházi dolgokat írtak (azt is csak átlagos színvonalon, és ráadásul azt is csak latinul), kár volt besorolni a lexikonba. Egyszerűen azért, mert az ő műveikből már sohasem lesz élő, szellemi örökség. Végezetül azt mondhatnánk, hogy a Magyar irodalmi hagyó- mányok szlovákiai lexikona 8JJP minden bizonnyal hasznos kiadvány. tanulsággal forgatható mű. De jobb, átgondoltabb, rend- 1981. szerezettebb is lehetett volna. Annak érdekében, hogy a tár- VIII. gyi emlékekből egyre erőteljesebb és insplrálóbb hagyomány váljék. (Madách. 1H81). MÉSZÁROS I.ÄSZM3 GEOTHE FÁJA ALATT Ö megtette. Ezért lett Irodalomtörténész, de elindult más irányokba is. Nekivágva a végesnek vált híres Goethe-ku- tatóvá. fordítóvá, tudóssá! Az irányokat a továbbiakban elzárták előle. Csonttá aszott lábai kiegyenesedtek, mint aki a végest már minden irányban bejárta, és lábaival éppen a végtelenbe vágna. LUKACS TIBOR A Sklabinský Podzámok-t SZNF-emlékmű. (Gyökeres György felvételei) Sikeres művészi körút /l priekopai SZNF emlékmű.
