Új Szó, 1981. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1981-08-03 / 181. szám, hétfő

„Játsszuk azt hogy felnőtt lettél!“ M ár-már krimibe illő eszme­csere, nyomozás-sorozat van készülőben az ismert bu­dapesti művelődéspolitikai és kritikai havilap, a Kritika ha­sábjain. A gyanúsított, illetve vádlott — attól függően, ki ho­gyan kezeli — itt maga a kri­mi: a detective, vagy crime, esetleg mystery story; a nyo­mozók, ügyészek vagy éppen védőügyvédek szerepét pedig neves vagy kevésbé neves írók, kritikusok, esztéták s egyéb írástudók serege játssza el. Az egész azzal kezdődött, hogy a folyóirat szerkesztői ez évi má­jusi számukban közzétették Vö­rös T. Károly idézet-gyűjtemé­nyét — Pro és kontra a krimi­ről. A júliusi szám már az első hozzászólásokat is közli Kuczka Péter, Gergely Mihály, Nemes György és Végh Antal tollából. Meglehetősen kockázatos vál­lalkozás volna e sorok írója részéről, ha egy induló vitát kí­vánna minősíteni; így csak arra szorítkozhat, hogy ráirányítsa a figyelmet valamire, amiről még semmi biztosat nem mond­hat. A figyelemkeltést viszont annál inkább is fontosnak tart­ja, mivel a kezdődő eszmecse­re feltehetően az olvasók és nem-olvasók, mozilátogatók és tévénézők nagyon nagy töme­geit érinti. Ügy is mondhatná, kis túlzással ugyan, ám mégis az igazság közelében maradva, hogy az emberiség nagyobb részét. Hiszen — feltételezése szerint — aligha van olyan em­ber, aki népmesét és krimit ne olvasott volna még. Krimit még a nem-olvasó olvasók is olvas­tak, olvasnak. És ez az egyál­talán nem elhanyagolható, s a szociológiai vizsgálódások tárgykörébe is tartozó tény egyúttal magyarázza azt is, hogy a krimi egyszerre lehet az emberformálás . hatékony eszköze és az ízlésrontásnak, az igénytelenség intézményesí­tett terjesztésének tömegpusztí­tó fegyvere is. Emberformálást említett e lapszemle írója az imént, ami ez esetben talán va­lóban kissé furcsán hangzik. Am mégis úgy gondolja, hogy az ember nemcsak az iskola­padban és a termelési értekez­leteken formálódik, nevelődik, alakul, hanem — példának Közismert, hogy az új típusú a szocialista irodalmat száza­dunk első felének forradalmi eseményei, mindenekelőtt a Nagy Októberi Szocialista For­radalom segítette életre. A Szovjetunióban már a szovjet hatalom első éveiben gyors fejlődésnek indul az a szu­verén, esztétikailag és társa­dalmilag aktív irodalom, mely­nek mélyén a valóság megkö­zelítésének gyökeresen ö) mű­vészi módszere, a szocialista realizmus formálódott ki. A szocialista irodalom megerősö­désével párhozamosan a jele­néről és jövőjéről viták foly­tak. Rendszeres, tudományos igényű kutatására azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor már több műben reali­zálódott, amikor már kellően fejlett volt ahhoz, hogy ki le­hessen tapintani fejlődésének általános törvényszerűségeit, meg lehessen határozni a szn- cialista realizmusnak mint el­méletnek alaptételeit. E kuta­tások a szocialista országok­ban — elsősorban a Szovjet­unióban, Magyarországon és az NDK-ban — lényegében csak a hatvanas évek második felében kezdődtek meg. A hetvenes években megértek a feltételek arra, hogy a szocialista orszá­gok tudósai egyesíthessék erő­feszítéseiket. Az együttműködés egyik je­lentős eredménye az n kollek­tív munka, amely elöször az NDK-ban látott napvilágot 1976-ban A .szocialista realiz­mus nemzetközi irodalma cím­okáért kártyaasztalnál is, éj­szakai mulatók táncparkettjein is, keresztrejtvény-fejtés közben is, horgászás közben is. A Kritikában idézetteket és megszólalókat nagyjából három csoportba lehetne sorolni, asze­rint hogy: 1. egyértelműen megvonják-e a krimitől a léte­zés jogát; 2. egyértelműen a vé­delmükbe veszik-e; 3. az előző két csoportba tartozóknál ár- nyoltabban fogalmazva igyekez­nek-e fényt deríteni minden ap­róságra, ami a krimi ellen, s arai a krimi mellett szól. A be­vezető sorokban használt ha­sonlatoknál maradva, az első csoportba tartozókat nevezhet­nénk a vád képviselőinek, a másodikban vannak a védőügy­védek, a harmadikban pedig ma­guk a nyomozók. E sorok írója nem krimípárti, ám nem is kri­miellenes; nem vár többet a kri­mitől, mint amit nyújtani ké­pes, mint omit nyújtania kell: szórakozást, ideig-óráig tartó felüdülést. Tehát: elfogadja, ha felüdíti; félreteszi, ha untatja. Elismeri, hogy a kriminek is vannak klasszikusai, ám jól tud­ja, hogy vannak kontárjai és kufárjai is. Mint mindennek ezen az ellentétekből épülő vi­lágon. Nem egy élvezetesen és mesterien megírt detektívtörté- netet olvasott már maga is, s nem egy pocsék, ám a kriminél sokkal magasztosabb eszméket és jelszavakat zászlajára tűző komoly fércmű futtatta már zá­tonyra olvasói igyekezetét. Vall­ja, hogy sosem egy-egy műfaj­ban van a hiba, hanem mindig a műfajok művelőiben és mű­vezetőiben. (S az olvasókban, fogyasztókban is.) Ami azt je­lenti, hogy nem egy-egy műfajt kell kidobnia szőröstül-bőröstiil az ablakon, hanem az ajtón il­ledelmesen kopogtató igényte­lenséget nem tanácsos beeresz­tenie. Tisztában van azzal, hogy a könnyű műfaj sem feltétlenül könnyű, s szórakoztanti megbo­csáthatatlan bűn: igénytelenül. Aminél már csak az a megbo- csáthalatlanabb, ha értelmi-szel­lemi képességeink égbenyúló- nak vélt magaslatairól becsmér­lően nézünk le bármire. Még ha a krimire is. Hankiss János már 1928-bon éles szemmel látta meg, hogy „Az irodalomtörténet nem lehet csak az írók története: egy kis­sé az olvasók történetének is kell lennie“. Krimikérdésben is éppen ezen oknál fogva szeren­csésebbek az árnyaltabb fogal­mazások. E sorok írója ezért mel, majd 1979-ben Magyaror­szágon Induló balra címmel. A nagyszabású kollektív munka négy tudományos intézet — a Bolgár Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi intézete, az NDK Művészeti Akadémiá­ja Szocialista Irodalomtörté­neti Osztálya és a Szovjet Tu­dományos Akadémia Gorkij Világirodalmi Intézete — együttműködésével jött létre. E jelentős vállalkozásról ír a Szovjet Irodalom című fo­lyóirat idei júliusi számában Jurij Guszev. A szocialista for­radalom kúrának irodalma cí­mű írásában a szemleíró át­fogó ismertetést ad e példa­szerű tudományos vállalkozás­ról, megállapítva: „A szovjet irodalomnak több mini fél év­század során felhalmozódott tapasztalatai és művészeti vív­mányai erőteljes és termékeny impulzusokként szolgáltak a haladó művészet számára az egész világon.“ A mennyiségi­leg és minőségileg leggazda­gabb fejezetet az egyes orszá­gok szocialista irodalmának születésével és fejlődésével foglalkozó munkák alkotják a kötetben. Romániát kivéve va­lamennyi szocialista baráti or­szág, azonkívül Anglia, Fran­ciaország és az Egyesült Álla­mok irodalma is képviselve van itt. A dinamikus, de ellentmon­dásoktól és bonyodalmaktól egyáltalán nem mentes folya­matban különleges helyet fog­ért egyet például Kuczka Pé­terrel, aki szerint „a detektív- regényt, ugyanúgy, mint a hor­rort, a szexet, a westernt vagy a karriertörténetet nem az írók írják, hanem az olvasók diktál­ják ... a krimit és társait ^ szükségletek teremtik, és az már csak természetes /sajnos, az! — Ť. t. meg j.), hogy ezeket a szükségleteket az »írók« és a ->közvetítők« ugyanúgy kihasz­nálják, mint a szeszgyárak és a népbüfék, a dohánygyárak és a trafikok a másfajta szükségle­teket. (...) A krimi oka tehát a kor, amelyben élünk, az egyi­ket megszüntetni a másik meg­szüntetésével lehet.“ S mivel egy-egy kor — noha voltak már erre is kísérletek — aligha szüntethető meg egyik napról a másikra, a krimivel sincs — toliért is lenne? — másképp. Nem az a kérdés tehát, hogy kell-e a krimi avagy sem, ha­nem inkább az, hogy mire ész­szerű használnunk. Nemes György nagyon helyesen azt szeretné, „ha mindenki tudná, hogy amikor detektívregényt ol­vas vagy a tévében krimit néz, véletlenül sem fog találkozni az irodalommal és a művészettel. Hanem mivel? Gondüző képződ­ménnyel, feszültségkeltő és -levezető játékkal." A krimit a bűvös kockához hasonlítja — találóan. A bűvös kocka titka is bizonyos matematikai kombi­nációs lehetőségeken alapul, ám mindenkinek ajánlatos tisz­tában lennie avval, hogy a bű­vös kockával aligha old meg bárki akár egyetlen matematikai feladatot is. „A lényeg ez — fejezi be írását Nemes György —: mikor a bűvös kockával ját­szunk, ne hitessük el magunk­kal, hogy valami alkotó tevé­kenység részesei vagyunk. Ami­kor krimit olvasok, vagy nézek, ne higgyem, hogy Melpomené vagy Kallíopé settenkedett a há­tam mögé, s lágy karjával keb­lére vonta kócos fejemet. A matróna Agatha Christie még fiatalon sem hasonlított Erató- hoz:" Igen, ez így van. Mi több, a krimit olvasó sem hasonlítható az olvasó emberhez. Inkább egy bridzsezőhöz, csacsacsázóhoz, keresztrejtvény-fejtőhöz vagy horgászóhoz. Ami viszont nem jelenti azt, hogy társadalmilag feltétlenül értéktelenebb ember vagy elhanyagolhatóbb jelensé­get képvisel, s főleg azt nem, hogy kevesebbet és komolyta­lanabbal kell foglalkozni vele. T. L. lal el a Szovjetunió irodalma — állapítja meg a szemleíró. Leonyid Tyimofejev és Georgij Lomidze ismert szovjet tudósok A soknemzetiségű szovjet iro­dalom a szocialista társadalom irodalma című tanulmánya jól jellemzi azokat az útkeresése­ket. „amelyek között a szovjet irodalom és művészet új esz­tétikai-eszmei sajátosságai for­málódtak. A soknemzetiségű szovjet irodalom azzal a kap­csolatrendszerrel, amely a ré­szét alkotó nemzeti irodalmak közölt kialakult, mintegy mo­dellé vált a szocialista irodal­mak szélesebb közössége szá­mára.“ Jurij Guszev a továbbiakban számot ad róla, hogy az egyes országok irodalmát taglaló ta­nulmányok szerzői, miközben azt kutatják „milyen úton- mődon hat egymásra a forra­dalmi munkásmuzgalom ideoló­giája, a nemzeti hagyomány és a konkrét történelmi helyzet a különböző országokban, dia­lektikus gondolatmenetben tár­ják fel a közös eszmei alap és a specifikus körülmények kölcsön viszonyát“. A szemleíró beszámol arról is, hogy a forradalmi irodalmi szervezetek elméletének és gyakorlatának hősies oldalát és ellentmondásait egyaránt bemutatják Fjodor Narkiyjer tanulmányai a „Clarté-cso- port“-ról vagy József Farkas, aki az 1919-es Magyar Tanács- köztársaság irószervezeteíről, Botka Ferenc, aki a nemzetközi Proletkult szervezetéről, Oleg Ilyen tájt — a szünidő kel­lős közepén — szülő aligha gon­dol arra, hogy a pedagógiai ta­nácsadók, az osztályfőnöki órák, a sajtó ismeretterjesztő cikkei szorgalmazta „együttléten“ kí­vül más szempontok szerint is foglalkozzon gyerekével. Együtt lenni! — adja ki a jelszót, s az­zal már a legkevésbé törődik, hogy ez gyermekének jó-e vagy rossz. Divatos nevelési tanács, ez, amely szerint a hétközna­pok és a hosszabb családi sza­badságok idején kell, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Sajnos, ez legtöbbször csupán fizikai közelség lesz, amely a lelki közelséget nélkülözi. A toampány-együttlétek már azért sem teljesíthetik nekik szánt szerepüket, mert legtöbbször a gyermek személyiségét és tuda­tát figyelve a szülő önmagával, a nevelésben elkövetett hibái­val, a mindennapok rohanásai során megnövekedett távolság­gal1 szembesül. Ha mindez nem is általánosan jellemző, a bő számú kivételek esetében is a „legjobban nevelt“ gyermek is kilenc-tízéves korában kilép a mesék világából, s belép a lé­lektanban „második miért-kor- szaknak" is nevezett fejlődési szakaszba. Kilencéves korukban teszik fel az első kérdéseket, amelyek már jelenségek, össze­függések, folyamatok lényegét keresik, s így kerül érdeklődé^ sük középpontjába a felnőttek tőlük, nevelési és egyéb szá­mukra érthetetlen meggondolá­sokból elkülönített világa. A kérdéseikre megkeresik a vá­laszt is. Nemegyszer szüleiktől függetlenül. Bármilyen módon szerzik is be információikat, minden esetben a felnőttekről, jellemükről, cselekedeteikről al­kotnak ezek segítségével véle­ményt. Tudatos és ösztönös tet­teiket, vágyaikat, terveiket, ér­zelmeiket ez a tapasztalás irá­nyítja majd. Tehát az ünnepna­pok sorozatának számító (leg­alábbis a legújabb nevelési di­vat szerint) családi szabadság a szülő számára legtöbbször két­ségbeejtő szembesülés ideje le­het a nevelésben elkövetett mu­lasztásokkal, egyénisége hibái­val, vagyis a gyermeke vélemé­nyével a felnőttek világáról. Ezt a jelenséget ragadta meg Kenéz Ferenc romániai magyar költő a kolozsvári Utunk július 3-i számában Játsszuk azt, hogy felnőtt lettél címmel. Három 9 —10 éves gyereket kérdezett meg az alanyok nyitott egyéni­ségéhez illő kötetlenséggel, mi­lyen is lenne életük a címben Jegorov és Jevgenyij Truscsen- ko, aki a munkásírók nemzet­közi szervezete tevékenységé­nek vonatkozásairól ír. Illés László — mutat rá a szovjet irodalom szemleírója. —, mi­közben alapos vizsgálatnak veti alá az irodalom rappista koncepcióit, bemutatja „milyen pusztító szerepet játszóit ben­nük a szektáns politika, amely elvetette mind a múlt prog­resszív hagyományait, mind pedig az adott korban lehetsé­ges szövetségesek támogatá­sát .. A kötetben jelentős helyet foglal el Köpeczi Béla A szo­cialista realizmus kialakulásá­nak néhány elvi kérdése című tanulmánya. Köpeczi egyebek között felidézi azokat a vitá­kat, amelyek a fiatal szovjet államban és nemzetközi szín­téren a marxizmus—leninizmus klasszikusainak az irodalomra és a művészetekre vonatkozó nézeteiről folytak. Mihail Hrapcsenko a szerző­je a Szocialista forradalom és világirodalom című fejezetnek, míg Jurij Barabas az általános és a különös filozófiai fogal­mak dialektikáját tárja föl. Nem nehéz észrevenni — szö­gezi le végül Jurij Guszev —, hogy a kollektív munka részt­vevői egységesen „tudományos marxista, módszertani alapo­kon állnak és egységesek ab­ban is, hogy a szocialista iro­dalmat úgy értelmezik, mint egy állandóan fejlődésben levő hajlékony rendszert, amely ké­pes arra, hogy szintetizálja magában a világirodalmi fejlő­dés legkiemelkedőbb vívmá­nyán“. (,k—s). felvetett helyzetben. A költő, $ gépkocsivezető és az autóver­senyző gyerekfelnőttek ugyanr csak feladják a leckét mind­annyiunknak. Csupán az orien­tálás kedvéért idézek egy-egy részletet a három párbeszéd­ből. A gyerek-költő: „— En azt gondolom, hogy nagy költő le­szek, majd elneveznek rólam egy utcát, olyan nagy költő le­szek mint Petőfi Sándor, vagy majdnem olyan nagy, ha már nem halok meg a csatatéren. — Ma a költőknek már nem is kell harcolni, csak írni? — Hát kell harcolni, de a versekben. — S az emberek megértik a verse­ket, megértik, hogy mit akarsz mondani? — Hát akik okosak, azok értik a verseket, úgy meg­értik, mint például az angolt, ha tudnak angolul.“ A gyerek gépkocsivezető: „— Én az aut lómmal homokot, kavicsot, JöU det hordok. — Honnan hordod és hová? — En kavicsot és ho? mokot a tengerpartról hordok, és viszem oda ahol házakat épí? tenek. — Te is rakod meg az autót? — Nem. En csak ott áh lok és nézem a tengert. Mások meg rakják az autót.“ A gye­rek-autóversenyző: „— Győzni. Nyerni lehet, ha a harmadik he­lyen vagy is, de győzni csak az első helyen. De ehhez mát kicsi korodban be kell iratkozz ni a Pionírházba, kartingra. —? Az autóversenyzés egy nagyon veszélyes pálya, A szüleid nem próbáltak lebeszélni róla? —- De igen, édesanyám megpróbált lebeszélni róla. De én nem sze* retem az olyan lassú dolgokat, mind az olyan nehéz dolgokat szeretem. Mert például ha tört ténelemtanár lennék, igaz, ak­kor is segítenék az országnak, hogy kivirágozzék, de én mind=• az ilyen nehéz dolgokat szere? tem. — Mikor kicsi voltál, ak* kor is ilyen voltál? — Igen, mert én inkább csak olyan mun* kát szeretek, amit csak én tu° dók megcsinálni, nem azért mert lusta vagyok, hanem mert türelmes vagyok, én nem azért nem segítek mosni, mert nem szeretem, hanem mert az nem olyan munka.“ Kommentár nélkül adom köz= re a kiragadott részleteket. A beszélgetéseket olvasva jutott eszembe néhány gondolat a csehszlovákiai magyar public cisztikáról, pontosabban a gyer­mekekről felnőtteknek írt (vagy nem írt) riportokról, portrék­ról, jegyzetekről. Vitathatatlan, hogy írunk a nevelésről, az is­kolaügyről, szinte valamennyi lupnak van a „gyermekszáj“-ro-‘ vata, itt-ott megjelenik egy-egy gyermekről szóló szemáztató sorsriport. Ennél jóval kevesebb a száma azoknak az írásoknak, amelyek a gyerekek lelkivilág gán, tudatán keresztül tükröt tartanának elénk, azok elé, akik felelősek vagyunk értük, azért, amit gondolnak, ahogyan érem­nek. A gyerekeink számára fel« nőtteskedő lapokat szerkesz­tünk? Ezt a kérdést is valóság­hűen bemutatná egy erről készí­tett riport. Nemcsak a felnőttek között élnek kiváltságosak, ki­tüntetettek, de ezt már a gye­rekek is egyértelműen abszolút értékmérőnek tartják, és szin­te mellékesnek az elvégzett munkát, a jellemet, az embersé­get. Kevés a gyerekekről írt portré, még kevesebb az olyan családi riport, ahol a szülők teljesítményén kívül a gyerekek élete, helyzettudata is tükrö­ződne. Hiányoznak a gyere­keket gyerekekkel szembesítő írások, amelyekben családok életvitelét, szülők ilyen vagy olyan életstílusát konfrontál­nánk. Az ok, azt hiszem test* közelben van, vagy fogalmaz­hatnám úgy is: a vaj a mi fe­jünkön is olvadozik. Felnőttsé­günk legmagasabb foka lenne, ha szembe mernénk nézni gyer­mekeinkkel, ha odafigyelnénk a fejükben megfogalmazódó'1" gondolatokra, amelyek közvetve vagy közvetlenül minden eset­ben a felnőttekről, a társada­lomról, a világról mondanak őszinte, sokszor íájó, de igaz véleményt. DUSZA ISTVÁN A szocialista forradalom korának irodalma Bűvös kocka? Vita a krimiről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom