Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1981-07-13 / 163. szám, hétfő
E gykét évtized távlatából vajon lehet-e általános érvényű következtetést levonni egy korszak, adott esetben az ötvenes évek NDK-beli iro- dolmáről, lehetséges-e már ítéletet mondani különböző vitákról, törekvésekről? Ezek és más hasonló kérdések jutnak az ember eszébe, amikor kezébe veszi Joachim Hannemann és Lothar Zschuckel: Schrift- steller in dér Disskusion (írók, viták közepette) című tanulmánykötetét, amely az elmúlt hónapokban jelent meg a berlini Dietz Verlag kiadónál. A se nek időszakában kellett megfogalmazni a szocialista kultúra, ezen belül az irodalom ezsmei és esztétikai kritériumait és funkcióját. Nem lényegtelen mozzanat, hogy az elvek és a célok számos vitában kristályosodtak ki. Bizonyításul a szerzők bőséges dokumentumanyagot közölnek elsősorban Bertolt Brecht, Anna Seghers és Johannes R. Becher elméleti írásaiból, továbbá a párt- és írókongresszusokon elhangzott felszólalásaikból. Brecht például számos esetben figyelmeztetett arra, hogy nem-lehet dogmatikusan értelmezni a pártosság és a népiesség kategóriáját, mert az irodalom és a művészet tudatformáló, értékrend- szert alakító, életszemléletet befolyásoló szerepe jórészt áttételesen érvényesül. Egy-egy műalkotás önmagában még nem old (hat) meg egyetlen társadalmi problémát, emberi dilemmát sem, csupán hozzásegíti hét) az összefüggések emberi, lélektani társadalmi motívumainak alaposabb megismeréséhez, végső soron tehát Értékek és viták EGY FIGYELEMREMÉLTÓ NDK-BELI TANULMÁNYKÖTETRŐL szerzőpáros szándéka nyilvánvaló: tanulmányokkal, másrészt számos érdekes dokumentum közlésével tisztábban látni és láttatni olyan kérdéseket, amelyek ma sem veszítettek időszerűségükből és napjaink irodalmi életét is többé-kevésbé meghatározzák. Még ma is akadnak olyanok — hangsúlyozzák a szerzők — akik az ötvenes évek NDK-beli irodalmát a kortárs irodalom nagyon távoli rokonának, sőt mostohagyerekének tartják. Holott kimutatható az ötvenes évek és a mai irodalom közötti kontinuitás, a törvényszerű fejlődés — ugyan nem mindig egyenesvonalú — folyamata. A szerzők érdeme, hogy tisztában vannak a politikai, gazdasági tényezők és a kultúra viszonyával, ám ismerik a művészet fejlődésének sajátosságait, az irodalom bizonyos fokú önállóságát. Plasztikusan ábrázolják a negyvenes évek végének és az ötvenes évek elejének politikai légkörét, a társadalomban végbemenő nagyarányú változásokat, amelyek az ember tudati szférájában is szükségszerűen tükröződtek. Jelentős teret szentelnek a személyi kultusz túlkapásainak, melyek számos vonatkozásban az irodalompolitikában és az irodalomban is éreztették negatív hatásukat. A továbbiakban rámutatnak arra, hogy az NDK irodalma nem indult a semmiből, hiszen haladó hagyományként magáénak vallhatta elsősorban a két világháború közötti baloldali érzelmű alkotók eszmei örökségét, és a német irodalom más pozitív értékeit. Ugyanakkor az írók számos vonatkozásban teljesen új feladat előtt álltak, hiszen a népi demokratikus társadalom építéközelebb vihet a problémák orvoslásához. Tanulságos az a vita is, amely Lukács Györgynek a realizmusról alkotott koncepciójáról alakult ki. Ma már egyértelműen megállapíthatjuk, hogy ezek az eszmecserék is hozzájárultak a dogmatikus, voluntarista nézetek leküzdéséhez. Az ötvenes évek derekára már nagyjából kialakult az a helyes álláspont, amely a művészet eszmei és esztétikai elveit, társadalmi funkcióját tükrözte. Ekkor már számos olyan új, figyelemre méltó alkotás látott napvilágot a Német Demokratikus Köztársaságban, amely hatásos művészi eszközökkel ábrázolta a megváltozott társadalmi valóságot, az új közösséget építő ember életét, örömét és problémáit. A kibontakozás évei a szerzők szerint 1961-ben az NDK-beli írók V. kongresszusán fejeződtek be. Ezen a tanácskozáson egyrészt értékelték az elmúlt évtized irodalmát, igyekeztek szétválasztani az ocsut a búzától, másrészt viszont árnyaltabban fogalmazták meg az irodalom társadalmi és művészi céljait, lehetőségeit. A z írás elején feltett kérdésekre a könyv elolvasása után sem lehet egyértelműen felelni. Mégis az a véleményem, hogy a tanulmány- kötet főleg a szakemberek számára nem haszontalan olvasmány, mert hozzájárul bizonyos kérdések tisztázásához, s rámutat az NDK-beli irodalom immár több mint három évtizedes fejlődésének folyamatosságára, összefüggéseire. Ezek tudatában pedig jobban érthetjük, pontosabban értelmezhetjük a testvéri szocialista ország kortárs irodalmának jellemző vonulatait is. SZ. HLAVATÝ MARTA Tudományos igénnyel Beszélgetés dr. Kőháti Zsolttal, a Filmkultúra főszerkesztőjével Magyarországon is, akárcsak nálunk, több filmművészeti folyóirat van. Ezek egyike a Filmkultúra, melynek 1979-től dr. Kőháti Zsolt a főszerkesztője, aki egyben irodalomtörténész és kritikus. Sárközi Györgyről, Mesterházi Lajosról, Tolnay Kláriról és legutóbb Bacsó Péterről jelent meg könyve. Mivelhogy a Filmkultúrát mifelénk kevésbé ismerik, mint például a Filmvilágot, úgy gondoltuk, nem lesz haszontalan, ha dr. Kőháti Zsolttal egy beszélgetés keretében mutatjuk be a lapot olvasóinknak. & Mielőtt a Filmkultúráról szólnánk, hadd kérdezzem meg, hogyan került kapcsolatba a filmmel? — Az én korosztályom, a negyveneseké, nem egyszerűen kapcsolatba, hanem szoros kapcsolatba került a filmművészettel. A mi szellemi kibontakozásunk a hatvanas évek elejére esett, és ebben a kibontakozásban óriási szerepe van a filmnek. Az egyetemen, az ELTÉ-n, akkor kezdődött a filmesztétikai oktatás, és amikor ma szétnézek magam körül, ott látom a posztokon^ vezető beosztásban, rendezőként vagy dramaturgként a velem együtt indulók seregét. Ha van is véletlenszerű abban, hogy a Filmkultúra főszerkesztője lettem, különösebben nem furdal a lelkiismeret, mert közel érzem magamhoz a filmet, vagyis ismerős területen dolgozom. ® A Filmkultúra most a XVil. évfolyamában van... — Igen, de valójában hatvanban indult, kőnyomatos kiadványként jelent meg, eléggé rendszertelenül és alacsony példányszámban, háromszázról lassan emelkedett ötszáz fölé. Ehhez képest magas célokat tűzött maga elé: a marxista filmtudomány művelője és népszerűsítője kívánt lenni, ugyanakkor a magyar szocialista realista filmművészet serkentője. Csakhogy a szerepét akkor még nem tudta teljes mértékben betölteni, kevés volt az eredeti anyag, fordítások jelentek meg. De azért fontos műhelybeszélgetések is napvilágot láttak. És írók is megszólaltak, mert akkoriban valahogy szorosabb volt a film és az írók közötti kapcsolat. Érdekességként jegyzem meg, hogy a két háború között is volt egy ilyen című folyóirat, Lajta Andor szerkesztette. Rendkívül elegáns és színvonalas lap volt. Maga a filmkultúra fogalma egyébként 1924- ben vált ismertté Balázs Béla szóhasználatában. Ö ezen az emberi képességeknek egy új rendszerét értette, mely a látással és filmezéssel kapcsolatos. Koncepciónknak is ez az alapja, és ápolandó örökségnek tekintjük. Mai formájában mikor jelent meg először a lap? — A hatvanas évek közepén. Kéthavonként adjuk ki, ma már hétezer példányban. Velem együtt három belső munkatársa van a lapnak, illetve a képszerkesztővel együtt négy. Jeles szaktekintélyekből áll a szerkesztőbizottság, köztük filmművészekből, és az igazgató révén képviselteti magát benne a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum igazgatója. Tagjai a testületnek például Makk Károly, Nemeskürty István, Sára Sándor. Q Az európai filmfolyóiratok rendszerében ön szerint milyen helyet foglal el a Filmkultúra? — Megtisztelő a kérdés. Ogy válaszolnék rá, hogy bizonyos értelemben példának tekintjük a szovjet Iszkusztvo Kinot, a francia Cinemát és a hasonló súlyú olasz lapokat, elsősorban a Cinema Nuovót. Tudományos igényű folyóirat a Filmkultúra, de inkább terjesztője a filmtudománynak, semmint alkotó műhelye. Mindenekelőtt a film iránt mélyebben érdeklődőkhöz szólunk, valamint a filmszakmához, az amatőr filmesekhez, a filmklub-mozgalom tagságához. Kísérletképpen az utóbbi két esztendőben a televíziózás kérdéseivel is foglalkozunk, ezen belül néhány, valamilyen okból fontosnak tartott tévéműsorral. Ez a tevékenységünk azonban elég sok vita közepette zajlik. A magyar televíziózás és filmművészet között több összekapcsoló mozzanatra lenne szükség. Egyébként arra törekszünk, hogy minden számunkban legyen központi anyag, amely a szám jellegét megadja. Legutóbb például a filmklub-mozgalomról készítettünk összeállítást. $ A Filmkultúrában kiemelt helyük van a kritikáknak, elemzéseknek. Egy-egy számban több is található, magyar és külföldi filmekről egyaránt. Milyen elvek szerint szerkesztik ezt a rovatot és hogyan fogadja a szakma, egyáltalán az olvasóközönség kritikai tevékenységüket? — Az Objektív Filmstúdió például minden, filmjéről megjelent kritikát kiadványban összegez és minősít. Elmondhatom, hogy a mi véleményünket megkülönböztetett figyelem kíséri. Nálunk ugyanis mód nyílik az elemzésre. És igyekszünk kerülni mindenfajta olcsó szellemeskedést, személyeskedő tónust, amire, sajnos, van példa a magyarországi sajtóban. 1979 végén készítettünk egy felmérést, ebből kiderült, hogy az olvasók főként a kritikákat részesítik előnyben. Mi is úgy érezzük, hogy elsősorban a kritikák révén tudunk hatni az olvasók, a fiimezők ízlésére. Nagyító rovatunkban bővebb terjedelemben foglalkozunk a nagyobb tanulmányokat igénylő alkotásokkal, például Fellini Zenekari próbájával vagy Tar- kovszkij Stalkerjával. Van egy olyan alapkövetelmény, hogy marxista világnézetű írásokat közlünk, ami nemcsak a kritikákra vonatkozik. És feltétel természetesen a szakmai tudása Ezenfelül semmiféle prekon-; cepció nincs, nem mondjuk meg előre a kritikusnak, hogy tetszett-e nekünk a film vagy sem. Persze, a szerkesztőnek is van véleménye, és ha attól homlokegyenest eltér a kritika, akkor azt visszaadjuk szer-: zőjének. Néha azonban az is előfordul, hogy olyan meggyőző a kritikus véleménye, hogy mi módosítunk a magunkén, Ami még a kritikát illeti, tegyem hozzá, Filmarchívumunk anyaga a kritikusok rendel* kezésére áll, ha valamelyikük egy-egy rendező legújabb alkotásáról átfogóbban akar írni, visszapillantva a korábbi művekre is, akkor azokat meg tudjuk mutatni. BODNÁR GYULA Cannes: fények és árnyak Cannes városatyáinak nem kis erőfeszítésébe került, hogy valódi ünnepi légkört alakítsanak ki a filmfesztivál idejére, hogy a 15 napos rendezvény vendégei és résztvevői igazán jól érezzék magukat. Sok minden azonban nem a rendezőktől és a csodálatos környezettől függött. A film- fesztivál, természetesen, elsősorban a filmek ünnepe. Az ünnepség sikere vagy sikertelensége végső soron attól függ, hogy ezek a filmek jók vagy rosszak, igazak vagy hazugok. Az a megtiszteltetés jutott nekem, hogy küldött voltam a négy legutóbbi pártkongresszuson. És minden alkalommal meggyőződöm, hogy a párt itt kidolgozott irányvonala változatlanul az élet legmagasabb rendű problémáira orientál: békét a földön, boldogságot az embereknek. Idén ismét azzal az érzéssel léptem be a Kongresszusi Palota termébe, hogy itt vannak összesűrítve korunk kis és nagy feladatai: a szibériai folyók megfordításának grandiózus tervétől a lakossági vegytisztítókig. Közöttük pedig egy hatalmas mező terül el. amelyen mindany- nyiunknak megfeszítve kell dolgoznia. Dolgozni barátaink és ellenségeink figyelő tekintete előtt. A lényeg, hogy a század leghatalmasabb eszméjének — a világbéke eszméjének — forrása a mi társadalmunk. Az imperializmus ma nyíltan támadja ezt a kincset. Mennyire fontos ilyen körülmények között a nyugodt, magabiztos hang, hogy senki sem téríthet el minket a békéért folytatott harc útjáról! És ez a hang keményen elhangzott a szovjet kommunisták fórumának emelvényéről. A kongresszus munkája során nagy figyelmet fordítottak Feltörekvés az ország gazdasági fejlődésére. Ez érthető is: hiszen ez az az alap, ami lehetővé teszi, hogy megszilárdítsuk és tökéletesítsük a szocialista életmódot. Csak meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket a termelés még gyorsabb és hatékonyabb fejlesztésére. Az energiának azonban van egy más fajtája is: a szellemi. Nem lehet százalékokban és számokban kifejezni, de szerepe az ember és a társadalom életében felbecsülhetetlen. Erről, a tudomány, a művészet és a kultúra problémájáról sok szó esett a kongresszuson. Számomra a pártosság és népiesség iránytű a mély, igaz, demokratikus irodalom felé. Ogy gondolom, irodalmunk ebben a mederben fejlődik. Az utóbbi időben gondolati mélységével megörvendeztetett bennünket a filmművészet is, a legjobb színházi előadások pedig megsokszorozták a szovjet színházi kultúra dicsőségét. Mind nyilvánvalóbb, hogy a szocialista kultúra nem egyszerűen a világkultúra alkotórésze. Űjító szemlélet, filozófiai mélység és olyan szférák kutatása jellemzi, ahová ritkán merészkednek a polgári világ művészei. Mindenekelőtt a munka emberének ábrázolásáról beszélek. A mi művészetünkben központi alakká vált. Legutóbbi régényemet írva, melynek címe Az évszázadnál hosszabb nap, egy kis állomáson dolgozó vasutas köré csoportosítottam az eseményeket. És ő megbirkózik ezekkel a terhekkel. Mint ahogy — biztos vagyok benne — a szovjet emberek is megbirkóznak a tervekkel, amelyeket olyan mindent átfogó érdeklődéssel vitattak meg a Kreml Kongresszusi Palotájának üléstermében. CSINGIZ AJTMATOV Ami a résztvevőket illeti, a Cannes — ’81 különösen figyelmre méltó volt. Komoly, jelentős filmeket is bemutattak, amelyek meggyőzően tükrözték nyugtalan világunkat, félelmeinkkel és örömeinkkel együtt. Az előző évekhez hasonlóan most is voltak olyan alkotások, amelyek gyakorta arra késztették a nézőt, hogy megrettenjen az erőszak és a vér látványától. A nagy és kicsi filmszínházakban annyi lövés hangzott el, annyi robbanás remegtette meg a falakat, hogy ha ezek valódiak lettek volna, egyharmaduk is képes lett volna romba dönteni nemcsak Cannes összes filmszínházát. Hiába a komoly kitűnő filmek sora, a fődíjat mégis Andrej Wajda új filmje, a Vasember kapta. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a film már akkor megkapta a díjat, amikor a címe először jelent meg a filmek jegyzékén. „Ütött Lengyelország órája — írta a Stampa olasz burzsoá lap még a fesztivál első felében. — Mindenki arról beszél, hogy a fődíjat — vagy valamilyen más díjat — Wajda kapja. Hogyan is lehetne egy olyan fesztiválon, mint Cannes, díj nélkül hagyni egy filmet, amely a munkásokról szól, akik az új Lengyelországban a kormánnyal szemben lépnek fel* Wajda filmjét ekkor még nem látták a nézők, senki sem tudott véleményt mondani kvalitásairól. Sőt még a rendező bizottság tagjai — a létező szabályok ellenére — sem látták végső formájában a Vasembert. De milyen jelentősége is lehetett ennek! Mellesleg a film művészi értékeiről — ezek Wajda számára egyáltalán nem lüzelgőek — ai sajtóban nem esett szó. A mű« vészi tévedéseket és gyengeséJ geket senki sem említette. Viszont a tartalom ismertetése során nem takarékoskodtak az elragadtatás jelzőivel. Mindent a politikai számítás döntött el: meglovagolták a lengyel témát, szították a szocialistaellenes hisztériát. Nagyon sajnála* tos, hogy Wajda széles propagandakampányra adott okot azzal, hogy filmjében úgy ábrázolja a lengyel eseményeket, mintha az egyik oldalon a hatalom kegyetlen, álnok képviselői, a másikon a korrupció és hamisság ártatlan áldozatai állnának. Üj filmjét felkapták mindazok, akik sietve Lengyelország — természetesen nem a szocialista Lengyelország! — igaz barátainak nevezik magukat. Ennek ellenére próbáljunk végigtekinteni a fesztiválon, feledve az összes politikai spekulációt. Legjobb filmjeiben a „forró ponton“ mindig az ember állt. A nézők körében visszhangra talált a göröngyös életutak, megvalósulatlan remények, a létért való kegyetlen küzdelmek bemutatása. A múlt és a jelen állandó váltakozását, szoros kapcsolatát mutatták be az elmúlt háborúról szóló filmek, s azok, amelyek a fasizmus ideológiáját bírálják. Sok év telt el a háború befejezése óta, s ez a téma mégis változatlanul nyugtalanítja a művészeket, megőrzi aktualitását. Példa erre a tehetséges magyar rendező, Szabó István Mefisztó című filmje, vagy a nyugatnémet Werner Fassbinder versenyen kívül bemutatott filmje, a Lili Marlen. BORISZ GALANOV (Literaturnaja Gazeta) 1981. VII. 13
