Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1981-06-12 / 137. szám, péntek

Hogy még kevesebb legyen a felhő A VI. Dunamenti Tavasz szavalóinak, prózamondóinak és báb játszóinak versenyéről A fesztivál harmadik napján gyermekneveléstől lett tavasziasabb a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház előtti tér. A varázsos, a mesebeli harmadik nap is az előzőkhöz hasonlóan a gyermeki lélek játékossága, a barátság, az őszinte emberi kapcsolatteremtés jegyében kezdődött a verses prózamondók versenyével. A három korcsoport szerint kialakított kategóriában negyvenhét versenyző adta elő a számára legkedvesebb, illetve a felnőttek — pedagógusaik, szüleik — kiválasztotta verset. A legszembetűnőbb probléma éppen ebből keletkezett. Egyetlen kategória sem akadt, ahol ne mondott volna egy-egy gyerek olyan verset vagy novellát, mesét, amely korának neon volt megfelelő, ebből eredően csupán a reprodukálás, a szövegmondás szintjén maradt. Különösen a harmadik kategória versmondói között volt két-három olyan gyerek, alti nem érthette meg a választott verset. Azt hiszem, hogy a győztesek — Horváth Andrea, Kovács Gizella, Szabó Ildikó, Buchlovics Péter, Eszenyi Henriett és Bock Andrea — nemcsak tehetségüknek, de az előadott alkotások mindenesetben róluk, korosztályukhoz szóló gondolatainak, a pontos értelmezésnek is köszönhetik sikerüket. Ogy vélem, a verseny közönségének a legmaradandóbb élményt Szabó Ildikó Falucsúfolója nyújtotta. Az ő példája is bizonyítja, hogy a népköltészet milyen eredendően tiszta, játékos formát ölthet egyegy tehetséges gyerek előadásában. A zsűri döntését nincs szándékomban vitatni Amit szóvá teszek, az sem bizonyíthatóan gyakorlati, hanem inkább elvi állásfoglalás. Azt hiszem példa nálkül áll, hogy egy országos vers- és prózamondó verseny zsűrijében olyan szakember is helyet kapjon, aki családi vagy pedagógusi kapcsolatban áll néhány versenyzővel. A zsürl tagok kijelölésénél rugalmasabban, a helyzet diktálta körülményeknek megfelelően kellett volna eljárni. A felelőtlen, könnyelmű magatartás árt a mozgalom egészének,, kedvetlenséget, bizonytalanságot, tétovázást szül. Ugyanilyen fontos kérdés a zsűri tagjainak mindenkori felelőssége. Közülük senki sem engedheti meg magának, hogy egy-egy versmondás közben hangos ajtónyitással elhagyja a helyiséget. Ezenkívül a Duaamenti Tavaszon is érvényt kellene szerezni annak a gyakorlatnak, amely végre a }ókai-napokon általánossá vált. Ott már egyetlen előadót sem állítanak meg, szakítanak félbe. Nemcsak a munkájuk Iránti tisztelet kívánja ezt, pedagógiai szempontból is szükséges e gyakorlat megszüntetése. A versenyben való részvétel feltétele, hogy az előadó öt percnél hoszszabb művet vagy részletet nem adhat elő, ezt a versmondóknak, pedagógusoknak is figyelembe kellene venniük. A vers- és prózamondók vetélkedését követte a bábcsoportok versenye. A két kategória az idén sok tekintetben elmaradt a várakozástól. Egyértelműen kifogástalan, a bábuk formai kivitelezését, a mozgást, a látványt, á bemutatott darabon végzett dramaturgiai munkát tökéletesen megvalósító együttes nem volt. A jó példát, a kiválasztott út távlatait megmutató előadásokat csupán a második kategória két együttesénél — az első díjat nyert dunaszerdahelyi Százszorszép és a második díjat kapott komáromi (Komárno) Napsugár — láthattunk. A harmadik helyezett deáki IDiakovce] bábcsoport műsora a kezdés hibáit hordozta. Az előbb említett két együttes elsősorban vezetőik, Marták Katalin, és Pápay Ilona, illetve Szép Erzsébet bátor kísérletező kedvének eredményeként kilépett bábjátszó mozgalmunk művi úton és kissé erőszakosan megszabott kereteiből. Végre az idén, ha nem is teljesen hibamentesen, de sikerült olyan két előadást produkálniuk, amely a továbblépés, a mozgalom fejlődésének lehetőségét adja. A Százszorszép Tóth László Akom-bákom című meséjét dolgozta át bábszínpadra. Az álom és a valóság között játszódó történet izmosító feladatot adott a csoportnak, amelynek a paraván előtti játék sem okoz már gondot. A Napsugár részére vezetőjük készítette el a darab kanavászát, amelyet a csoport tagjai töltöttek meg élettel, játékossággal. Szándékosan hagytam a végére az első kategória bábegyütteseit. Ez a korosztály (alsőtagozatos alapiskolások) igényli leginkább a felszabadult játékot, a bábuzás minden, tekintetben ügyességet, beszédkészséget, képzelőerőt fejlesztő lehetőségét. Ezért is fontos, hogy a színpadi játék (ez esetben a bábszínpadon játszott), a gyermekek számára a szerepjátszást, a felszabadultságot jelentse, és ne kiszabott, mindenáron teljesíteni való feladatot. A dunaszerdahelyi Pipitér és a marcelházai (Marcelová) Prücsök bemutatója hordozta ezeket a jegyeket. A három törpe illetve A muzsikás kismalac története önmagában is izgalmas, szórakoztató. Sajnos a harmadik együttes — a zselizi (Zeliezovce) Hóvirág — produkciója a gyermekek bábjátékának funkcióját teljes egészében tagadta. Hangszalagra játszott szöveg szerint, erejüket maximálisan igénybevéve mozgatták a bábukat. Ezért volt sokszor lassú, már-már unalmas az alapanyagában amúgy sem jó bábdarab. Elgondolkodtató, hogy a bábjátszó mozgalomban végzett sokéves nevelőmunkának nem érik be a gyümölcse. Ideje lenne már, az illetékeseknek önmagukba tekinteni ahelyett, hogy merev nézeteiket mindenáron a bábcsoportok rendezőire kényszerítenék. Különösen akkor kell ezt minél előbb megtenni, amikor már a mozgalomból kinőtt két olyan együttes, amely önálló munkára is vállalkozott. Tanulságként mind a vers- és prózamondók, mind a bábcsoportok versenyéből feltétlenül le kell vonnunk, hogy ez esetben is a gyermek, a játszani, nevetni, alkotni akaró gyermek nevelése munkánk célja. Szemben minden felnőtteskedéssel, hamis pedagógiai gyakorlattal és szakmai elvekkel. Tegyük ezt olyan jobbító szándékkal, mint azt két-három évvel ezelőtt a színjátszócsoportok és az irodalmi színpadok rendezői, szakmai irányítói, segítő pedagógusai tették. A játék, a gyermek mindenekelőtt, hogy kevesebb legyen a Dunamenti Tavasz egén a felhő. DUSZA ISTVÁN Bernarda Alba háza Tánckompozíció a Szlovák Nemzeti Színházban "Mint annyi más klasszikus irodalmi alkotás, Federico Garcia Lorca, a fiatalon elhunyt spanyol költő és drámaíró műve, a Bernarda Alba háza is felkerült a táncszínházak repertoárjára. 1962-ben Aloin Ailey, a világhírű amerikai táncos és koreográfus Hamvak ünnepe címmel vitte először színpadra, s azóta a világ legkülönbözőbb pontjain, születtek meg a darab baléttváltozatal. Kubában évek óta lvan Tenorio koreográfiája van műsoron. Most, hogy Ivan Tenorio Bratislavában ls bemutatta Fernandez Barroso zenéjére alkotott koreográfiáját, mi ls megfejthettük a siker titkát. A dráma első Jeleneteiben fekete ruhás. Ijesztő arcú siratőasszanyokat látunk, akik csaknek végig színen vannak. Temetésről jöttek Bernarda Alba házába; apa nélkül maradt az öt lány, ami az Itteni erkölcsök szerint egyben azt ls Jelenti: nyolc évi gyászra Ítélte őket a sors. De ennél ls borzasztóbb számukra, hogy összezárva, a külvilágtól csaknem teljesen elszigetelve, férfi nélkül kell élniük. Sötét ruhájuk szinte égeti amúgy is forró testüket, de hiába vetkőznének, nincs miért és nincs kinek. Anyjuk, a zsarnok Bernarda Alba két lábbal tipor a leikükön. mert érzelemnek, vágynak, szerelemnek nincs helye az 6 házában. Ivan Tenorio erőteljesen érzékelteti Bernarda Jellemét, s ehhez neki egészen más koreográfiát alkotott, mint a lányoknak. Széles karmozdulatok, sajátos lépések teszik hangsúlyosabbá a ház uralkodójának lényét, kinek magatartásán még a majdani tragédia sem változtat. Mert a lányok nem bírják elviselni a bezártságot. A gúzsba kötött érzelmek előbb-utóbb felszabadulnak. Elég, ha csak a család legfiatalabb tagját, a vonzó Adelát látják, aki elsőként szegi meg anyja parancsait, máris előtörnek kényszerűen visszafogott vágyaik. Nagyanyjuk, Maria Jozefa még magasabbra szítja a lángokat. Az éveivel mit sem törődő öregasszony fehér ruhában, szertelenül lopja be közéjük az élet varázsát, kontrasztot teremtve a szabadság és az elzártság, a szárnyaló érzelmek és az elfojtott indulatok között. Adela és Bernarda elsS komoly konfliktusa az anya győzelmével végződik, de a lány tekintetében már egyértelmű a cél: nem adja meg magát. És ekkor lép a házba Pepe el Romano, akt szíva szerint Adelát választaná, de Bernarda idősebb lányát adja hozzá. Az érdekházasság elkerülhetetlen, Pepe mégis Adela mellett dönt. Szenvedélyes pas des deux-jük a klasszikus balettre épül, ugyanakkor csak az é táncukat hatja át spanyolos kolorit, a többiek egyöntetűen modern táncnyelven beszélnek. A világoszöld ruhádra vetkőzött lány és kedvese még a vészjósló madárvijjogásra sem figyel oda, önfeledten, szabadon adják meg magukat vágyaiknak, miközben egyre több szemtanúja lesz vétküknek. Adélát azonban ez sem zavarfa. Anyjának esik, letépi derekáról a családi köteléket Jelképező övet. de a szabadságát fgy sem sikerül megszereznie. A fekete ruhás asszonyok piros sálat húznak meg a nyakán. Tehát Adela nem lesz öngyilkos, mint Lorcánál, hanem környezetének, életmódjának áldozata. És Bernarda továbbra is uralkodói tisztet tölt be a családban, humánus érzelmeket még lánya elvesztése sem tud ébreszteni benne. Ivan Tenorio komoly feladat elé állította a Szlovák Nemzeti Színház táncosait, hiszen kompozíciója szokatlan mozgáselemekre épül. És ezt leginkább a kar érezhette meg; azok a táncosok, akik hosszú idő óta alig-alig szereztek kellemes perceket a nézőknek. Most végre róluk is elismerően szólhatunk, akárcsak a főszerepet táncoló Garblela Zahradnikováról, aki Bernarda szerepében a család erényét ugyanúgy féltette, mint uralkodót jogát- Pár perces jelenetében Boa Senkyfiková is remekelt; Maria Jozefája az előadás legkellemesebb színfoltja volt, s technikája mellett Jellemábrázoló tehetsége is figyelemre méltó. Adelát Laura Vargovi keltette életre; a vártnál kicsit halványabban, de fgy is megdöbbentően. De mindez lehetett volna máshogy Is, hiszen a háromrészes drámából született egyfelvonásos táncmü könnyen összeeshetett volna. Csakhogy Ivan Tenorio mestere a táncnak. A pontosan megrajzolt jellemeket részleteiben is Jól kidolgozott koreográfiával párosította, közben szem előtt tartotta a darab központi gondolatát Is. lélekölő lehet a légkör is, főleg, ha mindenütt zárt altókba ütközünk. G. SZABÖ LÄSZLÖ Forradalom — élet Szabó Gyula-kiállítás a Nógrádi Galériában A művészet mindig az adott kor leghaladóbb gondolatainak hordozója, s az ma is, bonyolult, változó világunkban. Ezért nem véletlen, hogy társadal-' munk szívesen veszi haladása és céljai ikifejezőjeként a kortárs művészek elkötelezett alkotásait. Amikor hazánk dolgozó népe a CSKP megalakulásának 60. évfordulójára emlékezik s a történelem tükrében, felelőssége tudatában választotta újabb képviselői személyében, a további haladás kezeseit, a losonci (Lucenec) Nógrádi Galéria kiállítást rendezett Szabó Gyula grafikáiból, melyekkel épp a történelmi, társadalmi haladás, a békés építés eszméit tárja látogatói elé. A kiállítással a Galéria kilépett falai közül: a losonci pártbizottság épületében rendezte meg, hogy ezzel is jelképezze a művészet és az eszmei haladás szoros kapcsolatát. A Forradalom — élet című kiállítás több imint 70 lapja részben Szabó Gyula forradalmi sorozataiból lett válogatva és több olyan fametszetsorozatot mutat be, melyekkel alkotójuk a háború, a hidegháború, az elnyomás és igazságtalanság ellen emeli föl szavát. Szabó grafikáin a fekete-fehér felületek váltakozásának drámaisága olyan feszültségek képzőművészeti kivetítését teszi lehetővé, mint amilyen egyetlen más művészeti zsánerben sem lehetséges. Ilyen drámai vallomások egymás mellé állításával, értelmi összekapcsolásával jöttek létre Szabó grafikai sorozatai, melyek egésze narratív jellegével mintegy bevezeti nézőjüket az alkotó gondolatrendszerébe és általános igazságok felismeréséhez segíti. A kiállított művek mindegyike más szempontból közelíti meg a társadalmi haladás fö mozgató-rugóját, a forradalmat. Siratás című triptichonját a forradalmak szárnyasoltárának nevezhetnénk. A döbbenet csendje árad e három lapból: a harcos elvesztése fölötti fájdalom, de a harc folytatását parancsoló makacsság is. És Szabó Gyula keresi a kiutat. Féltő gonddal teszi magáévá az emberiség sorsának problémáját, s többször emeli föl szavát: „Emberek vigyázzatok!", „Békét akarunk!". Nagy fekete felületekből néznek ránk az arcok a rémület, fájdalom és az óhajtott békesség, öröm kifejezésével. Az atombomba robbanó gombáinak árnyékában az ember élni próbál, gyermeket ölel magához, növényt ültet. Az Alfa és Omega közé szorítva életek, tragédiák játszódnak le, és mégis, mindezek ellenére az Atomkori madonna a békét hirdeti a világ nyelvein. A kivégzett alakja magasból nehezedik a képre, valósága fenyeget, de más lapon szerelmespár dédelget — gyermeklen ártatlan tekintettel — egy galambot. S a művész mélyebbre hatol, a társadalmi gyökereket keresi, jövőnk, békénk biztosítékát — s ez a harcos,. forradalmi múltban van. A forradalomban megedződött acétkeméay munkásosztály, a munkásőrök, harcos matrózok — és Igen: Dózsa katonáinak emléke kötelez. Forradalmak mártírjai, árvái, özvegyei figyelmeztetnek még akkor is, amikor koszorút fonva az ünnepre készülünk. Anyák siratják fialkat, gyermekek apjukat a Forradalom — szerelem című sorozat lapjain. A búcsúk könnyes perceit mégis újra a munka váltja fel. A' mezők ígéretét lesf az Ember lóval. Nő tehénnel (Forradalom -— élet). S a hajnali napot emelő fiatal nő, a reggelt jelképező három életerős férfi mögött az egymás kezére hajló két. munkában mejrfáradt öreg arcán a művész szüleinek vonásait ismerjük fel. S a megharcolt forradalom gyümölcse — a csecsemőjének íirvendő fiatal anya mellett — a művész jussa: újra meditálhat, elmélyedhet az elmélet kérdéseiben, harcba szállhat a felszínesen felfogott modernséggel, az igazi korszakokat átszövő igazságokért. Szabó Gyula egész életművén felelősségérzet és az ezzel járó feszültség tükröződik. A művész, a próféta, a látó ember felelőssége kortársaiért, ax emberiségért. Az emberiséget fenyegető veszélyek tudatában, ismerve a társadalmi törvényszerűségeket, Szabó minden ellenkező látszat dacára optimisSzabó Gyula: Atomkori madonna tán vallja: „És mégis élnt kell!" Élete utolsó fametszetsorozatával, mellyel a CSKP megalakulásáinak 5(1. évfordulója alkalmából hirdetett művészi verseny grafikai nagydíját nyerte el, a veszélyek, akadályok tudatában s a memento mori tudomásulvételével általánosítja a múlt tapasztalatait. E sorozat lapjain az embert a legabszurdabb helyzetekben ábrázolja — amikor életveszélyből szeretne menekülni... másik életveszély árán. Amikor kiszolgáltatottan hajol a gödöt

1 fölé... amely sírja lesz. Az anyát ölében halott gyermekével, a reménykedőt, háttérben az atomrobbanás felhőjével, s a szakadék fölött, halálugrása előtt végsőt fohászkodót, vékony ágba kapaszkodót. De szervesen kapcsolódik ehhez a sorozatban az Élet oltára, az anyai szeretet kilenc grafikai variációja. A feloldódás, megnyugvás, s talán optimista hit az emberiség jövőjében, késztették a művészt egy évvel halála előtt még egyszer hitet tenni az élet mellett. Egy lappal utal még egyszer az élet végességére, mintegy figyelmeztetésül, hogy egyéni és társadalmi boldogulásunk általános, megcáfolhatatlan dialektikus törvényszerűségek függvénye. A Nógrádi Galéria kiállításán a fametszetek rendhagyó módon útszéli szélfogó felhasználásával lettek kiállítva, ezzel is aláhúzva az egész kiállítás alapgondolatát: a társadalom által megtett utat s ebben a forradalom szerepét. A képek mondanivalójához kapcsolódott az a versösszeállítás is, amellyel a Szocialista Akadémia járási bizottságának keretében működő Politikai Stúdió szavalői nemcsak a megnyitót tették ünnepélyesebbé, hanem a kiállítás egész tartama alatt még többször fellépnek. A Június végéig nyitva tartó kiállítást már sok iskolás és dolgozó látta. Rendezésével a Nógrádi Galéria az elkötelezett művészetet pártoló galériák közé sorakozott. Ugyanekkor e társadalmi elkötelezettség Jegyében a magasszintű, igényes művészeti megnyilvánulás szószólója. Hiszen erre kötelezi a Nógrádban élt művészek alkotásainak sora és Szabó Gyula mindenkori határozott embert és művészi helytállása. SZ. HALTENBERGER KINGA 1981. VI. 12. 6