Új Szó, 1981. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1981-04-27 / 98. szám, hétfő
LENDÜLETBEN Beszélgetés a kelet-szlovákiai amatőr művészeti mozgalomról Lapunkban viszonylag keveset foglalkoztunk a kelet-szlovákiai amatőr művészeti mozgalommal, holott a most lezajlott kerületi fesztiválok is igazolták, hogy ebben az országrészben aránylag sokan végeznek szabad idejükben aktív kulturális munkát. S ami egyáltalán nem mellékes: nemcsak mennyiségi, hanem minőségi fejlődésről is beszélhetünk. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a különböző országos fesztiválokon — köztük a nemzetiségi kulturális rendezvényeken is ■— a legjobbak közé tartoznak a kelet-szlovákiai amatőr művészegyüttesek. Munkájukról és az elkövetkező hónapok tennivalóiról beszélgettünk Ottó Böhmmel, a Kelet-szlovákiai Kerületi Népművelési Központ igazgatóhelyettesével, az amatőr művészeti osztály vezetőjével. I. Iskola és színház — mondja a cím. De meg is fordítható: színház és iskola. Mi változik a sorrend felcserélésével? A két intézmény (nevezzük így, mai felfogásunk szerint) történeti kapcsolatán nem esik csorba, érintetlen marad a kapcsolat tartalma. Többek között az, hogy a XVI—XVIII. században a kezdetek latin nyelvű iskolai színjátszása után, a korabeli „scholák“ voltak ( a vásári vándorkomédiás társulatokon kívül) a magyar nyelvű színjátszás istápolói. Ennek népszerűségét nemcsak a híres „alma materek“ — Sárospatak, Debrecen, Nagyenyed — növelték, de segítette ezt az is, hogy a korabeli megyei városok „scholái“ elsősorban az említett, művelődés- történetükben úttörő szerepet betöltő iskolák végzett diákjait alkalmazták tanítóként. Nem volt ez alól kivétel a „Scholae Reformatae Pelsücziensis“ sem, amely felekezeti (református) iskolaként működött. Sajnos egyelőre csupán másodlagos, közvetett forrásból ismeretes, hogy az iskola kétköteles, 1799- től kezdődő jegyzőkönyv-gyűjteménye több helyen is beszámol az iskolai színjátszásról és a vele kapcsolatos tevékenységről. Színielőadások, színpadfelsze- relésre szánt adományok, díszletek festésének emlegetése bizonyítja az élénk és folyamatos iskolai színjátszás meglétét Pel- sőcön. Többek között ezt olvashatjuk: ... a város által műteremül felajánlott Város nagy termében szívvel-lélekkel neki feküdvén Kemény János vezérlete alatt mindnyájan festő művészeké lettek, egy pár heti kitartó szorgalommal a kortinakat a’ lehető tökéletességgel el készítették. ..“ Másutt „Iskolai Tanítóink életrajza, a‘ meddig az Öreg emberek emlékezete terjed 1839-ík évben" címmel jelöli azt a szakaszt, amely fontos adalékként szolgál az iskolai színjátszás történetéhez. A kortinát (színházi előfüggöny) festő Kemény Jánosnak elődje is volt, Balogh Mózes szeményében. Aki „Theatrumi darabot játszatott a’ torony melletti téren“. Az adat 1786—88-ból való, s ez adja színháztörténeti értékét, fontos művelődéstörténeti adalékká emelve az egykori megyeszékhely Iskolájának történetében. Tehát közel két évszázada a pelsőci fiúiskola Sárospatakról kikerült akadémista tanítói — Nagy János, Balogh Mózes, Ballók János, Kóta Sámuel — a művelődéstörténet mai szemlélete szerint is haladó jellegű munkát végeztek. A mai Pelsőc (Plešivec) vakolatát vedlő tornya szerint, szinte pontosan betájolható az előadás színtere, a bővérű képzeleterővel bírók akár oda is képzelhetik Bornemisza Péter görögből magyarított színjátékait, köztük a Magyar Elektrát. Persze egyelőre csak a képzelőerő segít, hiszen annyi más egyéb fontos művelődéstörténeti adattal együtt ez is csak van, mélyebb vizsgálat, értőbb elemzés, értékelés nélkül. II. Iskola és színház. Pontosabban az iskola és a színjátszás, mai kapcsolata, amely sajnos nem minden esetben tisztázott, nem mindig támogatott, inkább csak megtűrt, egy-egy tanító vagy tanár magánjellegű hóbortjaként, megszállottságának bizonyítékaként. Mindenekelőtt íe kell szögezni, még mielőtt vád érhetne: nem a minden tekintetben követendő példát szolgáltató, egészséges szellemiségével elöl Járó „alma matereket“ célozza az írás. Másokért szól, másokra szól — ez az ing nem szabatott jóra, rosszra egyformán illőre. (Szükséges ezt meg- jegyeani, mivel az utóbbi időben tisztességet követelő és kapó, eredményeiket féltve, egyre több pedagógus sértődik meg ok nélkül. Nem is szólva azokról, akik ígéretes eredményeket felmutató munkájukat hagyták abba egy-egy gondatlanul fogalmazott, de minden esetben jó szándékú bírálat hatására.) A jókkal könnyebb a táplálkozás, közvetlenebb a párbeszéd, élőbb a kapcsolat. Hiszen ők jelen vannak a járási, kerületi fesztiválokon, s nem egy esetben a Jó- kai-napokon. Ám, az utánuk következők, a gyengébbek, az éretlenek, akikből ma sincs kevés?! Kezdjük talán az amatőr színjátszással. Élenjáró kisszínpa- dunk kissé elkeseredett, de nem kétségbeesett tagjai panaszolták, hogy a műszaki szakembereket képző iskola tanárai nem engedik az együttesben szerepelni diákjaikat. Indok többféle akad, osztályfőnökök szerint váltakozva, a tanulmányi eredmény leromlásától kezdve, az erkölcsi züllésig. Régi érvek, régóta bírált pedagógusi (?) álláspontok. Sajnos, ez csak a probléma egyik része. A dolog más iskolákban még bonyolultabbá válik, különösen, ha a diákok nagy része ráadásul diákotthonban lakik, kötelezve a nevelési és házirend maradéktalan megtartására. Ha nem is az előbbi példához mérhető, de minden esetre elgondolkodtató jelenséget „élhet át“ az iskola után színházba igyekvő középiskolás. A legtöbb diákotthon házirendje kilenc órára írja elő a kötelező esti nyugalom kezdetét. Hivatásos színházaink előadáskezdésének ideje hét óra, esetleg fél nyolc. Különösebb matematikai tehetség nékül megállapítható, hogy a színházszerető diák nem kerül ágyba kilenc órára azon az estén. Ennek alapján nem engedik el a diákotthonból, pedig az iskola ezt megengedte, sőt gyakran kötelezővé is tette. Csakhát a bal kéz, mindig kéznél van, megjátszott tudatlanságával —• balkezességével együtt. * Ezen a ponton kerül egymás mellé az amatőr színjátszás erkölcsrombolónak tekintő iskola a profiszínháztól óvó diákotthonnal. Csak félve tehető fel a kérdés: Mi történik akkor, ha egy előbbi iskola kerül mellérendeltségi viszonyba egy ilyen diákotthonnal? Színház és iskola — a kérdéskör másik oldalát vizsgálva. Vagyis azt, mit tesz egyetlen hivatás/s színházunk az ilyen fo- nákí'ályzet megszüntetéséért. Természetes, hogy nem kezd pedagógiai vitába. Az azonban már kevésbé természetes, hogy az alapiskolák diákjain kívül más iskolákba járóknak nem tart külön előadást. Félő, hogy a komáromi és kassai szemlélet uralja az ebbéli tevékenységet. (A két városban gyakrabban játszanak, az Iskolák is megszokták a színházba járást.) Számos olyan alap- és középiskolánk van, amelyek diákjaik számát tekintve önálló előadást is igényelhetnének. Ehhez azonban kell a felkínálás is. A gyermekdarabok esetében jól bevált ez a módszer. Miért ne lehetne megpróbálni a felsőtagozatosoknak és a középiskolásoknak is alkalmas darabokkal?! Adalékként a szülői szövetségek támogatása is felmerffl. Jóllehet alacsony létszámú iskolák esetében a belépődíjak nem fedezik az előadás költségeit, de ha a túlhajtott szalagavatókra, a tanároknak szánt túlméretezett ajándékokra telik, telhet a hiányzó összeg kiegészítésére is. S így majd ú!ra leírható a cím, hiszen bezárult, önmagába forgott vissza a kör: „ Schola et theat- rum“. DUSZA ISTVÁN 0 Először is rövid jellemzést kérünk az amatőr művészeti mozgalom jelenlegi helyzetéről ebben a kerületben. — Majdnem lehetetlen néhány mondatban akár csak érzékeltetni azt a sokirányú, eredményekben gazdag, nagy tömegeket aktivizáló kulturális munkát, amelyet gyűjtő fogalomként amatőr művészeti mozgalomnak nevezünk. A kelet-szlovákiai kerületben jelenleg több mint háromezerkétszáz együttes, illetve szakkör tevékenykedik a művészetek szinte minden ágazatában. Jó színjátszóink, kisszínpadaink vannak, országos viszonylatban is színvonalasan dolgoznak a népi táncosaink, énekkaraink. Szép eredményeket értek el az amatőr filmesek, a képzőművészek s örömünkre szolgál, hogy különösen az utóbbi időben több dzsesszbalett-csoport alakult, fejlődött a társastánc-mozgalom és más művészeti ágazat is. Ugyancsak jelentős eredménynek tartom, hogy számos ipari üzemnek színvonalas amatőr művészeti együttese van. Szeretnénk elérni, hogy minden nagyobb üzem, illetve szövetkezet vagy állami gazdaság patronáljon egy-egy ilyen csoportot. 0 A kerületben magyar és ukrán nemzetiségűek is laknak. Mit mondhat el a nemzetiségi amatőr művészeti csoportokról és a vegyes lakosságú vidékek kulturális életéről? — A nemzetiségi szempontból vegyesen lakott területeken is sokrétű eseményekben bővelkedő a kulturális élet. Nagy örömünkre szolgált, hogy például a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpadról legutóbb Martinban az országos seregszemlén is nagy elismeréssel szóltak s ez az együttes több alkalommal Magyarországon is kiválóan képviselte kerületünket és hazánkat. Ugyanezt mondhatom el a kasA hetvenes éveik közepén a Kassa-vidéki (Košice-vidiek) járásban tizenhárom éneklőcsoport alakult. A népdal valóságos reneszánszát élte és éli ma is. Buzitán (Buzica) 1974-ben mégsem éneklőcsoportot, hanem énekkart alakítottak. Aki ismeri ezt a vidéket, az itt élő embereket, az tudja, hogy ez a vállalkozás egy cseppet sem volt könnyű. Ebben a járásban rendszeresen dolgozó s eredményeket felmutató kórus addig csak Szepsiben (Moldava nad Bodvou) volt. A falvak közül karénekléssel elsőként Tornaújfaluban (Nová Bódva) próbálkoztak meg, de ott is visszatértek a népdalokhoz. A népdalt a buzitaiak is szeretik. Schleiber István, a kassai gépgyár technikusa •— mikor arra gondolt, hogy szülőfalujában vegyeskart kellene alakítani — tulajdonképpen éppen erre szándékozott építeni. A szándékot valóra is váltotta. Amikor már volt harmincöt-negyven jó hangú embere, először népdalokat kezdtek énekelni, majd áttértek a kánonokra, s így jutottak el végül a komolyabb felkészülést igénylő kórusművekhez. Igaz, közben sok minden történt. Mindjárt az elején kiderült, hogy a kórus tagjai közül csak négynek vannak zenei alapismeretei. Schleiber István ezért mást nem is tehetett, vette a krétát, felírta a táblára a sai Csermely Kórusról, amely országos viszonylatban szintén az élenjáró karok közé tartozik, ezt számos alkalommal, például a bratislavai seregszemlén is igazolta. Mi igyekszünk szakmailag, erkölcsileg s lehetőségeinkhez mérten anyagilag is támogatni a magyar és ukrán amatőr együtteseket is. Fájlaljuk, hogy az Oj Nemzedék jelenleg még nincs azon a színvonalon, mint évekkel ezelőtt volt, de bízunk töretlen fejlődésében s‘örülünk annak, hogy az Ilos- vairól és más élenjáró magyar népi tánccsportról Zselizen, Gombaszögön, Svidníken és máshol is elismerően szólnak. Jóleső érzéssel mondhatom el, hogy kerületünkben jelenleg 164 magyar amatőr csoport dolgozik, számos magyar nemzetiségű fiatal szlovák és ukrán kollegáival együtt különböző szakkörökben tevékenykedik eredményesen. Az utóbbi években a a kerületi nemzeti bizottság illetékes osztályának, valamint intézetünk hathatós támogatásának eredményeképpen s nem utolsósorban a felelős szakdolgozóink áldozatkész munkája révén sokat fejlődtek az iskolai kisszínpadok és gyermekszínjátszó csoportok is. A mostani kerületi fesztiválon négy kiváló csoportnak, a bélyinek a bolyinak, a szepsinek és a buzitai- nak tapsolhattunk és a rozsnyói gyermekszínpad is igazolta jő hírnevét. Szeretnénk, ha a magyar bábosok is elérnék ezt a színvonalat s örülnénk annak is, ha az úgynevezett modern művézseti ágazatok, például a már említett dzsesszbalett és a társastánc is, jobban elterjednének a magyarlakta vidékeken is. Sajátos helyzetéhez képest eredményesen fejlődik az ukrán amatőr mozgalom is, főleg a folklórcsoportok és a színjátszók produkáltak felfigyeltető előadásokat. hangjegyeket, a zenei szakkifejezéseket pedig lesokszorosította és a kórus tagjainak kezébe .adta. Hát így az alapok tanulásával kezdődött. És jó, hogy így csinálták, hiszen erős fundamentum nélkül jó karéneklés sem létezik. Igaz, voltak akik meghátráltak a rendszeres és kemény munka elől. A többség azonban kitartott. „Nagy erőt csak nagy cél szül“ — mondogatták egymásnak és hetente két alkalommal a mezőgazdasági dolgozók, a sofőr, az építész, a vasesztergályos, a diák, a közgazdász, félre téve minden más feladatot, szívesen jár a próbákra, tudván, érezvén, hogy gazdagodik azáltal. Persze, ne hígy- gyük, hogy mindez teljesen öncélú lenne. Ezt a gazdagságot ők nem megtartani, mások között szétosztani akarják. Magukat adják, hogy a nézőt, a hall- gotót rádöbbentsék, mekkora hatalmas erő rejlik a zenében, a közös éneklésben, és hogy erre milyen szükség van az embernek! A buzitai vegyeskar első jelentősebb bemutatkozását 1976- ban, az I. Kanyapta menti Dalos Találkozón tartotta. 1978-ban már sikerült eljutniuk a galán- tai Kodály-napokra, ahol bronzkoszorús minősítést nyertek. A kórus ettől az időtől napjainkig nagyon sokat fejlődött, s azt is mondhatjuk, hogy a Kanyapta mentén missziós munkát végeztek, hiszen megszerettették az O Milyen az együttműködésük a nemzetiségi kulturális szövetségekkel? — Eredményes. Az ukrán intézménnyel a földrajzi adottságok következtében is gyakoribb és könnyebb is az együttműködésünk, hiszen az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségének kerületünkben, Prešovon van a székhelye. Elvtársiak a kapcsolataink a CSEMADOK Központi Bizottságával és alapjában véve eredményesen munkálkodunk együtt a CSEMADOK kelet-szlovákiai járási bizottságaival is, habár az úgynevezett apró munkában — a határidők megtartása, kulturális rendezvények közös szervezése, munkamegosztás stb. — úgy érzem van mit javítanunk, főleg most, amikor még nagyobb feladatok várnak ránk. £ A CSKP XVI. kongresszusának dokumentumaiból milyen következtetéseket vont le az intézet és önmaga munkáját illetően? — Ogy vélem, a népművelők számára is sok tanulsággal és útmutatással szolgált pártunk legfelsőbb fórumának tanácskozása. A legfontosabb cél az, hogy a dogozók, és különösen a fiatalok tudatát és az életvitelét formáló munkánkat jobbá kell tennünk. A közhelyekre noa már nem figyelnek oda, s nincs semmilyen értelme a formális rendezvényeknek sem. Ezek inkább ártanak mintsem segítenek közművelődésünkben is. Fontos tehát, hogy szakmailag és politikailag egyaránt felkészült emberek vezessék az amatőr csoportokat is, ilyenek szervezzék, irányítsák népművelésünket Is. Mert nem igaz, hogy a mai fiatalok nem tudnak lelkesedni, vagy nem tudják értelmesen eltölteni szabad idejüket. De csak az képes megfogni őket, aki bizonyítja rátermettségét. Fontos feladatnak tartom azt is, hogy az aktív kulturális munkába még jobban bekapcsoljuk a munkás- és szövetkezeti fiatalokat. Napjainkban egyre inkább növekszik az amatőr művészeti mozgalom társadalmi szerepe s nekünk, népművelőknek most és a jövőben is helyt kell állnunk, eleget kell tenni a növekvő társadalmi elvárásoknak. Ennek tudatában kell cselekednünk. szilvAssy József emberekkel a karéneklést. Ennek egyik bizonyítéka az is, hogy a kórus tagjai között a bu- zitaikon kívül ma már restiek, alsólánciak és felsőlánciak is vannak! A kórust ajárási nemzeti bizottság kulturális osztálya és a helybeli Május 1 Efsz is támogatja. Legutóbb ötvenezer koronát utaltak ki részükre, hogy ruhát várathassanak* Szükség van erre is, hiszen a szép, egységes öltözéknek esztétikai hatása van, s hozzájárul a látvány, az élmény növelésé* hez. Tavasszal sok munka van falun. A buzitai vegyeskar mégis — ilyenkor is képes arra, hogy háromszor próbáljon. Legutóbbi ottjártamkor a kerületi énekkari fesztiválra készültek; nem titkolták, hogy nagyon szeretnének ismét eljutni a Kodály-napokra, s jól szerepelni ott. A felkészülésben most sokat kapnak Havasi Józseftől, a kassai Csermely kórus karnagyától, aki valóban önzetlen segítőkészségről tesz tanúbizonyságot. Elismerésre méltó az, amit Schleiber Istvánék csinálnak. Most már biztosan tudom, hogy ők is felismerték, magukénak vallják Kodály Zoltán tanítását, aki azt mondotta volt: „A lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből. Azon kell lennünk, hogy minél többek szá mára megnyíljanak." SZÁSZAK GYÖRGY „Schola ettheatrum“ „Nagy erőt csak nagy cél szül" JEGYZETEK EGY FALUSI VEGYESKARRÖL 1981. IV: 27. 4
