Új Szó, 1981. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1981-05-07 / 106. szám, csütörtök

99 Magunkénak éreziiik ai iskolái“ Vasárnap van, délután. Iro­dalmár barátommal indulunk a Bodrogközből, észak felé, a Latorcán túlra: író—olvasó ta­lálkozóra abba a városba, ahol Erdélyi János, a múlt századi neves költő, kritikus, filozofus és népköltési gyűjtő született — Nagykaposra (Veiké Kapu­šany). Szakadozó felhőzet alatt fut kocsink, a „vízmegesi“ te­rületen is, és mire a városba érünk, majdnem derűs az ég­bolt, de a találkozó körül moz­gásnak semmi nyoma, amin különben nem lepődünk meg, mert már az előjelek azt mu­tatták, hogy nem valami jól sikerült az időpontok egyezte­tése. Mi azért csak eljöttünk, ha vasárnapot mondtunk, illik is, kötelességünk is megjelen­ni. Hosszabb keresgélés után végül azt javaslom, menjünk Kendi Lászlóhoz, hátha ő tud valami biztosat. Egy futball­meccsre siető szurkoló segítő közreműködésével találjuk meg házát, melyet gondosan művelt kert övez. Szerencsénk van, otthon van Kendi László, akivel én már találkoztam vagy öt évvel ezelőtt, amikor feleségét kitüntették a pedagógusnap al­kalmából. Most is szívvel fo­gadnak mindketten, de a ta­lálkozóról ők sem tudnak so­kat mondani. Kendi László azonban nem hagyja annyiban a dolgot, öltönyt vesz magára, és néhány perc múlva anár hármasban vagyunk ismét a város szívébein. Itt derül ki, hogy a találkozó elmarad. Kí­sérőnk közben azt mondja, azért ne siessünk, legyünk a vendégei, legalább egy órács­kára. Elfogadjuk a meghívást, már csupán azért is, mert né­hány korábbi szavából megsej­tettük, van, lehet közös témánk bőven, és hátha valamelyikot érdemes a nyilvánosság elé vinni. Egyéhként is gyakori ki­fogás, hogy erről a vidékről keveset írunk. Mindenekelőtt örömmel hall­juk Kendi Lászlótól ás felesé­gétől, hogy Nagykaposon föl­ívelőben van a kulturális élet, CSEMADOK-énekkar alakult, tánccsoport, egyre nagyobb a művelődési klub kisugárzó ere­je, hogy csak néhány példát említsek. Aztán az iskolára te­relődik a szó, ami természetes, hiszen Kendi László is peda­gógus. Negyvenhárom éves, matematika—fizika szakos. Ti­zenkilenc évig ő is a Nagyka- posi Magyar Tanítási Nyelvű Älalpiskolában tanított, máso­dik éve a vajáni (Vojany) alapiskola igazgatója. 1956-tól párttag; a Vajáni Efsz és az alapiskola közös pártáin {szer­vezetének az alelnöke; a járási lektori testület tagjaként vesz részt az átképzési folyamat­ban; mindezen kívül, miután elvégzett egy tanfolyamot, ő lett iskolájában a pályaválasz­tási felelős. Ugyancsak tagja a CSEMADOK járási plénumának; énekelt a Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkarában, amíg a hangszálai „engedték“; jelen­leg elnöke az énekkarnak, mely beszélgetésünk idején, a helyi CSEMADOK-kórussal együtt éppen a kerületi verse­nyen. szerepel. Azt mondják Kendi Lászlóról, határozott jel­lemű, jó gondolkodású, munka­szerető ember. — Pártfeladatként kaptam az igazgatóságot. Az elmúlt más­fél évben, úgy érzem, megked­veltek a kollégák. Eleinte ne­héz volt, ma úgy érzem végre, hogy érdemes dolgozni, mind­nyájan magunkénak érezzük az iskolát. Elmondhatom, hogy egy húsztagú, dolgozni akart és tudó, teljes mértékben ké­pesített erőkből álló tantestü­lete van iskolánknak. Vajánból, Aharáról, Nagyráskáról, Isiké­ről, Bésből, Deregnyőről és Kisráskáról összesen kétszáz- hatvanegy tanulónk van. Az iskola azelőtt nem nagyon hal­latot magáról. — Most a legnagyobb örö­möm, hogy tanulóink szépen szerepelnek a különböző nyelvi vetélkedőkön, kulturális rendez­vényeken, egyik tanulónk ke­rületi versenyt nyert próza­mondásban és bejutott az or­szágos döntőbe. Van egy ének­lő- és három tánccsoportunk; működik fotó- és modellező kör. Közös örömünk, hogy jól sikerültek a felvételik, huszon­három jelentkezőnkből első ne­kifutásra tizenkilencet felvet­tek, közgazdasági, egészség- ügyi és más iskolákba, kilenc tanulónkat gimnáziumba, ebből hat fiú, ami külön örvendetes. Végeredményben a járási átla­gon feKiM százalékarányt ér­tünk el. Az anyanyelv és a szlovák nyelv oktatásának színvonalával a felettes szer­vek is elégedettek, a matema­tikával sincs probléma, az eb­ből a tantárgyból rendezett versenyen csapatunk a járás harminchárom Iskolája közül a hetedik helyen végzett. Kémiá­ból az első tíz között végzett egy tanulónk. Két leánykánk éppen most szerepel a járási népdalversenyen. Mindez a pe­dagógusok igyekezetét is bizo­nyítja, mellyel én elégedett va­gyok. A szülők is felfigyeltek az eredményekre. De van egy javaslatom, ugorjunk ki Vaján- ba, nézzük meg az iskolát. Mindössze hét kilométerre van Innen. Kapóst elhagyva, a táj képét szürkés tömeg, a lomhán füs­tölgő hőerőmű uralja, felhőkar­coló kéményével. Tómánk azonban továbbra is az iskola. — Huszonhárom éves az épület — mondja Kendi Lász­ló. — Eléggé leromlott álla­potban volt, laboratóriumok, kabinetek, tornaterem és öltöző nélkül. Most már ezek is meg­vannak. Ha elkészül a speciá­lis tanterem, ideálisnak mond­hatók az oktatási-nevelési fel­tételek. Már van mezőgazdasá­gi területünk is, és áll a fűt­hető üvegház. Szülők és peda­gógusok, társadalmi munkában, melynek értéke mintegy száz­ezer korona, másfél hónap alatt átfestették az épület bel­sejét, „tetőtől talpig“. A szülő az iskolának, az iskola a szü­lőnek akció keretében zajlott ez le. De a tantestület is egy emberként dolgozott. A kerü­let, a jnb oktatási osztálya megfelelő anyagi és erkölcsi támogatásban részesít bennünk- két, és igen sokat köszönhe­tünk a patronáló üzemeknek. Mire mindezt elmondja Ken­di László, megérkezünk az is­kola elé, ahol már én jegy­zem meg, hogy a tetőzet úgy­szintén új. Az is és minden, ami az épületen kívül és l>é viil látható, Kendi László vala­mennyi szavát igazolja. Bár mindenütt ilyen feltételek kö­zött tanulhatnának a gyere­kek — mondom én, az első benyomások alapján, de gon­dolom, azok sincsenek más vé­leményen, akik évek óta taní­tanak itt, és megfordultak el­hanyagolt vagy régen idejét­múlt iskolaépületekben is. — Ha egy emberként dolgo­zik a tantestület, az eredmé­nyek nem maradhatnak el — mondja Kendi László. — Egyébként most, a választások tiszteletére, minden faluban, ahonnan gyerekünk van, fel­lépünk egy negyzenöt-ötven perces kultúrműsorral, melynek szereplői természetesen isko­lánk tanulói. Hát ennyit a Vajáni Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskoláról, a véletlen közreműködésével, rövid idő alatt szerzett jegy­zetek, benyomások alapján. Megvallom, számomra örömet jelent mindaz, amit hallottam, láttam. Igaz, az eredményeken volt inkább a hangsúly, nem a problémákon, melyekből bizo­nyára itt is akad, mint min­denütt, ahol dolgoznak, még­hozzá ilyen mindent átfogó cselekvő egységben, jó lendü­letlet. Bodnár Gyula A felejthetetlen Kékszakállú herceg Nyolcvan éve született Székely Mihály Va inna k m ű vészek, ak i k olyan erővel nyomják rá egyé­niségük bélyegét egy-egy sze­repre, olyan tökéletesen azo­nosulnak vele, hogy bárki más előadásában ugyanaz a szerep halványnak tűnik, valami za­varó hiányérzetet hagy az em­berben. Ilyen erős művészegyéniség volt a magyar operajátszás egyik legnagyobb büszkesége, Székely Mihály is. Aki csak egyszer látta-hallotta őt Ozmin, Sarastro, 11. Fiilöp vagy a Kék• szakálla herceg szerepében, már mindig az ő arcával, alak­jával és hangjával képzeli maga elé ezeket a figurákat, s ezt a tartós varázst nem tör­heti meg többé semmi, még a Székelynél sokkal nagyobb nemzetközi karriert befutott külföldi pályatársak "égy-egy kimagasló produkciója sem. Azok közé a kivételesen rit­ka énekesek közé tartozott, akik természetes hangjukon énekelnek, nincs szükségük hangjuk „mesterséges“ világo- sítására vagy sötétítésére. Ez az orgánum szinte természeti jelenség volt, valódi ,,basso pro fon do“, bársonyosan puha és telt, a legdörgőbb frázisok megszólaltatására éppúgy al­kalmas, mint a legfinomabb pianlssimókra. Hangjának leg­nagyobb szenzációja ritkaság- számba menő mély regisztere, hozzá foghatóval operaszínpa­don éneklő kortársai közül egy sem rendelkezett. Hogy ez a csodálatos basszus negyvenegy hosszú éven ke­resztül a magyar opera kultúrát szolgálta, bizonyítja Székely Mihály emberi nagyságát. Pe­dig a bécsi Staatsopertől kezd­ve egészen a New York i Met­ropolitan Operáig minden szín­ház örömmel mondta volna magáénak Székely hangját, Ahol csak megfordult külföldi szereplései során, mindenütt nyomába szegődött a siker, a sajtó elragadtatott szuperlatí- vuszokban írt fellépéseiről. John Rosenfield, az egyik leg­nevesebb amerikai zenekritikus korszakos jelentőségűnek aie- vezte Székely hangját és ének­művészeiét, s azt állította, hogy Saljapin óta nem hallott ilyen hangot az amerikai kö­zönség. Ugyanilyen elragadta­tott hangnemben írtak a kriti­kusok Székely Metropolitan- beli fellépéseiről is. De nem sikerült őt rábírni egy hosz­szabb szerződés aláírására. „Nagyon tartóztatnak, hogy maradjak itl állandóan, de nem tehetem meg. Kötelezettségeim vannak otthon, nem hagyhatom cserben az Operaházat“ — mondta egy New York-1 inter­jújában. Székely részéről ez nem üres frázis volt. Ha lé­tezett énekes, aki szinte szen­télyként tisztelte a budapesti Operaházat, úgy ő volt az. Kol­légái tanúsága szerint „Ha ... belépett a színházba, s az öl- töz'ók Jelé menve a színpadon keresztül vitt az útja, mindig levette a kalapját. Az ő szá­mára a színpad más világ volt; nem munkahely, hanem a mű­vészet temploma Ez az alázat jellemezte mű­vészetét is. Szerepformálásában mindig a zenéből indult ki, en­nek vetette alá minden gesz­tusát, mimikáját, maszkját (amelyet mindig maga készí­tett) — a színpadi alakítás egészét. Játéka mentes volt minden fölösleges túlzástól, mindig a realitás határai között mozgott, de megvolt az a ritka képessé­ge, hogy egy-egy szemvillanás­sal, apró kézmozdulattal egész belső történéseket, szenvedé­lyeket és indulatokat tudott kifejezni. Felülmúlhatatlan Kékszakállú hercege szinte az egész előadás alatt mozdulat­lan volt. De mi minden volt szótárszerűén fenséges mozdu­latlanságában! Ebben a sze­repében, amelyet 1936-ban éne­kelt először, csak úgy sugár­zott Székelyből az erő és a szenvedély. Hatvanévesen Is olyan intenzitással énekelte, mint hamincöt éves korában. Az előadóművészek — régi és szomorú igazság — nem az örökkévalóságnak dolgoz­nak. Munkásságuk addig él, amíg élnek azok, akik nézők­ként vagy hallgatókként élvez­ték művészetüket. Székely Mi­hály, aki most lenne nyolcvan* éves, immár tizenhét éve ha* lőtt. De ha csodálatos hangján megszólal Mozart Varázsfuvolá­jának Saras írójaként a mikro- barázdákról, egy szebb, tisztább világ üzenetét hozza el ne­künk. S ha odafigyelünk, érez* nii fogjuk — hacsak néhány röpke pillanatra is —, hogy igazat énekel. Öt hallgatva, valóban „megtisztul a lélek“. VUITEK KATALIN N epgazdaságunk teljes mértékben számít a nők munkájára; ez azt jelenti, hogy bölcsőde, óvoda és napközi otthon nélkül ezt a feladatot nem tudnák ellátni. A nőik foglalkoz­tatottsága hazánkban már meghalad­ja a 45,5 százalékot; ebből a terme­lésben 41,4, a mezőgazdaságban 44,9 nem termelő ágazatban pedig 58,5 szá­zalékuk dolgozik. A XV. pártkongresszus határozata nagyban elősegítette oktatásügyünk fejlődését és a fiatal nemzedék továb­bi szocialista nevelését. Számottevő eredmények tapasztania tóik főleg a bölcsődék és az óvodák fejlődése te­rén. Az 1979—80-as tanévben Szlovákia 3182 óvodáját 219 995 gyermek láto­gatta, ebből 20 851 volt magyar nem­zetiségű (a nyugat-szlovákiai kerület 918 óvodájába 69 669 gyermek — 13 843 magyar nemzetiségű — járt.) Az utóbbi tíz évben Szlovákiában 960 óvoda épült, ebből 62 az efsz-ek, 280 pedig az üzemeik hozzájárulásával. A napiközi otthonok elmúlt tíz évi fejlődése lényegesen gyengébb; en­nek több objektív oka van. Elsődle­ges feladat volt ugyanis az alapisko­lák tanteremhiányának csökkentése új iskolák építésével. Emiatt aztán keve­sebb lehetőség volt napközi otthonok építésére, így ezeket az intézményeket főleg régebbi épületekben vagy barak­kokban helyezték el. A napközi ottho­nok az 1979—80-as tanévben emlékez­tek meg megalakulásuk 30. évforduló­járól. Dél-Szlovák iá ban nagyon nehe­zen épült ki hálózatúik. így például a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) járás­ban csak az 1952—53-as iskolai évben kezdték meg tevékenységüket. Kezdet­ben inkább gyermekmegőrző szerepet töltöttek be, nevelési Jellegük csak fo­kozatosan alakult Iki. Az 1979—60-as tanévben Szlovákia járt. A dunaszerdahelyi járásban 35 napközi működik, tanulóik száma 3225. A Szlovák Oktatási Minisztérium 1979-es rendelet*! újból körvonalazta a napközi otthonok és klubok szerve­zési és nevelési feladatait, s új tartal­mat adott működésükhöz. A rendelet értelmében a napközi otthonok és is­kolai klubok az alapiskolák szerves részét alkotják, de működhetnek tőlük függetlenül is, ahol a tanulók száma eléri a százhúszat. A körzeti napközi 5—fi órát tölt az iskolában, 4—5 órát a napközi otthonban és 4—5 órát van együtt a szüleivel. Néhány családban a gyermekekkel való törődést az idősebb testvér látja el, de a gyermekekkel való rendsze­res foglalkozás így is minimumra csökken. Ebből láthatjuk, hogy a nap­közi otthonok lelkiismeretes munkájá­ra szükség van és főleg a hátrányos helyzetben levő gyermekekre kell több időt fordítaniuk. u A NAPKÖZI OTTHONOK (E1ENT0SE6E otthonokat a körzeti iskolák tanulói látogatják. Ezekben az intézmények­ben a nevelő munkája eltér az isko­lában végzett nevelői munkától, mert itt a tanulás mellett biztosítani kell a gyermekek számára a pihenést, felfris­sülést, lehetőséget kell teremteni a játékra, sportra, kultúrára és szakköri tevékenységre. Tervszerűen foglalkoz­nak a tanulóik esztétikai, erkölcsi, jel­lembeli és világnézeti nevelésével. Az új irányelvek előírják, hogy főleg az első és második osztály tanulóival kell gyakorolni az iskolában átvett tananyagot, individuális módszerrel. A harmadik és negyedik osztályban is fi­gyelemmel kell kísérni a tanulók fel­készülését, de több önállóságot adhat­nak nékik. A szülők elvárása a napközi ottho­nokkal szemben nagyon eltérő. Több­ségük megkívánja, hogy teljes mérték­ben készítsék fel a tanulókat a más­napi órákra. Sajnos ez a kívánság a nagy létszámú tanulócsoportok miatt csak részben valósítható meg. Ha megfigyeljük a tanuló napirend­jét, megállapíthatjuk, hogy a gyermek aránylag kevés időt tölt családi kör­ben. Az alvásra szánt Idő korcsopor­A napközik fejlődése sok vonat­kozásban elmaradt az óvodák fejlődésétől, bár ennek is megvan a magyarázata. A CSKP 1973-as oktatás­politikai határozata főleg a bölcsődék és az óvodák gyorsabb ütemű fejlődé­sét szorgalmazta. Ezért a 7. ötéves tervidőszakban a nemzeti bizottságok­nak és az iskolák igazgatóinak na­gyobb figyelmet kell szentelniük a napközik és klubok fejlesztésére. A vá­lasztási programok összeállítása során nem szabad megfeledkezni az említett intézmények továbbfejlesztéséről sem. A szükségmegoldásokat váltsa fel az ideálisabb feltételek keresése. A szülőik jogos kívánsága, hogy gyer­mekeik kellemes környezetben töltsék szabad idejűiket. A nemzeti bizottságok­nak a még jó karban levő épületek felvásárlásával, tatarozásával és hozzá­építésével javítani kell a napközik ál­lapotát. Több kezdeményezéssel és anyagi hozzájárulással az üzemek is javíthatnák a napközik ellátását, kör­nyezetük, játszóterük szépítését.. Az óvodákhoz hasonlóan a napközik vál­tozzanak át esztétikus, kellemes intéz­ménnyé. A játszóterem legyen sző- nyeggel, függönnyel ellátva, a tantér­■“ * * • '* J ■■ AMm /6.«> gyak, szőttesek, kézimunkáik képek. Szobazöldek, virágok varázsoljanak üdeséget a volt sivár napközikbe. Nevelők és szülők sokszor panasz­ként hozzák -fel a gyűléseken: a nap­közik miért nem kapnak rendszeresen apró kiadásaikra anyagi fedezetet. A nemzeti bizottságok többsége már ele­get tesz a vezetők kérésének és az osztályok száma szerint 200—500 ko­ronát ad. A nevelőik egyöntetű kíván­sága az, hogy az elkövetkező ötéves tervidőszakban a napközi otthonok és klubok érjék el az óvodák színvonalát, Az utóbbi években a kisiskolák integrációjának következtében több, 1—5-re és 6—9-re képesített pedagógus napközi otthonban kapott elhelyezést. A pedagógusok nem minden esetben vállalják önkéntesen a napköziben vagy a klubban való munkát, mert az új munkahelyen heti óraszámuk lénye­gesen magasabb, évi szabadságuk vi­szont 28 munkanapra csökken. Ezért jogos a napközi pedagógusainak kéré­se, hogy a pedagógus-szakszervezet központi bizottsága vizsgálja felül óra­kötelezettségüket és az évi szabadság­gal ka p eso la tos kér e l m ükét. Napközi otthonaink pedagógusai több segítséget várnak a szülőktől; fontos lenne, hogy állandó kapcsolatot teremtsenek. Meg kell szilárdítani a napközik társadalmi helyzetét és te­kintélyét. Parancsszóra ez nem megy, csakis a pedagógusok odaadó munkája vezethet célhoz. R eméljük, társadalmi összefogás­sal és segítséggel ezek az isko­lai intézményeik Is fejlődésnek indul­nak, és elősegítik ifjúságunk sokoldalú nevelését. űj sző 1981. V. 7. TELEKY MIKLÓS, * a Dunaszerdaheíyi Járási Pedagógiai Központ voaetöja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom